VALLOMÁSOK: dr. Kiss István nyug. igazgató, szociológus70

70 éves dr. Kiss István nyugdíjas igazgató, szociológus. Az Arad megyei Erdőgyarakon született 1944. október 22-én. Néhány hónaposan családja Gyulára menekült, a világháború végén kijelölt új országhatárok miatt végleg ott ragadtak. Általános iskoláit a Békés megyei településen végezte, és első szakmáját is Gyulán, az Autószerelő Szakközépiskolában sajátította el. 1961-től Szegeden, a Déry Miksa Gépipari Technikumban folytatta tanulmányait, ahol a sikeres érettségi mellett gyártástechnológus végzettséget is szerzett. Néhány évvel később Kecskeméten, a GAMF Gyártástechnológiai Szakán diplomázott. Közben a KÖVIZIG, illetve a Gyulai Vasipari KTSZ technikusaként dolgozott. 1971-től 1980-ig a GAMF adjunktusa volt. Érdeklődése ezekben az években végérvényesen a szociológia felé fordult. 1972 és 1976 között elvégezte az ELTE Bölcsészettudományi Kar filozófia szakát. 1980-től az ELTE tudományos ösztöndíjasa, tanársegédje, 1986-tól a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem adjunktusa volt. 1986-tól az MSZMP Oktatási Igazgatóságán mint szociológus dolgozott, azután Ferge Zsuzsa mellett az ELTE Tanszéki titkára lett. Az ELTE Szociálpolitikai Tanszéke és az Esély című folyóirat elindításában közvetlenül is részt vett. 1992-től 2004-ig a Bács-Kiskun Megyei Vállalkozásfejlesztési Alapítvány ügyvezető igazgatójaként sokat tett a hazai kis- és közepes vállalkozások fejlesztési hálózatának kiépítésében. Korábban a Rotary Club, illetve a Bács-Kiskun Megyei Kereskedelmi és Iparkamara tagja, a Demokratikus Magyarországért Mozgalom elnökségi tagja volt. 1979-ben Kiváló Munkáért elismerést kapott.

„Őseim a Partiumban élt egyszerű parasztemberek voltak. Amikor gróf Tisza István eladta birtokait, dédnagyapám 50 hold földet vett a Fehér- és a Fekete-Körös között területből. Emiatt költöztek az Aradtól bő húsz kilométerre fekvő Erdőgyarakra, így születtem én is a ma már Romániához tartozó településen.

Gyermekként egy ismerős nagylánnyal

Alig két hónapos lehettem, amikor a háború a szülőfalumat is elérte. Édesapámék a menekülés mellett döntöttek, és a fronttal együtt átjöttünk Magyarországra. Gyula szélén, Gyulaváriban rokonoknál telepedtünk le. A következő években két fogalom bűvkörében éltünk: menekültek voltunk, odaátra valók, jött-mentek. Arra készültünk ugyanis, hogy hamarosan visszamehetünk. Nehéz helyzetben éltünk, mert semmink sem volt, pontosabban volt, csak odaát. Szüleim minden munkát elvállaltak, hogy az alapvető dolgokban ne szenvedjünk hiányt. De szenvedtünk, ki ismeri ma már a dianás kockacukrot egy szelet kenyérrel vagy a »melaszos« ivólét?

Az újabb nagy változást életemben anyám új munkahelye hozta: a Földműves Szövetkezet gondnoka lett, és a város szívében lévő gondnoki lakásba költöztünk. Ettől kezdve irodisták és kofák között éltem, a zsinagóga mögött élő családok gyermekeiben új játszótársakra leltem. Persze a munkából nekem is ki kellett vennem a részemet: minden nap 50 m hosszú járdát kellett letakarítanom, télen 10 kályhába kellett fölvinnem a fát, levinni a salakot.

