90 éves dr. Török István nyugdíjas jogtanácsos. Budapesten született 1927. szeptember 29-én. Elemi és középiskoláit a fővárosban, Kőszegen és Kecskeméten végezte, a gróf Tisza István Református Gimnáziumban érettségizett. Ezt követően tanulmányait a Kecskeméti Egyetemes Református Jogakadémián folytatta, de diplomáját az államosítás miatt 1951-ben már Szegeden szerezte meg. Szakmai munkáját 1951-ben az Észak-Bácsmegyei Népbolt jogi és pénzügyi előadójaként kezdte. 1953-tól a Tüzép Vállalat kecskeméti egysége, 1977-től 1992-ig az Ipari Szövetkezet Jogi Irodája jogtanácsosa volt. Emellett másodállásban 1961 és 1998 között a Centrum Áruház jogi képviseletét is ellátta. 1993-ban részt vett a kecskeméti jogi kar visszaállításában, újraszervezésében és irányításában, hét évig annak kancellárja volt. A Kereskedelmi, Pénzügyi és Vendéglátóipari Szakszervezet, illetve a Magyar Jogász Szövetség tagja, közel 40 évig a megyei szervezet szervező titkára, 1986 és 1991 között az országos szövetség alelnöke volt. 50 éven át vett részt a Kecskeméti Református Egyházközség presbitériumának munkájában. 1980 és 1996 között a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye világi főjegyzői, 1997 és 2003 között az egyházmegye gondnoki, 1993 és 2002 között a Kecskeméti Református Egyházközség főgondnoki feladatait is ellátta. Számos szakmai elismerést kapott, többek között a Munka Érdemrend arany fokozatát és a Kecskemét Felsőoktatásáért és Tudományos Életéért Díjat is átvehette.

„Budapesten születtem 1927. szeptember 29-én. Felmenőimre igen büszkén tekintek vissza, közülük többen jelentős társadalmi és egyházi feladatokat végeztek. Édesapám, vitéz Török Gyula honvéd ezredesként szolgálta a hazát, míg édesanyám, ilenczfalvi Sárkány Erzsébet a család körüli teendőket látta el. Anyai dédapám, ilenczfalvi Sárkány Sámuel a Bányakerületi Evangélikus Egyházkerület püspöke, a főrendiház tagja, anyai nagyapám, ilenczfalvi Sárkány Béla több mint 40 éven át a Kecskeméti Evangélikus Egyházközség lelkésze, püspökhelyettes, a kecskeméti törvényhatóság tagja volt.

Iskoláimat Budapesten, Kőszegen és Kecskeméten végeztem. A második világháború végén nagyon nehéz helyzetbe kerültünk. Édesapám hadifogsága esett, illetve 1945-ben, Pest ostromakor lakásunk porig égett. Épp ezért nagyapám segítségét kérve Kecskemétre költöztünk, és a középiskolát már itt, a hírös városban fejeztem be: a gróf Tisza István Református Gimnáziumban érettségiztem 1946-ban.

Szerettem volna továbbtanulni, s mivel Kecskeméten csak az Egyetemes Református Jogakadémia jöhetett szóba, így oda iratkoztam be. Az iskolai életbe gyorsan beépültem, két éven át a Jogakadémia Joghallgatói Egyesületének elnöke is voltam. Az intézményt azonban 1948-ban államosították, majd 1949-ben megszüntették, ezért tanulmányaimat a Szegedi József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán folytattam. 1951-ben – „Sub laurea Almae Matris” minősitéssel – ott avattak a jog- és államtudományok doktorává.


Még ugyanebben az évben, 1951-ben nősültem meg. Feleségem, P. Tóth Emília tanítónő, aki később a kecskeméti Petőfi Sándor Általános Iskola nevelője volt több mint 25 évig. Két gyermekünk született: 1953-ban István, 1958-ban Zoltán, előbbi fogtechnikus, utóbbi ügyvéd lett.

Tanulmányaimat befejezve jogi és pénzügyi előadóként az Észak-Bácsmegyei Népboltnál helyezkedtem el. 1953-ban átmentem a Kecskeméti Tüzép Vállalathoz, egy ideig ott is jogi előadó voltam, azután vezető jogtanácsos lettem. 1977-től nyugdíjazásomig az Ipari Szövetkezet Jogi Irodája jogtanácsosaként dolgoztam. Emellett másodállásban, 1961 és 1998 között, a Centrum Áruház jogi képviseletét is elláttam.

