
értékőrző helytörténeti weblap - Kecskemét	2024. november 21.

PARTNEREINK

VALLOMÁSOK: dr. Tiborcz Csabáné dr. Nagy Emma röntgenorvos, radiológus főorvos80

80 éves dr. Tiborcz Csabáné dr. Nagy Emma radiológus főorvos, a Bács-Kiskun Megyei Kórház és Rendelőintézet röntgenorvosa. Kecskeméten született 1936. december 23-án. Édesapja, dr. Nagy György bőrgyógyász szakorvos, a kecskeméti bőr- és nemibeteg-gondozó intézet létrehozója, vezető főorvosa, édesanyja, Kovrig Emma népi iparművész, a népművészet mestere volt. Tanulmányait szülővárosában és Budapesten végezte, orvosi diplomáját 1962-ban vette át. Néhány hónapig a bajai kórház tüdőosztályán dolgozott, majd 1963 májusában a kecskeméti megyei kórház radiológiájának munkatársa lett. 1973. március 1-től nyugdíjba vonulásáig, 2007. február 1-jéig a Bács-Kiskun Megyei Kórház és Rendelőintézet röntgenorvosa volt, a ranglétrát végigjárva néhány évig a csoportvezető főorvosi feladatokat is ellátta. Szakmai munkáját több kitüntetéssel is jutalmazták, az Egészségügy Kiváló Dolgozója címet és a Kórházért Elismerő Oklevelet is megkapta.

„Szüleim erdélyi származásúak, egy véletlennek köszönhették találkozásukat. Édesapám a Partiumban, Ákoson született. Orvosi tanulmányait Kolozsvárott kezdte meg. Az első világháborút mint orvostanhallgató harcolta végig, ezért diplomáját csak később, immár Budapesten tudta megszerezni. Első munkahelye Szegeden volt, a kincses városból áttelepített orvostudományi egyetem bőrklinikájának előbb gyakornoka, majd tanársegédje lett. 1927-ben onnan pályázta meg a kecskeméti városi orvosi állást. 1927 szeptemberében kezdte meg itteni munkáját, az egyik első feladata a nemibeteg-gondozó intézet felállítása volt, annak vezető főorvosaként dolgozott a későbbiekben.

Édesanyám tordai, művészetkedvelő családi környezetben nőtt fel. Anyanyelve mellett románul, németül és franciául is kiválóan beszélt. Tordán a közelükben lakott gróf Bethlen Sándorné Bethlen Mária, aki a 30-as évek elején az erdélyi falusi embereket úgy segítette, hogy kézimunkáikat, fafaragásaikat összevásárolta, és azokat magyarországi nagy városokban kiállításokon mutatta be. A legtöbbet el is adta, és az így összegyűlt összeget hazavitte és kiosztotta a kézműves termékek készítőinek. 1935 tavaszán missziós útjára édesanyám segítségét kérte, aki örömmel jött vele, többek között Kecskemétre.

Szüleimmel és öcséimmel Kohárymajorban, 1948-ban

Édesapám egész életében megkülönböztetett szeretettel és figyelemmel fordult az Erdélyből érkezettek felé, természetesen aktívan részt vett a hírös városban alakult Erdélyi Férfiak Egyesületének munkájában is. A kis civil szervezet őt küldte el, hogy várja az érkező grófnőt, és segítse az Iparos Otthonban szervezett kiállítás ügyes-bajos dolgaiban. Szüleim ekkor találkoztak először, ’35 karácsonyán édesapám megkérte édesanyám kezét és ’36 februárjában össze is házasodtak. Közös életüket Kecskeméten, a Cifrapalota második emeleti lakásában, a mostani Muraközy-emlékszobák helyén kezdték, amikor decemberben világra jöttem, már oda vittek haza. Később két fiútestvérem született: Ákos – ő sajnos öt éve betegségben elhunyt – egész életében a sport közelében élt, vívott, kosarazott, a kecskeméti kosárlabdasport történetéről könyvet is írt, míg Ádám numizmatikus lett, évtizedek óta a szegedi Móra Ferenc Múzeum munkatársa.

1936. december 27-én, négynapos koromban anyukámmal és Bethlen Mária grófnővel

Születésem után néhány hónappal a Luther-palota első emeletére költöztünk, gyermekéveimet ott töltöttem. A II. világháborúban édesapám tartalékos főhadnagyi rangban az Izsáki úti csapatkórházban szolgált, amikor Pestre vezényelték őket, egyedül maradtunk. Kecskemét 1944. október végi kiürítésének híre így ért bennünket. Szorult helyzetünkben édesapám kollégái – Merétey Sándor és Matolcsy Károly –, illetve Kovács Bálint református lelkész segítettek nekünk. Sanyi bácsi ménteleki kis kúriájában kaptunk egy szobát, néhány napig ott húzódtunk meg. November 2-án délután jöttünk vissza Kecskemétre. Még ma is emlékszem erre az útra: egy féderes kocsin ülve néztem a szemből jövő oroszokat, az út mentén heverő halott katonákat. A városba érve derült csak ki, hogy otthonunkba nem tudunk visszaköltözni. Ekkor dr. Révész László ügyvéd, az országgyűlés háznagya és felesége fogadott be bennünket. Nagypapának és nagymamának kellett szólítanunk őket, mert idegeneknek nem adhattak volna szállást. Január 26-án nagy öröm ért bennünket: édesapám hazatért. Márciusig az Őz utcában laktunk, akkor megajánlottak nekünk egy Budai utcai lakást, s mivel a Luther-palotában akkorra már orosz kórház működött, szüleim elfogadták a lehetőséget. 1947 nyaráig laktunk ott, csak akkor mehettünk vissza a régi otthonunkba.