                                                                                                                                                 Tízévesen
Szerettem iskolába járni, olvasni. Az Erkel-szobor melletti általánosban sosem volt bajom a tanárokkal. Büszkék voltunk arra, hogy Berczik, a pingpongzseni is oda járt. Nem kitűnő, de jó tanuló voltam. Csak az orosszal álltam hadilábon, ez később a nyelvtanulásomra is kihatott. 1956-os egyik élményem is az iskolához kötődik. A suli melletti pékségben dolgozók a hajnali órákban egy szellőzőablakon gyakran kidobtak egy-egy kiflit, a szegényebb gyerekeknek ez jelentette az uzsonnát. Egy október végi reggelen én is arra fordultam, s nagy meglepetésemre az ablak alatti tárolóban Rákosi szobrát láttam meg. Visszavittem az iskolába, az igazgató azonban azt mondta: »Nem baj fiam, nyugodtan vidd vissza!« Azt sem tudtam, nappal vagy este van. Mi az, hogy Rákosinak a szemétdombon a helye, hiszen tegnap még a tanító néni azt mondta, hogy Ő ad nekünk kenyeret. Azokban a napokban mindenki lázban égett. Nem értettem, hogy mi történik. Titokban, párnát téve az ablakba hallgattuk a Szabad Európát, és persze az utcai hangszórókból értesültünk az eseményekről.   Lakásunkban sokan megfordultak, s mindig arról esett szó, hogy menjünk vagy maradjunk. Mi maradtunk.

Emlékszem, hogy nagyanyám gyakran mondta: »A bot közepén kell lenni, mert bárhogy fordítják, fenn tudsz maradni!« A háború miatt földönfutóvá váltakat ez a szemlélet jellemezte. A legtöbben úgy gondolták, hogy csak a munkások boldogulnak az életben. Először tehát szakmát kellett tanulnom. Így végeztem el előbb az Autószerelő Szakközépiskolát, azután pedig levelező tagozaton a Déry Miksa Gépipari Technikumot. Közben már dolgoztam is. Legérdekesebb munkám a vízügynél volt. A cég munkát adott a Rákosi-rendszer elbocsájtott embereinek, a Kádár-híveknek és a Horthy-korszakban hívőknek is. Sok különböző véleményt megismertem ott. De még nagyobb hatással voltak rám azok a mesteremberek, akik az államosítás miatt vesztették el műhelyeiket, munkájukat. Ők még a régi szakmai kultúrát hozták magukkal. Volt közöttük resicai kommunista vasmunkás és Ganz-Mávagos szocdem egyaránt. Tőlük tanultam meg azt, hogy »úgy végezd a munkád, hogy másnap ne tudja nélkülözni a tőkés!« Akkor még nem nagyon értettem, de ma már tudom, hogy ez mit jelent. Gyula nemcsak erre tanított meg, hanem a város szeretetére is. A lokálpatriotizmusra, toleranciára, a másik ember tiszteletére, hiszen együtt éltünk magyarok, románok, málenkij robotos németvárosi svábok, deportált zsidók, »jött-ment« erdélyi menekültek.

Tablókép 18 éves koromból

Mindig erős affinitásom volt a kultúra felé, gyulai éveim alatt is élénken érdeklődtem a művészetek iránt. Barátaim is többnyire az építészek közül kerültek ki, velük lehetett például arról vitázni, hogy vajon mi a szép, mi mozgatja a világot. A munka és a tanulás mellett ifjúsági klubot is vezettem. Szombatonként a Harisnyagyár kultúrtermében jöttünk össze. 1968-at írtunk, a fordulat éve volt a politikában meg a mi életünkben is. 18 évesek voltunk. Juventus ventus. A zenés buli sosem hiányozhatott, de irodalmi esteket, és kiállításokat is szerveztem. Több, korábban tiltólistára került művésszel is – Gaburek Fényes, Koszta, Mensáros – ekkor ismerkedtem meg.

                                                                                                                         GAMF - ballagási fotó
A hatvanas években a vidék iparosítása mellett oktatási intézmények is létesültek a fővároson kívül. Én Kecskeméten, a Gépipari és Automatizálási Főiskolán folytattam a tanulmányaimat. Nagyon szép évek voltak ezek. Évfolyamtársaimmal, akik az ország minden pontjáról érkeztek, jól kijöttem. Épp ezért a diploma átvétele után – tizedmagammal – tanársegédi beosztásnak megfelelő beosztásban benn maradtam a főiskolán. Kecskeméten ebben az időben úgy éreztem magam, mintha Gyulán lennék, lehetett újra álmodni egy fejlődő világról. Minden változott, gyárak jöttek létre, alkotóműhelyek születtek, előremozdult minden, mint egy álom.
 
Később, a GAMF-on tanítva egyfajta belső lázadás indult el bennem, amely azután végérvényesen elvitt a humán tudományok irányába. Tanulmányaimat az ELTE bölcsész karán folytattam. A filozófia szakra iratkoztam be – ezen belül a politikai filozófia érdekelt –, mert a Huszár Tibor professzor vezette Szociológiai Tanszék csak két évvel később indulhatott meg. Az egyetem elvégzése után ezen a tanszéken lettem tudományos munkatárs, és külső óraadóként a Közgázon is tanítottam.

