VALLOMÁSOK: Dr. Juharosné vitéz Molnár Piroska óvodapedagógus, bábművész, székkapitány80

80 éves dr. Juharosné vitéz Molnár Piroska óvodapedagógus, bábművész, a Történelmi Vitézi Rend székkapitánya. Izsákon született 1934. augusztus 20-án. Elemi iskoláit szülőhelyén végezte, majd Kecskeméten folytatta tanulmányait. Óvónői diplomáját Budapesten, a Rózsák terei Óvónőképzőben szerezte. 1951-től 1955-ig Kerekegyházán volt óvónő, azután két gyermekével néhány évet otthon töltött. 1962-től 17 éven át a Kecskeméti Óvónőképző Gyakorló Óvodájában gyakorló óvodai óvónőként, 1979-től nyugdíjazásáig, 1989-ig a Lánchíd Utcai Óvodában óvónőként dolgozott. Közben néhány évig a Kecskeméti Ciróka Bábszínház amatőr bábművésze, illetve 1978-tól tíz éven át megyei bábszakreferens is volt. Kecskeméten az óvodások úszásoktatásának elindítása, az első játszóházak rendezése az ő nevéhez fűződik. Óvodai bábos műhelyt szervezett előbb a kecskeméti, majd a megyei óvónők részére, pedagógiai továbbképzéseket tartott japán és magyar pedagógusoknak, önálló bábkiállításai voltak. 1986-tól 2000-ig a művelődési központban a Piróka Bábszínház művészeti vezetői feladatait látta el, de aktívan játszott is a mesékben. UNIMA diplomás bábművész. A „komplex pedagógiai bábjáték” újszerű szemléletmódját, a „Pedagógiai bábjáték, avagy a Játék sója” című könyvében foglalta össze 1989-ben. 1995 óta a Történelmi Vitézi Rend tagja, 2000-ben a Bács-Kiskun megyei alcsoport székkapitányává választották. Ma a rend tiszteletbeli székkapitánya. Kezdeményezésére, részvételével a Szentháromság temetőt rekonstruálták, felújították, hivatalos emlékhellyé nyilvánították. Szakmai és civil munkáját számos elismeréssel jutalmazták: Kiváló Pedagógus (1974, 1988), Közművelődésért Plakett (1984, 2000), UNIMA diploma (2002), Vitézi Rend érdemkereszt bronz, ezüst és arany fokozata, Nemzetvédelmi Kereszt ezüst fokozata, a Magyar Nemzetőrség Szolgálati Érdemjel ezüst fokozat; III.o. „Magyar Hadisír gondozásért” (2008).

„Dolgos alföldi családból származom. Egyik nagyapám köztiszteletben álló izsáki gazda volt, a másik Fülöpszálláson élt mint ny. lovas-rendőr. Édesapám Izsákon kántor-tanítóként dolgozott, és a református iskola igazgatója volt. Sajnos a második világháborúban, 1943-ban hősi halált halt a Donnál. Édesanyám 32 éves volt ekkor, egész életében gyászolta, színes ruhát soha többet föl nem vett. Nővéremet 1945-ben – gyógyszerek hiányában – egy súlyos betegség vitte el, így bátyámmal ketten maradtunk testvérek. Ő is pedagógus lett, 2001-ben hunyt el.

Az elemi iskola első négy évét Izsákon végeztem, azután tanulmányaimat Kecskeméten folytattam. A Kaszap utcai internátusban laktam – a háború utáni évben a borsót, a babot, a tarhonyát, sőt, még az ágyat is otthonról hoztam –, reggelente innen jártunk szép rendben – mint az Abigél című film diákjai – az Újkollégiumban lévő Református Gimnáziumba.

