85 éves dr. Tapasztó István nyugalmazott szemészfőorvos. Kecskeméten született 1931. január 18-án. Édesapja, dr. Tapasztó István Kecskemét első szemészorvosa; keresztapja, Horay Gusztáv szemészprofesszor volt. A négy elemit a Czollner téri Általános Iskolában, középiskoláit a Piarista Gimnáziumban végezte. Az utolsó évet az államosítás miatt már a Katona József Gimnáziumban járta, ott is érettségizett 1949-ben. Ezt követően a Szegedi Orvostudományi Egyetemen tanult tovább, ahol előbb általános orvosi diplomát, majd 1959-ben szemész szakvizsgát szerzett. 1977-ben a Magyar Tudományos Akadémián védte meg kandidátusi értekezését. 1955-től a SZOTE Szemészeti Klinikáján dolgozott mint tanársegéd, azután visszatért a hírös városba: 1960 és 1991 között a 2. sz. Honvédkórház osztályvezető szemészfőorvosa volt. A Világ Könnyfilm Társasága és a Magyar Kontaktológiai Társaság alapítója, az Európai Szemorvosok Kontaktlencse Társaság, a Szegedi Akadémiai Orvosi Bizottság, a Magyar Szemorvos Társaság és a Magyar Ultrahang Társaság tagja. Szakmai tevékenységét 1965 és 1985 között a Haza Szolgálatáért Érdemérem mindhárom fokozatával, illetve 1984-ben az USA-ban a Lacrima Award ezüst serleggel ismerték el. 2002-ben a Magyar Kontaktológiai Társaság életműdíját, a Győrffy István-emlékérmet, míg 2014-ben gyémántdiplomáját is átvehette.

„Apai ágon a Bánátból származom, míg az anyai ágon őseim Kecskeméten, illetve Nagykőrösön és Izsákon éltek. Apai nagyanyám révén szerb, az anyai nagymamám révén német felmenőkkel is rendelkezem, így azt szoktam mondani, hogy felerészben magyar, negyedrészben szerb és bajor vér csörgedezik bennem.

Édesapámék öten, édesanyámék nyolcan voltak testvérek. Apám előbb Temesvárott tanult az ottani piarista gimnáziumban, majd Budapesten végezte el az orvosegyetemet. Édesanyámat órásmester bátyja, János révén ismerte meg, aki az 1910-es években Kecskemétre költözött és itt alapított családot. Édesapám az ő felesége testvérét szemelte ki élete párjának. Az esküvőig azonban még sokáig kellett várnia: édesanyám csak akkor mondott igent, amikor apámat a kecskeméti OTI szemész főorvosának kinevezték.

Három-négyévesen

Szüleim 1928-ban házasodtak össze, egyetlen gyermekük én lettem. Hatéves koromig a nagyszülői házban, a Kisfaludy utcában laktunk, majd 1937-ben átköltöztünk a Beniczky Ferenc utcába, feleségemmel jelenleg is itt élünk. Édesapám azt akarta, hogy minél hamarabb ismerjem meg az egyszerű emberek sorsát, lássam meg, hogy ők miből élnek, és tanuljam meg a velük való helyes viselkedést. Épp ezért a Czollner téri, főleg szegény sorsú gyerekeket  fogadó iskolába íratott be. Kiváló hely volt, Parragh igazgató úr, a Kauzler nővérek és a többi tanító is becsületre, hazaszeretetre nevelt bennünket. Emlékszem, addig sosem kezdődhetett meg a tanítás, amíg a Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában imádságot el nem mondtuk.

1944 őszén tanulmányaimat meg kellett szakítanom. Édesanyámat és engem a már Budapesten hadi orvosként szolgáló apám az oroszok elől előbb Veszprémbe menekített, majd az ostromgyűrű bezárása előtt két nappal a fővárosba hozatott föl bennünket. Rövid ideig Horay professzor orvosi szobájában, azután a Honvédkórház Szövetség utcai központjában húztuk meg magunkat, de a Pénzügyminisztérium Makó utcai épületének pincéjében is megbújtunk néhány napig. Születésnapomon, január 18-án jöttek be az oroszok, szerencsére bennünket nem bántottak. Néhány héttel később azután visszajöttünk Kecskemétre, a régi otthonunkba persze még nem mehettünk, mert azt a szovjet parancsnokság használta, hanem Kerekegyházán egy ismerősnél kaptunk anyámmal szállást. Április elsejétől az iskolát is folytathattam. A Batthyány utcai épületben a város valamennyi gimnáziumából érkezett gyerekekkel július elejéig tanultunk együtt, bő három hónap alatt végeztük el a negyedik osztályt, így nem vesztettem évet.

Közben az oroszok elhagyták a várost, így május végén visszaköltözhettünk a Beniczky utcai házunkba. Az az állapot, ami ott fogadott bennünket, szinte leírhatatlan. Hívatlan vendégeink elképesztő károkat okozva távoztak, minden ingóságunktól megszabadítottak – csak a pianínót sikerült később kalandos úton visszaszerezni –, míg a számukra értéktelen könyveket, orvosi műszereket egy latrinának használt udvari vízaknába dobálták be. Ezek közül semmit sem lehetett megmenteni. Sok évig eltartott, amíg a házat szüleim ismét lakhatóvá tették.

