75 éves dr. Mikulás József nyugalmazott növényvédelmi osztályvezető, címzetes főiskolai tanár. Marcaliban született 1941. november 28-án. Gyermekkorát Dunapatajon töltötte, a nyolc általánost is ott végezte, az ország első vidéki ének-zenei tagozatú iskolájának tanulójaként Kodály Zoltánnal is több ízben találkozott. 1956-tól Budapesten tanult tovább, 1960-ban a Kertészeti Technikumban érettségizett. Ezt követően előbb a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán, majd a GATE Mezőgazdaságtudományi Karán szerzett diplomát. Doktori értekezését a szitaszárnyú almafapilléről írta, míg kandidátusi disszertációját A fenyércirok biológiája és a védekezés lehetőségei címmel védte meg. 1965-től Bátán, a Nov. 7. Mgtsz főkertésze volt, azután egy évet Berlinben dolgozott. 1967-ben a Bács-Kiskun Megyei Növényvédő Állomás járási felügyelője lett, majd 1969-től Baján, a Bajai Állami Gazdaságban vezető növényvédelmi szakmérnöki feladatokat látott el. 1981 óta Kecskeméten él, 25 évig – nyugdíjba vonulásáig – a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet növényvédelmi osztályát vezette. Évtizedek óta több szakmai és civil szervezet munkáját segíti, az MTA köztestületi tagja, a Kecskeméti Református Gyülekezet presbitere. Elkötelezett szakmaszeretetéért, kutatásaiban elért eredményeiért és az oktatás területén kifejtett munkájáért több elismerést is átvehetett: Mathiász János-díj (2004), Nívódíj (2002), Kecskemét Felsőoktatásáért és Tudományos Életéért Díj (2010), Életfa Emlékplakett bronz fokozata (2012).


„Édesapám hangyabolt-vezető volt Marcaliban, de kétnapos koromban egy orvosi műtétben meghalt. Édesanyám három gyermekükkel egyedül maradt, ezért Dunapatajra, apai nagymamámhoz költöztünk. Ott sem volt könnyű a helyzetünk, hiszen már nagyapám sem élt, ő néhány évvel korábban a saját maga által épített autóval balesetet szenvedve hunyt el. Édesanyám előbb varrni tanult, azután Dunapatajon a községházán könyveléssel foglalkozott, így próbálta eltartani a családját. Négyen voltunk testvérek, de egyik testvérem betegség miatt csak egy évig élt. Nővérem, Erzsébet családjával Dunapatajon maradt – idősödő édesanyám segítőtársa volt hosszú ideig –, a megyei vendéglátóipari vállalatnál dolgozott, sajnos három éve már ő sincs köztünk. Bátyám, Ferenc a hírös városban telepedett le, a Kecskemétfilm Kft. vezetőjeként nemcsak szűkebb hazájában, hanem világszerte ismert, elismert animációs szakember.

Általános iskoláimat a Duna bal partján fekvő településen végeztem. Az, hogy az ország első vidéki ének-zenei tagozatú iskolájának tanulója lehettem, nagy hatással volt egész életemre. Óriási élményt jelentettek a Kodály Zoltánnal való találkozások, de énektanáromat, Tikász Mihályt is nagyon szerettem. Nemcsak énekelni, zenélni tanultam meg ott, a művészet más területeihez is közel kerültem. Például minden évben egy-egy színdarabot is előadtunk. Az eltüsszentett birodalomban a minisztert játszottam, még most is a fülemben cseng a mesejáték dallama.


Gyermekkorom óta szeretem a természetet. Nagyapámnak volt egy nagy kertje, ott és a később megörökölt, Szelidi-tó partján lévő szőlőjében is sokat dolgoztam. Már akkor »értettem« a növényeket, észrevettem, ha egy gyümölcsfának vagy egy szőlővesszőnek »bánata« volt. Édesanyám is a kertészeti pálya felé terelt, de én is örömmel választottam ezt a szakmát, így azután 1956-tól Budapesten, a Kertészeti Technikumban tanultam tovább. Nagyon jó tanárok vettek körül, sajnos 1956 után közülük többeket elbocsájtották, az igazgatót is leváltották. Gyakorlatias oktatásban részesültünk ott, több mint 100 holdas terület tartozott az iskolához. Élveztem a »fogatos« napokat, amikor lovas fogattal kellett például szántani, de volt üvegházi gyakorlatunk is.

