VALLOMÁSOK: dr. habil. Kozmács István főiskolai tanár, nyelvész60

60 éves dr. habil. Kozmács István főiskolai tanár, nyelvész. Salgótarjánban született 1954. október 9-én. Általános és középiskolai tanulmányait Kecskeméten végezte, majd 1979-ben a JATE bölcsész karán magyar nyelv és irodalom-történelem szakos középiskolai tanári, illetve finnugor nyelvész diplomát szerzett. Később, 1996-ban a Szegedi Tudományegyetemen dr. univ. címet, 2004-ben PhD tudományos fokozatot kapott, míg 2010-ben a Pécsi Tudományegyetemen habilitált. 1979-től egy évig Kiskunmajsán, a Dózsa György Gimnáziumban tanított, azután nyolc évig a TIT Bács-Kiskun Megyei Szervezetének megyei társadalomtudományi szaktitkára volt. 1988 óta a Szegedi Tudományegyetem Finnugor Tanszékén dolgozik, 1989 óta a Kecskeméti Főiskola Tanítóképző Karának oktatója. 1994-től 1997-ig az Udmurt Állami Egyetem, 2005 és 2010 között, valamint 2012 óta a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem vendégtanára. Ő alapította és négy évig vezette Udmurtiában a magyar lektorátust, összeállította az udmurt-magyar szótárt, több könyve is megjelent, finnből és udmurtból számos műfordítást készített. A Finnugor Népek Világkongresszusa Magyar Nemzeti Tagozata elnökségi tagja, a SKS (Finn Irodalmi Társaság), a SUS (Finnugor Társaság), a Magyar Nyelvtudományi Társaság, a Reguly Társaság és a Magyar Pedagógiai Társaság tagja, az MTA köztestületi tagja, az (egykori) Magyar-Finn Kulturális Egyesület elnöke. Szakmai munkájáért, a Kecskemét és Hyvinkää testvérvárosi kapcsolat létrehozásáért és fejlesztéséért 1998-ban a finnországi Finn-Magyar Társaság ezüstjelvényét, 2004-ben az Udmurt Köztársaság Kultúrájáért érdemérmet kapta meg.

„Apám salgótarjáni bányászcsaládból származott. Egy ideig üveggyári munkásként dolgozott, azután a Magyar Néphadsereg pilótája lett, 1952-től Kecskeméten szolgált mint vadászpilóta. Itt ismerkedett meg édesanyámmal, aki Kiskunhalasról jött a hírös városba, mert állást kapott egy könyvelésben. Világra jöttöm pontos körülményeit nem tudom, szüleim talán épp akkor látogattak haza Salgótarjánba, ezért születhettem én ott. Pár nap múlva persze visszatértünk, és néhány kisebb megszakítással ugyan, de azóta is Kecskeméten élek. Apám egy súlyos betegség miatt pár éve már elment, édesanyám azonban még köztünk van: magát tökéletesen ellátva, agyát folyamatosan pallérozva, vidáman tölti napjait a közelünkben. 

A repülőtér melletti lakótelep első házában laktunk 1972-ig. Az óvoda is ott működött, így hatéves koromig szinte ki sem mozdultam onnan. Jó volt ott élni, sok olyan társra leltem, akikkel  később az érettségiig együtt tanultam.

Udmurtiában, 1990-ben

A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolában tanult a katonaszülők gyerekeinek többsége – a honvédség még külön iskolabuszt is szervezett –, így hugommal mi is odajártunk. Szerencsés voltam, mert elsőtől negyedikig Moduna Jánosné Sárika néni tanított. Sok iskolában az úgynevezett kisfelmenői rendszert alkalmazzák, én azonban abban hiszek, hogy csak négy év tanítói munka alatt lehet személyre szabottan felkészíteni a gyereket arra, hogy eredményesen folytassa tanulmányait. Mi így jártuk ki az alsó tagozatot, sőt, a készségtárgyakat is osztályfőnökünk tanította. Pontosan nem tudom, hogy miként érte el, de biztonságban éreztük mellette magunkat.

