VALLOMÁSOK: Hegedűs Ferenc gépkocsivezető, a Magyar Katonai Érdemrend kitüntetettje100

100 éves Hegedűs Ferenc gépkocsivezető, a Magyar Katonai Érdemrend kitüntetettje. 1914. július 10-én Endrődön született. Négy polgárit végzett, majd magyar királyi őrmesteri képzést kapott. 17 évesen a vasútnál kezdett dolgozni. A második világháborúban szakaszparancsnokként részt vett a Donnál folytatott harcokban. Helytállásáért több kitüntetést is kapott: Felvidékért Emlékérem (1938); Erdélyért Emlékérem (1940). 1943-ban Horthy Miklós a Magyar Katonai Érdemrend bronz fokozatában részesítette. 1945 után előbb a konzervgyárban, majd a TEFU-nál dolgozott mint sofőr. Nyugdíjas éveiben is aktív, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület Kecskeméti Területi Szervezetének tagja.

„Vasutas családból származom. Édesapám a Magyar Királyi Államvasutak szolgálatában állt. A magyar vasutasok hazafiságát, testületi szellemét mi sem jellemzi jobban, hogy Trianont követően is felléptek a magyar haza minden négyzetméteréért. Édesapám Kötegyán állomásán dolgozott, amikor a román katonaság megpróbálta megszerezni az állomás egy egyébként Magyarországnak ítélt 20-30 méteres sávját a sínekkel és a váltókkal. A Lovas nevű állomásfőnök vezetésével édesapámék, a magyar vasutasok fegyveresen zavarták el a román bakákat. A család hagyományainak megfelelően 17 évesen én is a MÁV szolgálatába léptem.

Fiatalon aktívan sportoltam. A KTE ökölvívóinál Bozsik István volt az edzőm. Kisebb sikereket is elértem: váltósúlyban Dél-Magyarország bajnokságát megnyertem, míg az országos bajnokságon második lettem. Válogatott kerettag is voltam, együtt edzettem az ország legjobbjaival. Egyszer az osztrák válogatott ellen Kecskeméten én is a magyar csapat tagja voltam, de a hivatalos iratokban mint Dél-Magyarország szerepeltünk. Győzni ugyan győztünk, magyar válogatott mégsem lettem. A világháború azután megszakasztotta sportpályafutásomat.

1937. szeptember 5-én vonultam be a huszár alakulathoz, és  hat hónap múlva már őrvezető voltam, 1938 novemberében pedig már mint egy felderítő járőr parancsnoka vonulhattam be a felszabadult Felvidékre. 1939 tavaszán, az úgynevezett szlovák-magyar kisháborúban Szobránc felé nyomultunk előre, itt azonban erős ellenállásba ütköztünk, melyet sikerült leküzdeni. Ezt követően Dálnoki Miklós Béla tábornok, hadtestparancsnok dicséretben részesített.

1939-ben a Jutason működő tiszthelyettes-képző intézmény hallgatója lettem. A kétéves iskola végén zászlóaljparancsnoki vizsgát tettem, és már ezzel a beosztási minősítéssel mentem a frontra. A tanulással szerzett tudásomnak már az első támadásnál hasznát vettem. Egy 30 kilométeres területet kellett elfoglalnunk. A harc elején azonban parancsnokunk elesett, nekem kellett a támadást végigvezetni.

1942 augusztusában a Don felé nyomultunk előre, Korotojaknál át akartunk kelni a folyó túlsó oldalára. Egy felderítést követően észleltük, hogy az oroszok kettős páncélzatú tankokat vetnek be, amelyek ellen a mi lövegeink csak nehezen tudtak eredményesen harcolni. Parancsnokainknak mindezt hiába jelentettük, még hadbírósággal is fenyegettek, ha a «rémhírt» tovább terjesztjük. A hídfőcsatát azután nagy-nagy veszteséget szenvedve el is vesztettük, és csak az általam irányított védekező hadműveletnek köszönhettük, hogy a teljes megsemmisítést elkerültük. A harc végén ismertük fel először, hogy a háborút el fogjuk veszíteni. A Donnál zajlott harcokban történő részvételemért, helytállásomért Horthy Miklós kormányzó úr a Magyar Katonai Érdemrend bronz fokozatában részesített.

A Magyar Katonai Érdemrend bronz fokozata

A háború végén a britek átadtak minket a szovjeteknek, azonban az amerikaiak meg tudták akadályozni, hogy Szibériába szállítsanak. Hazatérve a Honvédelmi Minisztérium igazoló eljárásán estem át, azonban majd egy évig nem tudtam elhelyezkedni. Alkalmi munkákból éltünk feleségemmel – akit még a háború során egyik bajtársam révén ismertem meg – és fiammal, aki házasságunk évében, 1944-ben született. Ő még ma is él, Cegléden dolgozik, gyermekével – unokámmal – szinte minden hétvégén meglátogat. Néhány évvel később megszületett második fiunk is, ő sajnos 2012-ben meghalt. 1977-ben feleségem is elhunyt, öt testvérem is elment már,  így egyedül maradtam.

Az esküvői fotó

Nagyon nagy megváltást jelentett, hogy a negyvenes évek végén munkát kaptam Kecskeméten. Egy ismerősöm, Kapus Pál a konzervgyárhoz hívott sofőrnek, a fizetés ettől kezdve biztosított volt. Nagyszerű légkörben dolgozhattam, katonatársaim közül többen is a vállalat munkatársai voltak. Gyakran beszélgettünk a háborúról, egykori élményeinkről. Őrmester úrnak szólítottak, és persze hamarosan akadt olyan, aki mindezt a párttitkárnak besúgta. De hiába parancsolta meg – és én is hiába kértem –, bajtársaim később is a régi rangomon emlegettek. Az igazi bajt azután az hozta meg, hogy a párttitkár egyik magánjellegű megbízására nemet mondtam, azonnali hatállyal el is bocsájtottak.

Rövid ideig a Lakatosipari Vállalatnál dolgoztam, majd a TEFU-nál lettem gépkocsivezető. Onnan mentem nyugdíjba, de nyugdíjasként is visszamentem: a teherforgalmi osztályvezető kérésére a műhelyírnoki feladatokat 95 éves koromig láttam el. Ott éreztem igazán, hogy a vezetők és a kollégák is elégedettek velem. Meg is tettem mindent ezért, mindenki idejét pontosan el tudtam számolni, minden iratot becsülettel vezettem. Ha nem romlott volna meg a látásom, talán még ma is dolgoznék.

A HOHE tagjaival

Mindennapjaim meghatározott rend szerint telnek. A korai felkeléshez nem ragaszkodom, addig alszom, amíg jólesik. Megreggelizek, azután takarítgatok, rendet rakok körülöttem, majd minden délben elmegyek ebédelni egykori munkahelyemre. Ez a kis mozgás nagyon kell, nem is akarom abbahagyni! Délutánonként pihenek egy keveset, esténként pedig tévézek, főleg sportműsorokat nézek. A foci-vb eseményeit most is napról napra követem. Hétvégente templomba is eljárok, születésnapomról ott is megemlékeznek majd.”

(Összeállította: Varga Géza)

TÁMOGATÓINK