1956 szeptemberében
Középiskolás koromban érdekelt a kerttervezés is – ez a terület azóta is foglalkoztat, nagy örömömre egyik unokánk ezt a szakmát tanulja –, de már azokban az években is a növényvédelem vonzott a leginkább, ezért erre a szakra készültem. Mivel az országos tanulmányi versenyen 7. helyezett lettem, az egyetemre automatikusan felvételt kellett volna nyernem. Rossz magaviseletem miatt azonban – 1956-ban verseket írtam, azokat elkobozták, föl is olvasták, s emiatt magatartásból kettesem volt – nekem is felvételiznem kellett. Hála Istennek a megmérettetés nem okozott gondot, elsőre bejutottam az abban az időben egyetemi szintű tudást adó Kertészeti és Szőlészeti Főiskolára.

Gimnáziumból jött évfolyamtársaim az alaptantárgyakból sokkal fölkészültebben érkeztek a főiskolára, ezért az első két évben nagyon sokat kellett tanulnom. Harmadiktól azután már mi, technikumosok »vittük a zászlót«, a szakmai tárgyak terén kétségkívül mi jártunk előrébb. Ott is kiváló tanárok tanítottak, sokukra mind a mai napig fölnézek. Különösen Bognár Sándorra, a Növényvédelmi Tanszék vezetőjére emlékezem szívesen. Szakmai kapcsolatunk akkor kezdődött, s később sok évtizeden át tartott. Professzorom a diplomám átvétele után próbált a tanszékére csábítani, de különböző, így például családi okok miatt nem vállaltam az ottani munkát.


Feleségemet, Késmárky Anikót a főiskolai években ismertem meg. Kettő évfolyammal alattam járt a kertészetire, de nem ott találkoztunk először. A Móricz Zsigmond körtéren, a 6-os villamosról leszállva pillantottam meg őt és rögtön beleszerettem. Az egyik gólyabálon vált szorosabbra kapcsolatunk, s jövőre már házasságunk 50. évfordulóját ünnepeljük. Életünk első közös éveit Baján töltöttük, ő központi kertész volt az ottani állami gazdaságban. Később Kecskeméten, a Szőlészeti és Kertészeti Kutató Intézet könyvtárában dokumentációs munkát végzett, illetve német szakfordítóként is dolgozott. S persze a gyermeknevelés feladata is elsősorban rá hárult: míg én különböző okok miatt gyakran voltam távol – például három évig akadémiai ösztöndíjas voltam Martonvásáron –, négy gyermekünk felcseperedését, annak nem kevés teendőit elsősorban ő látta el. Gábor fiunk, a legidősebb informatikai vállalkozást alapított, családjával Kecskeméten él. Ildikó korábbi, kertészmérnöki oklevele után épp most szerezte meg Brüsszelben az orvosi diplomáját, ő Belgiumban, Charleroi-ban pszichiáterként praktizál. Domonkos német-matematika szakos tanár, a Kecskeméti Piarista Gimnázium igazgató-helyettese, míg a legkisebb gyermekünk, Gergő jelenleg Angliában dolgozik, Petőfiszálláson élő népes családját így tudja eltartani. Külön öröm számunkra, hogy gyermekeink mellett immár 13 unokának is örvendezhetünk.


A kertészeti elvégzése után Bátán kaptam állást, ahol a következő évben egy százholdas őszibarackost sikerült létrehozni. A növényvédelem fontosságával már ott szembesültem, Egyik nap ugyanis a rügyeket valami lerágta. Először nem tudtuk, hogy mi lehetett, azután észrevettünk egy fekete bogarat. Tanulmányaimra visszaemlékezve felismertem a kártevőt, a fekete barkót, ennek ismeretében lepermeteztük a csemetéket és a barackos megmenekült.

Báta után egy évet Berlinben töltöttem. Elsősorban a nyelvtanulás miatt mentem ki, de szakmai szempontból is hasznos volt az ott töltött idő: a berlini egyetem növényvédelemmel kapcsolatos óráira minden csütörtökön bejárhattam. Hazatérve egy évre a Bács-Kiskun Megyei Növényvédő Állomásnál helyezkedtem el, majd Gödöllőn elvégeztem a szakmérnökit. Ezt követően több mint 10 évig Baján voltam vezető növényvédelmi szakmérnök. Választott szakterületem problémáival természetesen a Sugovica-parti városban is találkoztam.


Először egy óriási mezei pocok-invázió okozott gondot, ezek az apró állatkák ugyanis megrágták az almafák ágait, s ahol megsebezték a gyümölcsfát, ott a szitaszárnyú almafapille kiváló tojásrakó helyre lelt, ezek a kártevők így nagyon fölszaporodtak. Erről tanultunk ugyan a kertészetin, de alig fél oldal foglalkozott vele. Tudtam, hogy a gond ennél jóval nagyobb figyelmet érdemelne, úgy láttam, hogy akár a doktori disszertációm témája is lehetne. A beadott tervemet azonban – mivel a jelenséget erősen lebecsülte – a doktori bizottság vezetője elsőre nem fogadta el, Bognár professzor közbenjárására azonban dolgozatomat mégis elkészíthettem. Szintén komoly károkat okozott a kukorica gyomnövénye, a fenyércirok túlzott elterjedése. Hosszas kutatás után A fenyércirok biológiája és a védekezés lehetőségei címmel e témából írtam meg, s védtem meg sikeresen a kandidátusi disszertációmat.