Úgy emlékszem, egy pillanat alatt dőlt el bennem, hogy óvónő leszek. Anyámnak megüzentem döntésemet, aki először kétségbeesett a híren, azután fölutazott Pestre, és a fölvételi lehetőségek felől érdeklődött. A két fővárosi óvónőképző egyikében már lezárult a jelentkezés, a másik iskola épületébe érve a folyósón apám egyik ifjúkori barátjába botlott, aki a lányát vitte felvételiztetni. Az ismerős anyámat bemutatta az igazgatónak, aki avval engedte el őt, hogy «jöhet a kislánya». Másnap már ott is voltam, ősztől kezdve pedig a Rózsák terei Óvónőképző tanulója lettem. Bentlakó diák voltam, egy év múlva azonban ki kellett költöznöm. Az államosítás időszakát éltük, szüleim egykori kis szőlőjét, gyümölcsösét elvették, és ráadásul kuláknak nyilvánítottak. Emiatt már nem járt nekem a kollégium. Egy ideig nagynénémnél laktam, majd harmadikban albérletet fizetett édesanyám értem. Nehéz időszak volt ez, ráadásul harmadévesként két év tananyagát kellett megtanulni: szükség volt az óvónőkre.

20 évesen

1951-ben, a diploma megszerzése után Kerekegyházán kaptam állást. Csupán ketten voltunk akkor óvónők, és a közel száz gyerekkel bizony akadt munka elég. De szerettem őket, jó szívvel emlékezem vissza ezekre az esztendőkre. Négy évig tartott ez az időszak, utána megházasodtam és Kecskemétre költöztem.

Férjemet még a fővárosban ismertem meg. Ő az Állatorvosi Egyetemre járt. Iskoláink közelségéből is adódott – mindössze kétutcányira volt az Óvónőképzőtől az egyetem –, no meg a kor szelleme is besegített: egy néptánccsoportba kerültünk, ott találkoztunk. Kapcsolatunk akkor sem szakadt meg, amikor én befejeztem az óvónőképzőt, és amikor ő is végzett, Lászlófalván (napjainkban Szentkirály) kapott állást. 21. születésnapomon, 1955. augusztus 20-án volt az esküvőnk. A polgári Kecskeméten, az egyházi Budapesten, a Mátyás-templomban. Hamarosan kaptunk egy szolgálati lakást, a Kossuth körúton állt (ma Penny áruház van a helyén), tíz évig az volt az otthonunk. Ott születtek gyermekeim is, fiam 56-ban, lányom 58 karácsonyán. Közben építkezésbe fogtunk, és 10. házassági évfordulónk napján költözhettünk saját otthonunkba, ma is itt, a Petúr bán utcában lakunk.

Esküvői fotónk

Életem folytatásában ismét egy – hiszem, hogy nem véletlen – találkozás hozott változást. Kislányom óvodás lett, és egyik nap az óvodában összefutottam Burchardt Erzsébettel, a kecskeméti Óvónőképző igazgatójával. Őt még Budapestről ismertem, a gyakorlatvezető tanárom volt. Kérdő szemmel nézett rám, és amikor megtudta, hogy gyerekeimmel otthon vagyok, tömören csak annyit mondott: «Holnap küldöm hozzád a hivatalsegédet, szükségem van rád, és gyere, dolgozz nálunk!» Így is lett, és azután 17 éven át a kecskeméti óvónőképzőben maradtam. Nagyon szigorú voltam, a diákok prüszköltek is emiatt, de még ma is értékelik ezt, és öt évenként nagy-nagy szeretettel hívnak az osztálytalálkozókra.

Kreatív ember vagyok, mindig másképp akartam a dolgokat csinálni, mint a többiek. Kísérleti óvodai csoportokat vezettem, a kísérleti oktatás anyagát is kidolgoztam az Országos Pedagógiai Intézet megbízására. Számos bemutató foglalkozást tartottam hazai és külföldi szakembereknek egyaránt. Az ország sok-sok településére kaptam meghívást, a komplex szemléletmódra épített, óvodásoknak szánt anyagot például több mint 50 helyen mutattam be. Az óvodások úszásoktatását is én indítottam el, de a só-lisztgyurma és az árnyjáték mint szemléltető eszköz bevezetését is én kezdtem el a Képzőben.