Apukámmal kisgyermekként
- a hasonlóság miatt viselt szemüvegem csak keret

Tanulmányaimat 1943 őszén a Református Tanítóképző Gyakorló Iskolájában kezdtem meg, Magyar Ilonka tanított írni-olvasni. Kiváló pedagógus volt, megérdemelte a Kossuth-díjat! 1947-ben a Református Kollégium általános iskolájában kezdtem a felső tagozatot, az ötödik és a hatodik osztályt ott jártam ki. Ragyogó osztályfőnökömre, Bodor Évára szívesen gondolok vissza, ő később a Tanítóképző Intézet legendás és országos hírű tanára, bábosa lett. 1949-ben államosították az iskolát, ezért a következő két évben a mai Zrínyi iskola elődjében, a Pásthy Károly Általános Iskolában tanultam. Germán Erna személyében itt ugyancsak nagyszerű osztályfőnököt kaptam. Nem mellesleg ő szintén tordai származású volt, jól ismerte édesanyámat és a rokon gyermekeket.

Unokahúgommal Budapesten, 1952 áprilisában

Nyolcadik után gimnáziumba készültem, ám mivel édesapám ekkor börtönbüntetését töltötte – kuláknak minősítették, mert a Kohárymajorban az 1930-as években vásárolt sívó homokot mintagyümölcsössé fejlesztette, ezért 1951-ben koholt vádak alapján 4 havi börtönre ítélték –, nem vettek föl. Nyáron azután, amikor apukám visszatért közénk, református kapcsolatai révén elérte, hogy Budapesten, a nagy hírű Baár-Madasban folytathattam iskoláimat. Ottani osztályfőnökömről is csak a legjobbakat tudom mondani: dr. Bibó Istvánné dr. Ravasz Boriska, Ravasz László püspök leánya kedvesen, visszahúzódva, de mindig figyelt rám, egyengette az utamat.

1952-ban az újabb államosítás miatt ismét iskolát kellett váltanom, ekkor azonban már mehettem a lakóhelyem szerinti illetékes középfokú intézménybe, így azután az Állami Szenczi Molnár Albert Gimnázium diákja lettem. Joó Gyula, a Jogakadémia korábbi igazgatója leánya, Joó Mária osztályába kerültem, azaz a kiváló osztályfőnökeim sora ekkor sem szakadt meg. Az intézmény nem sokkal később Bányai Júlia nevét vette föl, 1955-ben ott tettem sikeres érettségit.

Érettségi tablóképem

Már kisgyermekként, első elemista koromban orvosi pályára készültem. Elhatározásom később sem változott, ezért a gimnázium befejezése után a Szegedi Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem. Sajnos, a felvételin édesapám 10 hold szőlője is szóba került – ezt a »bűnt« a piros terítős asztal mögött ülők sehogy sem tudták megbocsátani –, így bár a felvételim sikerült, férőhelyhiányra hivatkozva nem vettek föl. A következő évben mint beteggondozó a rendelőintézetben dolgoztam. Pár hét múlva bekerültem a röntgen osztályra. Életkorom miatt – még nem voltam 20 éves – csak adminisztratív munkát végezhettem ott, de ez az időszak későbbi sorsomat mégis meghatározta: később röntgenorvos lettem.

1956-ban ismét jelentkeztem az orvosira, ezúttal már Budapestre. A felvételi vizsgám ott is sikerült, a bizottság egész másmilyen volt, mint a szegedi, szimpátiájukat érezhetően elnyertem. Majd megkaptam az értesítést: »A felvételi vizsgán megfelelt, férőhely hiányában felvételt nem nyert.« Apukám akkor valósággal összeomlott, csak ült az asztalnál szótlanul, kétségbeesve, nem tudva, hogy most mi lesz. Én végtelenül jól éreztem magam a röntgenben, nekem ott olyan baráti köröm lett – ezek a barátságok mind a mai napig tartanak –, hogy visszamentem, és mint egy mindenes lány, az intézet szinte valamennyi részlegén dolgozva a következő hónapokban átfogó egészségügyi ismeretekre tettem szert.

