Vallomások: Dr. Rozsi Éva60

„Tősgyökeres kecskeméti munkáscsalád egyedüli gyermekeként 1950. június 11-én születtem. Egész életemben szerettem mindenben részt venni, talán így kompenzáltam azt, hogy nincs testvérem. Ma is imádok dolgozni, örömömet lelem abban, ha valamit megcsinálok. Jó érzés, ha körülöttem rendben mennek a dolgok.

Kislányként

Nyüzsgő gyerek voltam, a máriavárosi iskola évnyitóján már elsősként szavaltam. Néhány év múlva szüleim átvittek a Zrínyibe, «tanuljon többet a gyerek» - mondták. A beilleszkedés nehezen ment, egy földrajzórán föltett, számomra könnyű kérdés azonban segített. A feladvánnyal osztálytársaim sehogy sem boldogultak, így a tanárnő «na, majd az új kislány» felkiáltással felém fordult, én pedig büszkén kivágtam a megoldást. Ezzel megtört az átok, az osztály befogadott, sőt, jutalmul én lehettem a biológia szertáros.

Később a Bányai Gimnáziumban sem váltam visszahúzódó diákká. A tanulás mellett aktív KISZ-munkát végeztem: versenyeket, előadásokat szerveztünk, eljártunk idősekhez. Szüleimtől vallásos nevelést kaptam, így ők érthetően nem örültek ennek. A jó szándéktól vezérelve egyik tanárom is le akart erről beszélni, de hiába, még KISZ-vezetőnek is megválasztottak. Nem foglalkoztunk mi az ideológiával! Amit tettünk – ma is úgy látom – szép és hasznos volt.

                                                                                                      Szeretett nagymamájához húzódva
Gyerekkoromban apai nagymamám jelentette a mentsvárat számomra, a szülői szigor elől gyakran hozzámenekültem. Általában fekete kötényt viselt, de én kedves anyókának láttam őt. Hét-nyolc éves lehettem, amikor súlyosan megbetegedett. Ragaszkodtam hozzá, haldoklását végigkísértem. Ekkor döntöttem úgy, hogy én «mami-gyógyító» leszek.

A gimnázium utolsó évében szüleim hallani sem akartak az orvosi pályáról, erkölcstelen szakmának tartották azt. S mivel az országos matematika versenyt megnyertem és a szegedi tudományegyetemről levélben értesítettek, hogy fölvesznek, ők inkább odaküldtek engem. Aláírásukat hamisítva azonban én titokban mégis a SZOTE Általános Orvosi Karára jelentkeztem. Amikor mindez kitudódott, édesapám azzal intézte el a dolgot, hogy «nincs protekciónk, úgyse vesznek föl». De nem úgy lett, 1974-ben orvosi diplomát szereztem.

Arról persze szó sem lehetett, hogy Szegeden kapjak állást. Sodort az élet, de nekem minden jónak tűnt. A kecskeméti megyei kórház aneszteziológiai osztályára kerültem, mert csak ott volt hely. Az ott töltött öt év alatt ismertem meg sebész férjemet, s ekkor született két gyermekünk is.

Mindig gyógyító orvos szerettem volna lenni, a család, a gyerekek érdekében azonban változtatnom kellett. Egy évig a hiányzó kollegákat helyettesítettem, majd a konzervgyár házi- és üzemorvosa lettem. Azután ismét nagyot váltottam, az egészségügyi szakközépiskolába mentem, ahol a tanítás mellett kezdetben a kollégiumi orvos feladatait is elláttam. A gyerekekkel jól kijöttem, mindig megtaláltuk a közös hangot. Ma is sokukkal ápolom a kapcsolatot. 22 év után tavaly fejeztem be a tanítást, de azóta sem unatkozom. Egyrészt a Bagoly Egészségházban foglalkozás-egészségügyi orvosként most is dolgozom, másrészt nagy örömömre immár az unokáimra is vigyázok.

Azt szeretném, ha békesség és szeretet lenne a földön, s nem lenne ez az őrült rohanás. Alapvetően bizakodó típus vagyok. Persze küzdünk, dolgozunk, de ha valamire nem telik, attól nem dől össze a világ. Bármilyen élethelyzetbe kerültem, sosem estem kétségbe. Tudomásul vettem, hogy számomra akkor és ott épp az a fontos. Hiszen nem az a lényeg, hogy mit csinálok, hanem az, hogy azt tisztességgel és örömmel tegyem. Lehet, hogy kevesebb az üzemorvos megbecsülése, mégis elégedett vagyok, a magam módján én is hozzájárultam az emberek boldogabb életéhez. Végül is a maga helyén mindenki értékes ember, talán ezért is tapasztalom, hogy szeretettel és bizalommal fordulnak hozzám a betegek.”

Lejegyezte: Varga Géza