70 éves dr. Koncz István szülész-nőgyógyász szakorvos, főorvos. Kecskeméten született 1947. január 3-án. Elemi és középiskoláit szülővárosában végezte, 1965-ben a Katona József Gimnáziumban érettségizett. Erdőmérnöknek készült, sikertelen felvételijei miatt az Erdészeti Tudományos Intézetben dolgozott, majd élelmiszer-eladó végzettséget szerzett. 1968-tól a Szegedi Orvostudományi Egyetemen tanult tovább, diplomáját 1974-ben vette át. Ezt követően a Bács-Kiskun Megyei Kórház Szülészet – Nőgyógyászati Osztályán dolgozott. Több mint ötezer gyermek világra jöttét segítette. Orvosi munkája mellett szenvedélyének, a vadászatnak élt, s él a mai napig. A Magyar Nőorvosok Lapjában szakmai írásai, a Nimród Vadászújságban a vadászattal kapcsolatos cikkei jelentek meg. Két önálló kötete: Hátizsák (2000), Libagödör (2003). Arcok a magyar vadászmúltból című füzetsorozata már 18 kortárs vagy nemrég elhunyt vadász emlékét ápolja. A Magyar Nőorvos Társaság tagja, a Vadász Könyvklub Egyesület elnöke. Több kitüntetés és elismerés birtokosa: Kecskemét Város Egészségügyéért Díj (2007), Nimród Emlékérem, Millenniumi Nimród Érem (2000), Nimród-díj, Arany Fácán-toll (irodalmi nagydíj, 2012). Hitvallását korábban így összegezte: „Egy ember életében sok buktató, kanyar lehet. Két dolog azonban soha nem változhat: nemzeti érzése és hite. Mindig szélsőségmentes jobboldali magyar embernek tartottam magam – sem régen, sem ma nem voltam, nem vagyok párttag. Vállalt és gyakorolt keresztény, katolikus vallásom fontos része életemnek.”

„Tősgyökeres kecskeméti családba születtem. A Gyenes név a hírös városban mindenki számára ismert, édesanyám ezt a jól csengő nevet viselte, valószínűleg az ősi kecskeméti Gyenes család leszármazottja volt. Édesapám ága is Kecskeméthez kötődik, de távolabbi őseim Lakiteleken éltek. Nagyszüleim földműveléssel foglalkoztak, voltak saját földjeik is, de béreltek is területeket. Gyenes nagypapám inkább a szőlőművelésben volt otthon, Hetényben, Máriahegyben, Úrihegyben voltak szép szőlőbirtokai, míg Koncz nagypapám egy időben például Ferenczy Ida több száz holdját is gondozta. A családban édesapám elsőgenerációs értelmiségiként előbb a kecskeméti jogakadémián tanult, majd Erdély visszacsatolása után Kolozsvárott fejezte be jogi tanulmányait. A kincses városban kapott diplomája még ma is megvan, a világháború viszontagságait átvészelte, egyedül a fedele veszett el: az orosz katonák egy időben sótartónak használták, azután kidobták.


1944-től édesapám a kecskeméti főispáni hivatalban lett titkár. Nagy rangot ugyan nem jelentett ez az állás, de kisebb előnyökkel persze járt, így például édesapám büszkén mesélte, hogy 1947-ben engem Kecskemét város lovasszánkójával vittek keresztelni a Nagytemplomba. A titkári munka egy későbbi továbblépéshez jó ajánlólevél lehetett volna, a kommunisták hatalomra kerülésével azonban ez az esély meghiúsult. Tóth László polgármester segítsége révén egy rövid időre mégis jól alakult az élete, anyakönyvvezető lett. 1948-ban azután mindkettőjüknek mennie kellett. Édesapám ezt követően a családi birtokokból a téeszesítés után megmaradt egy-két holdas szőlőket gondozta. Szépen felvirágoztatta ezeket a területeket, s már végleg a földművelésben gondolkodott, de 1956 után bíró barátja, Kávássy Lóránd biztatására és az ő közbenjárására az OTP Arany János utcai fiókjánál helyezkedett el. Pénzügyi vonalon dolgozott ott, idővel csoport-, majd osztályvezető lett, közel 20 évig a fiókvezetői feladatokat is ellátta. Munkáját szerette, hatalmas szívvel és jól is végezte, még miniszteri kitüntetést is kapott érte.