   
Bábjátékosként                                                Bemutató foglalkozáson

A gyakorló óvoda ünnepi rendezvényei mindig fontosak voltak számomra. A programokra heteken keresztül próbáltam a gyerekekkel, mesefeldolgozásainkat a kollegák és a szülők is örömmel nézték, ma is emlegetik. 1979-ben egy anyák napi ünnepségen a zenei aláfestést adó hangkazetta az előadás előtti percekben szőrén-szálán eltűnt. A tettes kiderítését a vezetők nem tartották fontosnak, én azonban nem fogadtam el az ügy eltussolását. Megsértődtem, és a Lánchíd Utcai Óvodában folytattam munkámat. Tíz szép évet töltöttem ott, onnan mentem nyugdíjba.

A bábjátékkal még gimnazistaként találkoztam először. Dr. Bakkayné Éva tanárnő ismertette meg velem a rejtelmeit, azután évekkel később ő vezetett be a bábos körökbe is. Egy ideig a Ciróka Bábszínház tagja is voltam, azután amikor ők profikká váltak, én már nem követtem őket. A Művelődési Központban folytattam, már «Piróka Bábszínház» néven, játékosként, rendezőként, a csoport művészeti vezetőjeként. 13 évig vettem részt az ott folyó munkában, 2000-ben búcsúztunk el ott a gyerek és felnőtt nézőinktől.

   A Szentháromság temetőben, a hősi síroknál
1992-ben a Petőfi Népében olvastam egy cikket az első vitézavatásról. Nagyon megragadott az információ, hiszen halála után apám magas kitüntetést kapott, amely őt a Vitézi Rendbe való felvételre jogosította, de amiben sajnos hősi halála őt megakadályozta. Megtudtam, viszont, hogy az utódok örökölhetik és kérhetik felvételüket a Rendbe újra. Persze korábban erről a családban szó sem eshetett – az egykori iratokat rejtegetnünk kellett, és időközben el is vesztek –, de a hírt olvasva felbuzdultam és kutatni kezdtem. Apám érdemét akartam tisztázni, és szerettem volna a bátyámat – a cím várományosaként – annak felavattatására megnyerni. Az újságcikk szerzője révén kapcsolatba léptem a Vitézi Rend egyik tagjával, tanácsára a Hadtörténeti Intézetbe mentem el, és ott néhány órás keresés után a korabeli dokumentumokban megtaláltam apám nevét, kitüntetését. A doni bajtársakkal is megismerkedtem, ők is sokat segítettek nekem. Közben kiderült, hogy amire én nem is gondoltam, nő is lehet a Történelmi Vitézi Rend tagja, és én az apám iránti tisztelet miatt kértem is a felvételemet. 1995 őszén avattak vitézzé, később hadnagy, majd néhány évi hadnagyi elöljárói munka után – a nők közül elsőként – székkapitány lettem. Büszke vagyok arra, hogy tíz évig egy kiváló csoportot vezethettem, hogy a Szentháromság temető felújítását megszervezhettem és a nemzetőr bajtársakkal együtt elindíthattam, átadhattam Kecskemét városának egy szép ünnepség keretében. A munkákban, a nevek kutatásában, újraírásában részt vettem, ezért kormánykitüntetést is kaptam. Annak is örülök, hogy a városházi Horthy-kép felkutatásának is aktív részese lehettem. Személyes kapcsolatom és ismeretségem Horthy István özvegyével, Ilona asszonnyal is kötelezett erre a munkára.

Férjével és unokáival 

Mindig bizakodó ember voltam, most is optimista vagyok. Ma négy diplomás unokám és két dédunokám is köszönthet majd. Hiszem, hogy a jó Isten mindig ad célt és feladatot. Egymásra épültek eddig is a feladataim, és mint a tetőcserepek, a munkáim szinte egymással összefonódva követték az  életemben  egymást. Vallom, hogy

«Isten markában élni a legnagyobb kaland.
Hol megszorít, hol szabadjára enged,
de fogva tart akkor is, ha jő a végső pillanat.
Érzed biztonságos tenyerét, magadra sose hagy! »”