1992-ben mentem nyugdíjba, ez a változás azonban nem a pihenés éveinek kezdetét jelentette. Jogtanácsosi főállásomról azért mondtam le, mert várt egy más jellegű, de szintén egész embert kívánó feladat. A rendszerváltást követően lehetőség nyílt arra, hogy az 1949-ben államosított Kecskeméti Református Jogakadémia valamilyen formában újra feléledjen. A több mint másfél évszázados múltra visszatekintő intézmény újraindítását – a hírös város ősi iskoláját 1831-ben alapították – a Dunamelléki Református Egyházkerület vezetői is támogatták. A szegedi egyetem vezetésével többször is találkoztunk, tárgyaltunk. Szívesen vettem részt ebben a folyamatban, mert egyrészt az egykori alma materem felélesztéséért dolgozhattam, másrészt korábban oktattam is Szegeden, a jogi kar vizsgabizottságának a tagja voltam, így egyfajta személyes ismeretséggel bírtam ott is, és persze egyházmegyei gondnokként a református egyházon belül is. Természetesen utóbbiakkal is sok megbeszélést tartottunk, például a képzés tárgyi és adminisztratív feltételeinek megteremtéséről kellett egyeztetnünk.


A tárgyalások sikeresen zárultak, hiszen a József Attila Tudományegyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem közös jogászképzése 1993-ban elindult. Levelező tagozaton kezdődött meg az oktatás az Ókollégiumban. Minden hónapban egy hétre ideköltöztek a hallgatók – egy-egy évfolyamra több mint 100 diák járt –, és a helyükbe jöttek a tanárok. A szegedi jogi kar legismertebb oktatóit sikerült megnyernünk az ügynek, de több fővárosi professzor is elfogadta a felkérésünket, így például Erdő Péter bíboros, Magyarország prímása – abban az időben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karának dékánja – is tanított Kecskeméten. Az oktatás rendkívül magas színvonalon folyt, teljes értékű jogi diplomát kaptak, akik elvégezték.


Az indulástól kezdve – mint kancellár – hét évig álltam a képzést működtető „munkaszervezet” élén. 2000-ben azután ezt a feladatomat is átadtam. Úgy éreztem, már csak az életkorom miatt is, be kell fejeznem az aktív munkát. Igazam lett, utánam is volt még „élet”, sok évig szépen és eredményesen működött az iskola. Sajnos, amikor a református egyetem önálló jogi kart indított a fővárosban, okafogyottá vált a kecskeméti képzés. S bár erősen fájlalom, de emiatt néhány éve befejeződött az itteni oktatás.

A rendszerváltás után az egyházi törvények felülvizsgálatában is részt vettem. Meg kellett nézni, hogy mennyire korszerűek a fennálló egyházi jogszabályok. Sajnos akadt olyan hatályban lévő jogi rendelkezés is, amelyet még az 1800-as években hoztak. Ezek aktualizálásban én is közreműködtem.

Egyházmegyei gondnokként lelkészbeiktatási ünnepségen

Szüleim hitben neveltek, templomba jártunk 1945 előtt és azután is. Ugyanígy teljesen magától értetődő volt számomra, hogy a kecskeméti református közösség presbitereként, illetve főgondnokaként aktívan segítsem a gyülekezetet, így például részt vettem az újrainduló iskolák, illetve az újonnan alapított intézmények – óvodák, nyugdíjas házak – jogi hátterének megteremtésében. Azután később, egyházmegyei gondnokként, illetve a zsinat tagjaként a térség valamennyi református egyházközségével tartottam a kapcsolatot.

A 2000-es évek elején szinte valamennyi feladatomtól megváltam, mondhatni másodszor is nyugdíjba mentem. Azóta sokkal több időm jut például az olvasásra. Ha kezembe kerül, egy-egy szakmai kiadványt, folyóiratot is örömmel forgatok, de inkább a történelmi témájú könyvekbe mélyedek el és a Heti Választ is rendszeresen fellapozom. Az itthoni munkában is részt veszek, segítek a bevásárlásban...stb. Régebben feleségemmel gyakran kirándultunk, néhány éve még a kocsit is vezettem, az idő azonban elszaladt felettünk. A vasárnapi istentiszteleteken mindig részt veszünk, a Bozsó Gyűjtemény kiállításaira is többnyire elmegyünk, de a színházba már csak egyszer-egyszer jutunk el.

Régi osztálytársaimmal – akik még életben vagyunk – minden évben találkozunk, de az az igazság, hogy lassan elfogyunk. Egyikükkel, Dömötör Endre traumatológus professzorral, aki a megyei kórház osztályvezető főorvosa volt és feleségével szorosabb barátságot tartunk, velük sűrűn összefutunk.


A legtöbb időt persze a szeretteimmel, két fiunkkal és családjaikkal töltöm. Két-két lány- és fiúunokánk felnevelésében feleségemmel együtt sokat segítettem, persze már ők is kiröppentek, sőt, egy dédunokával is megörvendeztettek bennünket. Kisebbik fiunk minden nap velünk ebédel, de a nagyobbik látogatása nélkül se telik el egy hét. A családi évfordulókat – mindig az érintett otthonában – együtt szoktuk megünnepelni. A közelgő 90. születésnapom ebből a szempontból is rendkívüli lesz: az unokák szervezésében, egy egyelőre általam sem ismert helyen, ünnepi ebédre gyűlik majd egybe a család."