70 éves Dunszt István nyugalmazott középiskolai testnevelő tanár, edző. Pacsán született 1945. január 18-án. Általános iskoláit Kecskeméten végezte: az első hat osztályt Kodály Iskolásként, a hetediket és a nyolcadikat az Országos Nevelőintézet diákjaként. Ezt követően a Katona József Gimnázium ének-zenei tagozatos osztályának tanulója lett. Az érettségi bizonyítvány megszerzése után a Képzőművészeti Főiskolára sikertelenül felvételizett, ezért két évig az Aranyhomok Szállodában londinerként dolgozott. 1965-től a Magyar Testnevelési Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol tanári és úszóedzői diplomáját 1969-ben vette át. Tíz évvel később a TF Edzőképző Intézetében röplabda szakedző végzettséget is szerzett. Tanári pályafutását 1969-ben egykori alma materében, a Kodály Iskolában kezdte, majd 1973-tól a Közgazdasági Szakközépiskolában, 1991-től pedig a Kecskeméti Református Gimnáziumban tanított. 2011-ben ment nyugdíjba, de még napjainkban is heti rendszerességgel tart edzéseket a református iskolában. A kecskeméti női röplabda létrehozása az ő nevéhez fűződik. A női csapatot NB I-be vezette, utánpótlás együtteseivel az Országos Ifjúsági Kupában, illetve középiskolai bajnokságokban bajnoki címeket nyert. Rövid ideig a magyar ifjúsági válogatott munkáját is irányította. Kimagasló sportvezetői tevékenységéért 2003-ban Kecskemét Város Sportjáért Díjjal, 2011-ben Pedagógus Szolgálati Emlékéremmel jutalmazták. A Kodály Iskola a zenét, a nevelőotthonban Palkó József szakköri foglalkozásai a képzőművészetet szerettették meg vele. A muzsikálás és a rajzolás mint kedvtelés egész életét végigkíséri, gazdagítja.

„Jómódú kecskeméti polgárcsaládból származom, felmenőim közül többen vendéglátással, illetve zöldség-gyümölcs kereskedelemmel foglalkoztak. Nagyapám, Dunszt Adorján híres kecskeméti vendéglős, a Royal Kaszinó tulajdonosa volt. Édesapám orvosi diplomát szerzett, a második világháború idején megyei tisztifőorvosként Zomborban dolgozott. 1945-ben azt a feladatot kapta, hogy a kitelepítésre ítélt bukovinai székely családokat a Vajdaságból kísérje el Ausztriába. A konvojban magával vitte családját, a velem várandós feleségét és két gyermekét is. Rozoga autókkal, szekerekkel indultak, és egyre fogyó létszámmal – a menekülésre kényszerítettek útközben folyamatosan lemaradtak, elszöktek – a Dráva mentén Zala megyéig jutottak el. Anyám ekkor már mindennapos volt, állapotát látva egy kis faluban befogadták őket. Így születtem én Pacsán, egy katolikus plébánia konyhájának asztalán.

Szüleim fiatal házasokként

A háborús helyzet, az oroszok közeledte miatt édesanyám tovább akart menni, apám azonban inkább a hazafelé tartó utat választotta. Néhány héttel később el is indultunk Kecskemét felé. De nem jutottunk messzire: Türje határában két kozák katona elszakította tőlünk apámat azzal, hogy most minden férfinak vasúti talpfákat kell rakodnia. Málenkij robot lett a néhány napos munkából. A vasútállomáson anyám még találkozott apámmal, aki a vagonból kézjelekkel próbálta megnyugtatni őt. Ekkor látta utoljára. Évekkel később apám orvosi táskáját egy bácsi hazahozta, ő mesélte el, hogy a romániai Focșaniban hastífuszban halt meg. A vasúti vagonból utazás közben kidobott levelezőlapjait, amit becsületes emberek eljuttattak hozzánk, a mai napig őrzöm. Anyám ezek után hazaindult velünk, gyerekekkel, az út Kecskemétig hetekig tartott.

Szerény körülmények között éltünk, négy-ötéves koromban még az is fölmerült, hogy egy jómódú pesti ismerős család örökbe fogad engem. Édesanyám egyetemi társának fővárosi otthonában több ízben is jártam, de amikor kiderült számomra, hogy vendéglátóim nemcsak egy-két napra szeretnének engem maguk mellett látni, gyermeki ellenállásom meghiúsította a felnőttek elképzeléseit. Addig azonban felejthetetlen élményekben volt részem. A pesti családfő, Pálfai János ugyanis az Aranycsapat taktikai felkészítője volt. Otthonában gyakran találkoztam Hidegkutival, Puskással, Cziborral, Kocsissal, Bozsikkal. Én még nem is fogtam föl igazán, hogy kik ők, de nővérem, Klára és bátyám, Ferenc akkor már iskolások voltak, gyakran biztattak, hogy aláírásukat szerezzem meg. Csak évekkel később eszméltem rá, hogy milyen hírességekkel hozott össze a sors.