Édesanyám a Zrínyi iskola jogelődjében érettségizett, majd miután édesapámmal egybekeltek, egész életében otthon, a családért dolgozott. Nagyon szeretett énekelni – gyönyörű hangja volt –, többek között 25 éven át énekelt a Nagytemplom Póta Aladár vezette Szent Cecília kórusában. Szüleim két gyermeket neveltek föl. Húgom, Éva tanítónő lett, családjával Kecskeméten élt, több évtizedig a Rákócziban tanított, sajnos, három éve eltemettük. Gyermekeivel, unokáival szoros kapcsolatot ápolok.

Gyermekéveim békés, polgári hangulatú családi környezetben teltek. Szüleim jól megértették egymást, s bár az ötvenes években nem voltak könnyű helyzetben, nem panaszkodtak, nem keseregtek. Négy-öt hozzájuk hasonló családdal jártak össze, egy-egy közös vacsorára mindig kiöltözve mentek, nem engedték magukat devalválódni, ellomposodni, besavanyodni, egy belső, rövidre zárt társasági életet éltek. Én ennek csak az előnyét láttam: nem jártam bölcsődébe, óvodába, otthon, az ő szeretetteljes szárnyaik alatt nevelődtem. Olyan lélekformáló légkört alakítottak ki, melynek hatását mindmáig érzem. Az ő példájuk is azt igazolja, hogy az ember a családi műhelyben betöltött szerepével, a hétköznapok tetteivel neveli igazán gyermekeit.

Felsős elemistaként versmondás közben

Máriaváros »úri« részén, a városrész körút felőli szélén, a Kupa utcában laktunk. A közelünkben, a Szalag utca sarkán lévő, Garaczi László igazgatta általános iskolába jártam. Első kiváló pedagógusaim Imre Gyuláné és Tróznay Mártonné voltak, minden mondatukra, mozdulatukra, szeretetükre ma is emlékezem. A Béke Téri Állami Általános Iskola 1957-ben kezdte meg működését, az ötödik osztályt már ott kezdtem el. Az intézmény legendás szellemiségű alapító igazgatója, Karácsony Kálmán az 56-os ellenzék számára munkát, megélhetést biztosított, például Orosz László iskolatitkárként, Gál Tibor szerződéses tornatanárként dolgozhatott ott. A tanárok közül az igazi régi vágású, Kosztolányi-féle pedagógus, Bölcs István volt a legnagyobb hatással rám, de szívesen gondolok vissza osztályfőnökömre, Krisch Bélára is.

Nyolcadik után szüleim a piaristákhoz akartak íratni, de végül barátaik tanácsára hallgattak, és a majdani továbbtanulás nagyobb reményében a Katona József Gimnáziumban tanultam tovább. Kiváló iskolába kerültem. Többek között Szekér Endre is tanított, akivel később haláláig baráti kapcsolatot ápoltam – az, hogy ennyi könyv vesz körül, hogy rengeteget olvasok, szerkesztek és írok, neki is köszönhető –, de említhetem még Somogyi Györgyöt, Bóka Józsefet, Berecz Vendelt, Szőts Rudolfot és Csernus Lászlót, mind-mind emberségből példát mutató, színmagyar ember volt. Végül biológiatanáromról, Urbán Sándorról kell szólnom, aki egész életemet sínre tette, egyetemi madarász kapcsolatokat is köszönhetek neki. Hallatlan érzékkel tudta a gyerekek energiáit csoportosítani. Turista, természetjáró, vadász és madarász szakosztályokat szervezett, utóbbiakkal többek között a Velence-tavi madárvártán egy kéthetes kurzus tagja is lehettem.