1945 őszén az angolkisasszonyoknál folytatódott az oktatás, majd két évig a piarista gimnáziumban tanultam. Az utolsó évet azonban az államosítás miatt már a Katona József Gimnáziumban jártam ki, az érettségit is ott tettem le, sikeresen. A tanulás mellett aktív sportolóként is szép eredményeket értem el. A gimnázium tenisz-, asztalitenisz-, röplabda-, kosárlabda-, tőr- és kardcsapatának is a tagja voltam. Utóbbiakkal 1948-ban az országos ifjúsági kardcsapatbajnokságon a második helyet szereztük meg, pedig olyan ellenfelekkel küzdöttünk meg, akik közül néhányan később olimpiai vagy világbajnoki aranyérmet nyertek. Teniszben is »jeleskedtem«, 1948-ban Kecskemét vegyes páros bajnoka lettem.

Már gyerekkoromban édesapámat akartam követni, állandóan ott lábatlankodtam a rendelőjében. Ő is örült annak, hogy szemésznek készülök, így tehát nem ért senkit sem meglepetésként, hogy az érettségi után a budapesti és a szegedi orvosegyetemre jelentkeztem. Származásom miatt ugyan kevés eséllyel indultam, de kitűnő felvételimnek – az érettségin valamennyi jegyem 7-es, azaz a legjobb volt –, illetve annak köszönhetően, hogy a gimnáziumban a diákszövetség elnöke voltam, s emiatt továbbtanulásomat a szervezet főtitkára is javasolta, utóbbi helyre, a napfény városába fölvettek.

Húszas éveimben

Évfolyamunk egyharmada paraszt, másik harmada munkás származású volt, míg a maradék harmad – a megtűrtek – értelmiségi körből érkeztek. Utóbbiak közé tartoztam én is. S bár hiába voltam szinte végig kitűnő tanuló, hiába vívtam ott is kiválóan, az ellenem irányuló piszkálódások csak akkor szűntek meg, amikor a békekölcsönjegyzéseknél én az illő összeg, az egy havi fizetésnek megfelelő 200 forint dupláját kötöttem le. Ekkor megtört a jég, még bizottsági elnökké is megválasztottak.

1955-ben summa cum laude minősítéssel végeztem, majd az egyetem szemklinikáján kezdtem dolgozni. Előbb gyakornok, azután tanársegéd lettem. A munka mellett tanulmányaimat is folytattam: 1959-ben szemész szakorvosi képesítést szereztem. Munkámat szerettem, de a szegedi miliőt kevésbé – kicsit haza is vágytam –, s mikor meghívtak a kecskeméti Honvédkórház szemészeti osztályára főorvosnak, örömmel jöttem vissza. 1960-ban, 29 évesen, az ország talán legfiatalabb osztályvezető főorvosa lettem, s azután több mint 30 éven át, nyugdíjba vonulásomig ott is maradtam. Több ezer sikeres szemműtétet végeztem el és több tízezer beteget gyógyítottam meg.

A Honvédkórház osztályvezető szemészfőorvosaként

A szegedi klinikán megkezdett tudományos munkámat is folytattam. Előbb szürkehályog-kutatással, majd a könny vizsgálatával foglalkoztam. 8 világ-, 8 európai- és 10 nemzetközi szemészkongresszuson tartottam angol vagy német nyelvű előadást, míg 1987-ben, Budapesten az első könnyfilm világkongresszus főszervezői feladatait is elláttam. Idehaza 21 országos szemész nagygyűlés és 40 regionális vagy országos szimpózium előadója voltam. 25 angol, 15 német és 15 magyar nyelvű dolgozatom jelent meg a különböző szemészeti folyóiratokban, szaklapokban, könyvekben. Az emberi könny biokémiája témájú disszertációm alapján 1977-ben az orvostudományok kandidátusa lettem.

Szüleimmel, feleségemmel és gyermekeinkkel

1991-ben nyugdíjba mentem, a gyógyítással és a kutatással azonban azóta sem hagytam föl. Az egykori Beniczky Ferenc utcai – jelenleg Csányi János körúti – otthonom mellett kialakított rendelőben azóta is folyamatosan fogadom a hozzám fordulókat. Az első években 150-200 beteget is elláttam, ma már sokkal kevesebbet vállalok. Hetente csak háromszor rendelek, és három betegnél többet sosem gyógyítok; a gyermekszemészetet pedig teljesen abbahagytam.

2014-ben Szegeden a gyémántdiplomámat is átvehettem

Ameddig még erővel bírom – és persze amíg a betegek megbíznak bennem –, a magánrendelést folytatni szeretném. Engedélyemet tavaly újítottam meg, így akár 2020-ig még fogadhatom a pácienseket, de abban azért nem vagyok biztos, hogy ki tudom majd tölteni ezt az öt esztendőt. Örömmel látom gyermekeim szakmai sikereit – Beáta és Zsolt is szemészettel és kontaktológiával foglalkozik –, egy-egy komplikáltabb esetet végigbeszélve talán még hasznos tanácsot is tudok nekik adni. Szeretek velük együtt lenni, az unokákkal – immár öten vannak – beszélgetni, játszani, szentendrei nyaralónkban sok időt töltünk közösen. Ketten már egyetemisták, Zsófi unokám a család negyedik orvosgenerációját képviseli: a fővárosi orvosegyetemre jár, épp sikeresen túl van az első féléven. Feleségemmel tavaly ünnepeltük az 50. házassági évfordulónkat. Szeretném, ha még sokáig együtt lehetnénk!”