Kodály iskolásként a Gyökössy Endre
által rendezett Aranytulipán című
népmesejáték főszerepében

1951-től az egy évvel korábban indított Kodály Iskola tanulója lettem. Az ott töltött évek egész későbbi életemet meghatározták. Nemesszeghyné Szentkirályi Márta Kodály Zoltán elképzelései alapján egy olyan iskolatípust dolgozott ki és valósított meg, amely korábban nem létezett: ez volt a minden nap éneklő-zenélő, ének-zenei általános iskola. Az ÉZI minden áldását megkaptam. Kodály Zoltánnal sokszor találkoztam. Több alkalommal is ő tartotta az énekóránkat. Emlékszem, katicabogarakkal jelezte a táblán a hangjegyeket. Egyszer az ölébe ültetett, és az általa összeállított gyűjteményből, a 333 olvasógyakorlatból kikérdezett. »Istvánka, szolmizáld« – mondta, és én elénekeltem a kért dallamot. A születésnapjára szervezett színházi ünnepségeken is mindig ott lehettem. Felemelő érzés volt, amikor a páholyból vezényelte az összkart. A Forr a világ ma is ott cseng a fülemben.

1957-ben a közalkalmazottak és a pedagógusok árvái, félárvái megsegítésére otthont hoztak létre Kecskeméten. Az Országos Nevelőintézet a mai Szent Imre Általános Iskola épületében működött, a 7. és a 8. osztályt én is ott végeztem. Ott váltam nagyfiúvá. A sportot is ott szerettem meg – a szabadtéri tornaszereket, a labdajátékokra kialakított pályákat délutánonként mindig használhattuk – és a Palkó házaspár szakkörei révén a képzőművészettel is ott kötöttem örök barátságot.

Középiskolába a Katona József Gimnáziumba jártam. Az iskola ének-zene tagozatos osztályában ismét a régi társaimmal tanulhattam együtt. Korábban öt évig hegedültem, később az érettségiig fuvoláztam. A Városi Orvosi Szimfonikus Zenekar tagja is voltam, sőt, a munkásőr zenekarban is játszottam. A sport is egyre komolyabb szerepet kapott életemben. Testnevelő tanárom, Adamik Ferenc magas- és hármasugrásban tehetségesnek tartott, és valóban, elég jó eredményeket értem el. Magasugrásban az országos diákolimpián második helyezést elért csapat tagja voltam.

Érettségi után – Palkó Jóska bácsi volt rám a legnagyobb hatással – a Képzőművészeti Főiskolára jelentkeztem. A sikertelen felvételi után az Aranyhomok Szállodában londinerként helyezkedtem el. Ott tanultam meg gitározni. Falusi János, a hotel portása gitárórára járt, kihasználva a helyzetet óráról órára átvettem tőle az ott tanultakat, így sajátítottam el az akkori rockmuzsika alapvető akkordjait, harmóniáit.

Munka mellett a továbbtanulással is törődtem. Felvételiztem és előfelvételt nyertem a Szegedi Pedagógiai Főiskola magyar-rajz szakára. Ferenc bátyám akkor végzett a Testnevelési Főiskolán, és arra bátorított, hogy én is a testnevelő tanári pályát válasszam. Amikor tanácsának engedve bejelentettem otthon, hogy a TF-n próbálkozok a továbbtanulással, édesanyám majdnem rosszul lett. Úgy gondolta, hogy tőlem nagyon távol áll ez a terület, de tervemről nem tudott lebeszélni. A következő egy évben Fricivel készültem, és elsőre be is jutottam. Négy gyönyörű, életem talán legszebb éve következett. Fél év alatt teljesen átváltoztam, ez a pálya vált életcélommá. Persze a képzőművészettől sem szakadtam el teljesen. A főiskola újságába rendszeresen rajzoltam, sőt, egyszer a Ludas Matyi főszerkesztőjét, Tabi Lászlót is megkerestem, de a sportolókról készített karikatúráimra rá se nézett.

Feleségemet is a főiskolának köszönhetem. Zsuzsa az egyik szobatársam középiskolás szerelme volt, a fényképét korábban láttam, mint őt magát. Másodéves koromban azután személyesen is megismertem. A dolog úgy alakult, hogy egyre többet találkoztunk. Hamar kiderült, hogy összetartozunk. Szinte minden időnket közösen töltöttük: együtt sportoltunk, koncertekre, kiállításokra, irodalmi estekre jártunk. Amikor sikeres államvizsgát tettem, azzal váltunk el, hogy összeházasodunk. Zsuzsa utolsó tanulmányi évét még megvártuk, azután egybekeltünk.

A diploma átvétele után Márta néni Kecskemétre hívott, állást ajánlott fel a Kodály Iskolában. Határozott célja volt ugyanis, hogy az ÉZI-ben minél több egykori diák tanítson. A testnevelést és a néptáncot egymáshoz közel állónak tartotta, kérésére néptáncszakkört is kellett indítanom. Ehhez azonban nem rendelkeztem elég tudással, a második foglalkozás vége felé már kifogytam a táncos ötletekből, és az utolsó tíz percben azt javasoltam a lányoknak, hogy inkább röplabdázzunk egy kicsit. A következő alkalommal már a labdáé volt a főszerep, a végén a zongorakísérő meg is kérdezte, hogy jöjjön-e legközelebb. Ezek a lányok alkották a későbbi NB II-es csapat magját.