A Katonában erdész-politechnika tagozatra jártam. Egy ideig ugyan vívódtam, hogy irodalomtanár vagy erdőmérnök legyek, de a vadászat és az ornitológia iránti érdeklődésem erősebbnek bizonyult – a Búvárba és az Élet és Tudományba már akkor írtam cikkeket –, ezért érettségi után Sopronba jelentkeztem. Döntésemnek szüleim nem örültek, de ezt egyetlen szóval sem mondták, ezért is tisztelem őket. Első felvételimet azonban elrontottam, így nem vettek föl. A világ azonban nem dőlt össze: akkor nyílt meg Kecskeméten az Erdészeti Tudományos Intézet, a következő évet ott dolgoztam. A Szodfridt István vezette intézetben töltött évem csodálatos volt, méginkább megerősödött bennem az erdőmérnöki pálya iránti vonzalmam. Második felvételim már sikerült, az egyetem karcsúsítása miatt azonban – 110 helyett csak 60 fős évfolyamot indítottak és a helyek felét az előfelvételisek elvitték, ezért mindössze 30 helyre lehetett bejutni, ugyanakkor az előfelvételis rendszert megszüntették – ismét nem vettek föl.

Még egy évet lehúztam az ERTI-ben, azután ipari tanulónak kellett állnom – így nem vittek el katonának –, élelmiszer-eladó végzettségemet ekkor szereztem. A szintén Koncz István nevet kapó sebész doktor unokatestvéremmel ezekben az években gyakran találkoztam, a kórházban is jártam nála, s talán az ő hatására, meg persze a gyógyító szakmát nagyra tartó anyai szívre is hallgatva a következő évben már az orvosi egyetemre jelentkeztem, sikerrel.

Egyetemista koromban,
TDK-előadás közben

Szegeden tanultam tehát tovább. A lehetőségnek végtelenül örültem, egyfajta hálával a szívemben óriási kedvvel, szeretettel és alázattal vetettem bele magamat a tanulásba. Szerencsém is volt, mert Csillik professzornál már az első félév végén demonstrátor lehettem, a tőle kapott első ötösömet végtelenül büszkén vittem haza. Az első három év nagyon kemény volt, de a nehéz vizsgákon – anatómia, élettan, kórbonctan, kórszövettan – is túljutottam. Az egyetemi életet meg borzasztóan élveztem, sokat »tédékáztam«, az irodalmi klub munkájában is aktívan részt vettem: irodalmi szakkört, Mensáros-estet szerveztem, Weöres Sándor Psychéjét is előadtuk. Nagyon szép, csodálatos, szenzációs egyetemi hat évem volt.


Feleségemet is ezekben az években ismertem meg, Ági az alattunk lévő évfolyamba járt. Amikor az orvosklubban először megláttam, 1969 szeptemberében, rögtön arra gondoltam, hogy ő lesz a feleségem. Közeledésemre, első próbálkozásaimra visszafogottan reagált. Később egy csoporttársam kezdett neki udvarolni. Attól kezdve egy csapatban voltunk, sok időt töltöttünk együtt, közösen mentünk »tédékázni«, a miskolci kisfilmfesztiváltól kezdve mindenhova együtt jártunk, s már kezdtem elfogadni, hogy más párja lesz, amikor összevesztek. Újabb esélyt kaptam, s ekkor már ő is igent mondott, így életünket 1974-ben összekötöttük. Három gyermekünk született: Ági gimnáziumi tanárnő, Levente jogász, Anna tanítónő lett. Lányaink Budapesten, fiunk Kecskeméten él. Mindhárman családosak, már négy unokával örvendeztettek meg bennünket. Feleségemmel való közös életünk 30 gyönyörű év után sajnos megtört, egyetemi szerelme egy véletlen találkozás révén újból fellángolt és Ági elhagyott bennünket. Kapcsolatuk azóta már rég véget ért, s bár várom őt, még nem tért vissza.