1981-ben családommal Kecskemétre jöttünk. A Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet akkor költözött Budapestről a hírös városba, új szervezet állt föl és a növényvédelmi osztály kialakítását rám bízták. Az indulás nagyon nehéz volt. Egyetlenegy tudományos munkatársat kaptam ugyanis, ő agrobaktériumra szakosodott. A következő években azután az osztály létszáma bővült, a vírusokkal, a gombabetegségekkel és a rovarokkal foglalkozó kutatókat vettünk fel, a gyomnövények témái hozzám tartoztak. Büszke vagyok arra, hogy munkatársaim közül többen ledoktoráltak, kandidátusi és nagydoktori címet is szereztek. Működésünk sok tekintetben sikeres volt. A vírusmentes szaporítóanyag-előállítás területén komoly elismertségre tettünk szert, a korai tőkepusztulás ellen eredményes megoldásokat dolgoztunk ki és a feketerothadás kórokozóját is mi találtuk meg először Magyarországon. A szőlőültetvények hasznos élő szervezeteinek szaporodását, fennmaradását elősegítő eljárásainkat pedig a szakemberek mind a mai napig használják.

Negyedszázadig álltam a kutató intézet növényvédelmi osztályának élén. A feladat átadása, a nyugdíjba vonulás után sem szakadtam el a szakmámtól. Egyrészt volt lehetőségem arra, hogy az intézet munkájában nyugdíjasként is részt vehessek, például a szillevéldarázs és a déli ostorfa gubacsatka kártételét Magyarországon először itt, Kecskeméten találtuk meg. De más helyeken is dolgozhattam. Egyik szép feladatom volt, hogy meghívást kaptam a Nyugat-magyarországi Egyetem Mezőgazdaság- és Élelmiszertudományi Kara több európai uniós pályázatának megvalósításához: az osztrák és szlovák partnerekkel közös ECOVIN- és ISTERVIN-projektek szakértőjeként a talajtakarás és a gyomszabályozás területén működtem közre.


Hazai és külföldi szakmai folyóiratokban korábban is jelentek meg cikkeim. Az írást nyugdíjasan sem hagytam abba, publikációim száma már meghaladja a 360-at. A konferenciákon, szakmai utakon való részvételeim sem maradtak abba, világszerte számos előadást tartottam már Indiától Brazílián át Portugáliáig.

Korábban a Kertészeti Főiskolán éveken át oktattam a növényvédelmet, az országban sétálva gyakran köszönnek rám egykori tanítványaim. S ugyan már nem tanítok, de nagyon sok doktori disszertáció bírálatában veszek részt, most is épp egy keszthelyi egyetemista a borvidékek ültetvényeinek vírusfertőzöttségéről írt értekezésének egyik bírálója voltam.


Szakmai munkám mellett civil szervezetek, közösségek tevékenységét is segítem. Annak idején együtt tanultam angolul Lezsák Sándorral – egymás mellett ültünk az órán –, ő is bátorított arra, hogy legyek érzékeny a környezetemmel szemben. Istenhívőként teljesen természetes számomra, hogy a református gyülekezetben segédkezhetek, presbiteri feladataimat örömmel végzem. A gedeonitáknál pedig azon fáradozunk, hogy minél több emberhez eljuttassuk a Bibliát, mert azt szeretnénk, ha megismernék annak tartalmát. Úgy gondoljuk, pozitív hatással lehet az emberekre, megváltozhat az életük. Annak idején a nagymamám minden nap fölolvasta az aznapi igét, a bibliaolvasó kalauz alapján azóta én is olvasom a Bibliát.


Szeretném, ha a következő évek is szépen telnének és segítségére tudnék lenni a hazámnak, családomnak. Próbálok mindent megtenni azért, hogy az előttem járt emberek emlékét megőrizzük. A főiskola egykori egyetemi tanára, dr. Járfás József halálának 20. évfordulója kapcsán nemrég cikket írtam, amely a Növényvédelem következő számában jelenik majd meg, és arra is törekszem, hogy egykori tanárom, professzorom, dr. Bognár Sándor és dr Lehoczky János intézeti elődöm emléke örökre fönnmaradjon."