Mindig érdekelt az irodalom

Ezekben az években végig kétlaki életet éltem, naponta jártam Kecskemétről Pestre előbb tanulni, azután dolgozni. Nem volt könnyű mindez, épp ezért, amikor az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Oktatási Igazgatóságán szociológiával foglalkozó csoportot indítottak, örömmel vállaltam ott munkát. Külön kihívásként éltem meg, hogy a következő években előbb Reform és fordulat, majd Fordulat és reform címmel vitaesteket szervezhettem a művelődési központban. Értelmiségiek egész sorával beszélgethettem, elég, ha csak Pokol Béla, Hankiss Elemér, Ferge Zsuzsa, Lengyel László vagy Kéri László nevét említem közülük. Talán ennek a szerepvállalásomnak is köszönhetem, hogy 1989-ben engem is kértek arra, hogy induljak az időközi országgyűlési képviselő-választáson. Zöldfülű voltam ezen a téren, s bár hamar kiderült, hogy a párt nem áll mögém, nem álltam félre, s úgy gondolom, ennek ellenére tisztes eredményt értem el. De lelkileg megégtem! A reformkörösökkel nem volt kapcsolatom, akkor én már egy új párt alakulásában reménykedtem. Ugyanakkor láttam, hogy Pozsgai hogyan taktikázik, s azt is felismertem, ahogyan ő sokakat csak eszközként használ. Mindennek egyenes következményeként  teljesen eltávolodtam a politizálástól.

Nyers Rezsővel és Szabó Miklóssal egy
választási nagygyűlésen 1989-ben, Kecskeméten

Ezt követően újból Budapesten, a Szociológia Tanszékből kinőtt Szociálpolitikai Tanszéken Ferge Zsuzsa mellett dolgoztam, felejthetetlen időszak ez számomra. 1992-ben a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat alelnöke, dr. Balogh László ismét Kecskemétre hívott. Abban az időben az Európai Unió a vállalkozásokat közvetlenül akarta támogatni, és forrást biztosított egy olyan hálózat fölállítására, amely elkezdi a párbeszédet az emberekkel, hogy életfeltételeiket vállalkozóként próbálják megteremteni maguk és környezetük számára. A Bács-Kiskun Megyei Vállalkozásfejlesztési Alapítvány, melynek vezetését 12 évig láttam el, ennek az országos hálózatnak az egyik önálló tagja volt. A közvéleményben ekkor kifejezetten elmarasztaló szó volt a vállalkozó szó. Kiállni mellettük, támogatni őket, szép feladatot jelentett. Számos rendezvényt szerveztünk, kapcsolatokat építettünk, egyszóval ablakot nyitottunk Európába. És persze több száz vállalkozáshoz konkrét anyagi támogatást is eljuttattunk. Engem mindig az innováció, az innovatív emberek, az ilyen jellegű gondolatok érdekeltek, ezeket segítettem szívesen. Ma is élő emberi kapcsolatokra leltem akkor.

  
Feleségemmel 1975-ben                                      ... és napjainkban                

Amit 1975-től csináltam, azt nem egyedül tettem. Úgy hiszem, hogy az embert párja a kimondott, és ki nem mondott gondolatokkal is segíti, irányítja. Sorsom a kettőnk sorsa, az ő sorsa is kettőnké. Feleségemet a megyei kórház orvosi klubjában ismertem meg. Ő Spinozát olvasott, én meg az iránt érdeklődtem, hogy mi a »tudat«. A téma igen gazdagnak bizonyult, többször is találkoznunk kellett, hogy végigbeszéljük. 1975-ben házasodtunk össze. Két lányunk született: Noémi Németországban orvosként dolgozik és már három unokával is megörvendeztetett bennünket, míg Beáta Pesten közgazdász. 

Családi körben

A múltra és jövőre nézve mindig azt vallottam: a lét és a nemlét közötti életmadzagon csak egy irányú az utunk. Nem lehet visszamenni, kijavítani, bepótolni a dolgainkat. Annyi vagy, amennyit megtettél vagy nem tettél meg. Ma sok ember csak azt látja, hogy miről csúszott le, s azt nem tartja számon, hogy mit kapott az élettől. Én megbékéltem a sorsommal, hiszem, hogy életem hajóját a jövőben is jó irányba viszi majd. Szeretteimmel, életem segítő kormányosával szeretnék még sok-sok örömöt átélni, és bízom abban, hogy lányaim is biztos és boldog kikötőre lelnek!”