1956 kedvező fordulatot hozott az életemben. Decemberben egy rövid újsághírből értesültem arról, hogy mivel az első évfolyamba járó orvosegyetemisták közül sokan disszidáltak, illetve, sajnos, sokan meg is haltak a budapesti harcokban, az évfolyam létszámát fel kívánják tölteni, és azok jelentkezését várják, akiket sikeres felvételijük ellenére valamely okból korábban elutasítottak. Csak egy kérelmet kellett benyújtani. Persze azért mindez nem ment olyan egyszerűen, akkor ugyanis még nem jártak a vonatok. A kérvényt apukám mégis sikeresen elvitte, s néhány hét múlva jó hírt tartalmazó táviratot kaptam: 1957 februárjában egyetemista lettem.

Az első két év nagyon nehéz volt, szinte vért izzadtam, hiszen az első félévet menet közben kellett bepótolni. Engem azonban a Jóisten ekkor is a tenyerén hordozott: egy kedves rokon házaspárnál, az egyetem közelében szállást kaptam – ez nagyban megkönnyítette az életemet –. és ott is kiváló pedagógusok vettek körül, így például hatalmas segítséget jelentettek számomra Kontra György biológus professzorom szombati különórái. Ezeken tanultam meg például a mikroszkóp kezelését, a szövettani metszetek vizsgálatát. A harmadik évtől azután helyre billentek a dolgok, és 1962-ben doktorrá avattak, 2012-ben pedig már az aranydiplomámat is átvehettem.

Diplomámat 1962-ben vettem át

Tanulmányaim befejezése után központi gyakornoki helyem lett volna Kecskeméten, a röntgen osztályon, de egy egyetemi bizottság döntése alapján Bajára, az ottani kórház tüdőosztályára kellett mennem. Mindez végtelenül megdöbbentett, hiszen én mindenképpen haza akartam jönni, de nem volt mit tennem, a Sugovica-parti városban kezdtem dolgozni. A kollégák kedvesen fogadtak, a tüdőosztály nagy tudású vezetőjével, dr. Jancsin Józseffel is jól megértettük egymást, de hazavágytam, és addig-addig kérleltem a megyei főorvost, amíg azután ’63 áprilisában megkaptam az engedélyt, visszatérhettem Kecskemétre. Ágyneműstől, rádióstul, azaz az albérletemben lévő összes dolgaimmal együtt Domján Lali, aki akkor havi rendszerességgel hörgő-tükrözéseket csinált Baján, hozott haza Moszkvicsával. 1963. május elsejétől pedig már a kecskeméti kórház radiológiáján lettem központi gyakornok.

Esküvői fotónk Férjemmel és fiunkkal

Férjemmel, dr. Tiborcz Csabával 1964-ben találkoztam először. Szüleim házasságához hasonlóan mi is a véletlennek köszönhetjük ismeretségünket. Ő eredetileg pécsi volt, de 1962-től jogászként Kecskeméten dolgozott, és egy gyerekkori barátom révén futottunk össze. Januárban ismertük meg egymást, augusztusban pedig már a felesége lettem. Szerető, megértő, biztos támaszt nyújtó társam volt 49 éven keresztül. Gyermekünk, Attila a következő év októberében született. Gépjárművezető-oktató lett, jelenleg is Kecskeméten él. Sajnos, férjem 2013-ban súlyos betegségben elhunyt, így unokánk sikereiben már csak én gyönyörködhetek.

A régi OTI-ban ... és az új rendelőintézetben

Szülés után visszamentem a radiológiára, majd 1968-ban sikeresen szakvizsgáztam radiológiából. Abban az időben vezették be a kórházi integrációt: egy hónapig a kórházban, egy hónapig a rendelőintézetben kellett volna dolgoznom. Ezt én nem tudtam megszokni, nekem ez nem ment. Kérésem ekkor is meghallgatásra talált, mert 1973. március 1-től behelyeztek a rendelőintézetbe, attól kezdve végleges nyugdíjazásomig, 2007. március 1-jéig röntgenorvosként ott végezhettem a munkámat. Nagyon szerettem a szakmámat, a munkahelyemet – amikor ki kellett költöznünk az OTI-ból, valósággal sírtunk –, és szerettem a kollégáimat is, sokan nagyon jó barátaim lettek. Sajnos, közülük már többen nincsenek közöttünk, de az élőkkel, például dr. Garay Géza főorvossal mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Büszkén mondhatom, hogy édesapámmal együtt 80 évet töltöttünk a kecskeméti egészségügy szolgálatában.

Kollégáimmal 2006. december 31-én

Ha visszatekintek az elmúlt 80 évemre, jó látnom, hogy mindig szerető környezet vett körül. Most is ebből élek, abszolút nyugodtan és békésen, öregségemet, betegségemet elfogadva. Kecskemét jelenét teljes mértékben ismerem, minden nap nézem a Hírös Híreket, olvasom a Petőfi Népét és a Kecskeméti Lapokat, de a város múltjával is foglalkozom, ez a hobbim. Elég sok összegyűjtött dokumentumom van: könyvek, képeslapok, újságok, színházi műsorfüzetek – egy időben férjemmel jó barátságban voltunk a Jánoky-házaspárral, mint a gyermeküket, úgy szerettek engem –, ezeket a korabeli iratokat jó lenne még rendszerezni.

(Lejegyezte: Varga Géza)