Egyetem után Kecskeméten, a megyei kórházban kaptam állást, de szülész munkámat alig kezdtem meg, hat hónapra elvittek katonának. Kiskőrösön honvéd orvosként szolgáltam, jó sorom volt, első gyermekem születésekor is itthon lehettem. Leszerelésem után hazajöttem, és ezt követően 44 évig a kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályán dolgoztam. Végig egy helyen, ugyanott végeztem a munkámat, s milyen különös az élet: amikor nyugdíjba mentem, másnap az osztálynak költöznie kellett, így én a Nyíri úti új szülőszobában már nem vezettem le egyetlen szülést sem. A kórházba nyugdíjasként azóta is visszajárok, az onkológián mint nőgyógyász hetente háromszor négy órát rendelek, nőgyógyászati szűréseket végzek,


Hálás vagyok a jóistennek, hogy a szülészetet választhattam, hogy 44 év alatt több mint ötezer gyermeket segíthettem a világra jönni. Ötezerszer leírni egy Istentől kapott ajándék jelenlétét, regisztrálni a Földön, először leírni a nevét, a nőből egy csodálatos lénnyé változó anyának gratulálni és látni a mosolyát – talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy nincs ennél szebb pálya. A szeretetteljes alapokon nyugvó orvoslás volt mindig a célom, ennek helyességében Hamvas Béla nemrég megjelent kötetének gondolatai is megerősítettek: a Kossuth-díjas író, filozófus a sors, az idő, a tér és a választott pálya közötti összefüggéseket kutatva annak a meggyőződésének adott hangot, hogy emberi sorsunkért Teremtőnknek hálával tartozunk, s ezt csak egyetlen módon, a szeretettel fejezhetjük ki.


A természet, az állatok szeretete gyerekkorom óta végigkíséri életemet. Vadászaton először  mint hajtó 11-12 éves koromban voltam, első verebemet nyolcadikos koromban lőttem, de egy év múlva már nyulat és fácánt is sikerült puskavégre fognom. Azóta már számos jelentősebb trófeával büszkélkedhetek, a legnagyobb nyolc szarvasbikám agancsa a Vackor Vár Erdei Iskola egyik termében kapott helyet. 40 évig a Tiszaalpári Tisza Vadásztársaság tagja voltam, emellett 15 évig a Gerecsében is vadásztam. Egy ideje már csak kisebb vadászcsomagokat vásárolok, de olyan hónap nincs, hogy puskámat ne venném a vállamra, legutóbb, a két ünnep között nagyunokámmal Csengődön vadásztam. Szenvedélyemhez kapcsolódik, hogy vadászképeket is gyűjtök, könyveim jelentős része is vadászkönyv, míg az utóbbi években missziószerűen a vadászati kultúrát egyengetem: Arcok a magyar vadászmúltból című füzetsorozatomban már 18 kortárs vagy nemrég elhunyt vadász emlékét örökítettem meg. Gyakran hívnak különböző vadászrendezvényekre, így például február elején, a FeHoVa vásáron Vadászkép civilben címmel az 50 éve elhunyt Széchenyi Zsigmondról tartok majd előadást.

A könyv, az olvasás, az irodalom a másik hobbim. Nagyon sok vadászkönyvem van, de a szépírók közül is sokan szerették és megörökítették a természet szépségeit, elég, ha csak Fekete István nevét említem, de rendkívül közel áll hozzám Kosztolányi Dezső lírája, Márai Sándor naplója, Gárdonyi Géza Az én falum című kötete is. Szeretem a filozofikus jellegű írásokat is, Csoóri és Pilinszky prózáját, Hamvas Béla írásait.


70. születésnapomon az abszolút életet szeretném megköszönni, hiszen elmúlt évtizedeim Isten kegyelméből a világra szállt élet apró porszemei lehettek. Egyfajta alázatot vált ki belőlem, hogy az élet lehetőségét megkaphattam, s talán bizonyos vonatkozásokban jó sáfárnak bizonyultam. Nagy Gáspárral együtt én is elmondhatom: »Szerethetett engem az Isten / mert teremtményének / engem is elfogadott; / sárból-agyagból apám s anyám álmaiból«”.