A TF harmadik évében szakirányt kellett választani, én – tudván, hogy épül Kecskeméten az új fedett uszoda – úszóedző lettem. A Kodály Iskolában való tanítás mellett ezen a területen is dolgoztam. Két-három évig a nyarakat a medence szélén töltöttem, a gyermekek úszásoktatása volt a feladatom. A röplabda azonban sokkal jobban tetszett, a lányok gyorsan tanultak, az eredmények is hamar jöttek. Ebben az időben Frici bátyám már ugrásszerű fejlődést ért el a férfi röplabda terén a városban. Javasolta, hogy hozzá hasonló módszerekkel én a női vonal kiépítését kezdjem el! Ő lett a mentorom, az ő elképzeléseit, stílusát követtem a következő években. Első lépésként »átigazoltam« a Közgazdasági Szakközépiskolába. 500 fős, nagyrészt leánytanulókból álló iskola volt ekkor a közgáz, testnevelő tanárként szinte korlátlan lehetőséghez jutottam. Röplabdaedzői karrierem valójában ott kezdődött el. Csapatunkat – melynek edzéseire az ÉZI-s tanítványaim is átjártak – klubszinten is fölvállalták, és előbb ÉPÍTŐK, azután BÁCSÉP, majd DUTÉP néven játszottunk. A megyei osztályozót megnyerve már 1974-ben NB II-esek lettünk. Bátyám forgatókönyvét alkalmazva több röplabdás múlttal rendelkező testnevelő tanárt csábítottam Kecskemétre, körbebástyáztam magamat a röplabda iránt elkötelezett kiváló szakemberekkel. Sok tehetséges gyerekre leltünk – többen válogatott játékosok lettek később –, akikkel azután 1984-ben feljutottunk az NB I-be. Büszke vagyok arra, hogy országos hírű bázist építettünk fel, ma is ezeken az alapokon áll a kecskeméti női röplabda.

A rendszerváltozás után dr. Sárközy István igazgató ajánlatát elfogadva az újrainduló Kecskeméti Református Gimnázium tanára lettem, 1991-től nyugdíjba vonulásomig, 2011-ig ott tanítottam. Olyan közegbe kerültem, amely alapvetően, minőségileg változtatta meg az életemet. 1992-ben felnőttként konfirmáltam, néhány évvel később a presbitérium tagjává választottak, 16 éven át a Szíj Rezső – Kovács Rózsa Gyűjtemény gondnoka lehettem. Az iskola életébe a röplabda is beépült, lányommal 1994-től együtt tanítottam, de nyugdíjasként még napjainkban is rendszeresen edzést tartok egy csoportnak.

A rajz végigkísérte az életemet, de soha nem lépte át az amatörizmus határait, megmaradt egy olyan kedvtelésnek, amely gazdagította az életemet, így a személyiségemet is. A környezetem mindig tudta, hogy »a Pista jól rajzol«, és ez így volt jó. Művészeti felsőoktatásban nem részesültem, ezen a szinten képzetlen vagyok, viszont éles megfigyelőként vettem részt az áldott emlékű Palkó Jóska bácsi képzőművészeti szakköri foglalkozásain. Mindenre élesen emlékszem, amiket és ahogy mondott a korrigálások, a tanítások alkalmával. Ha festő- vagy rajzeszközt veszek a kezembe, még most is az ő irányító szavait hallom a fülemben, és aszerint dolgozom. Nagy hálát érzek azért, hogy ezzel a talentummal ajándékozott meg az Isten.

Témáim mindenekelőtt a természet, a szeretett Duna és a bajai Vén-Duna sarok, ahol 40 éve szűkebb és bővebb családommal töltöttük és töltjük ma is a csodálatos nyarakat. Pár éve parasztházat vettünk Tiszaalpáron. Életünk jelentősen átrendeződött, időnk nagy részét ott töltjük, így képeimen évek óta felerősödnek az alpári témák, enteriőrök és életem nagy ajándéka: Levente, az unokám. Nagyon szeretem az emberi arcot rajzolni, iskolámban, a Református Gimnáziumban egész osztályokat örökítek meg, közkívánatra, a karikatúra eszközeivel. Talán ugyanilyen hangsúlyt kapnak rajzos, színes munkáimban szeretett városom, Kecskemét képei is.

Úgy gondolom, hogy korábbi életelemem, a tornaterem, a röplabdapálya, a nagy mérkőzések zaja most már csillapodik bennem, és olyan dolgok válnak inkább fontossá, melyek az alkotómunkát segítik elő. Erősödnek bennem a mélyebb emberi érzések, ragaszkodás a szeretteimhez és mindenekelőtt a megfoghatatlanhoz, Istenhez.”