A felső tagozatot is kiváló osztályfőnökkel kezdtük meg. Egy év elteltével azonban édesapámat Pápára vezényelték – ezredparancsnok-helyettes lett –, és a hatodikat-hetediket már ott jártam. Az új környezet, az új helyzet értékrendváltozást hozott számomra. Korábban mindig kitűnő voltam, ott  becsúszott  egy négyes is. Növésben előrébb tartottam társaimnál, talán ennek is köszönhető, hogy hamarosan vezető szerepben találtam magam. Közben apám visszakérte magát Kecskemétre, ezért a nyolcadikat ismét a régi osztályommal végeztem. Visszatértem tehát közéjük, de már nem passzoltunk össze. Jó volt, hogy csak egy évig tartott!

Tanulmányaimat a Bányai Júlia Gimnáziumban folytattam. Tökéletes döntés volt, később mindkét gyerekem is odajárt. Fischer István irányította az iskola munkáját. Kiváló pedagógus volt – később Kecskemét tanácselnök-helyetteseként is sokat tett a városért –, számára a gyerekek mindennél fontosabbak voltak. Eleven osztályként tartottak bennünket számon, ezért szüleink gyakran találkoztak az igazgató úrral. Ő mindig elmondta nekik, hogy valóban megszegtük az iskolafegyelmet, de nyugodjanak meg, ez nem olyan probléma, amit ne lehetne velünk, diákokkal elrendezni. Tőle tanultam meg azt, hogy mindig a gyereket kell figyelni – őt kell önmagára találásában segíteni –, és nem a körülötte lévő szervezetet. 

Osztályfőnökömre, Tornyay Jenőre is szívesen emlékszem vissza. Nagyszívű, a rábízottakért felelősséget érző ember volt. Nem hitt bennem, nem hitte, hogy valamire is vihetem, de később tudta azt mondani, hogy tévedtem! Feleségemmel, Fogarasi Zsuzsával osztálytársak voltunk, harmadik osztályban már barátkozni  kezdtünk. Jenő bácsi aggódott emiatt, még Zsuzsa szüleit is felkereste, hogy óvják meg lányukat tőlem. Óriási emberségre vall, hogy évek múlva ezt a tévedését is elismerte! De a tanári kar többi tagja is kiváló pedagógus volt, osztálytalálkozóinkra közülük sokan rendszeresen eljönnek, közösségünket ma is számon tartják.

Érettségi után párommal magyar-történelem szakra, Szegedre jelentkeztünk. A húszszoros túljelentkezés miatt ismerőseink, barátaink nem sok esélyt adtak nekünk, mégis mindkettőnket felvettek. Zsuzsa rögtön elkezdhette az egyetemet, nekem szűk egy év katonaság következett. Hódmezővásárhelyen szolgáltam, és az a 11 hónap életem további alakulására is hatással volt. Azokkal katonáskodtam ugyanis, akikkel azután együtt tanultam öt évig. A mi évfolyamunk igazi közösség lett, ötévente azóta is rendszeresen találkozunk, a 35 éves évfordulóra a 121 egykori végzősből 72-en elmentünk. Az úgynevezett egyetemi élet egyébként számunkra másként telt, mint a többieknek. Szülői kérésre 1975-ben Zsuzsával összeházasodtunk, és egy albérleti szobában élve együtt tanultuk végig az éveket.

Szakunkon mindenki irodalmár szeretett volna lenni, én a tanári pályát céloztam meg – egy kecskeméti újságírónak már ötödikes koromban ezt nyilatkoztam. Az egyetemen Merényi László, Balassi- és Janus Pannonius-kutató tanár úr bűvkörébe kerültem. Olyan szemináriumokat, előadásokat tartott, amelyekre más szakokról is átjártak. A csoportból tíz fiút úgy megbabonázott, hogy vezetésével létre szerettünk volna hozni egy »Szegedi Régi Magyaros Csoportot«. Sajnos, tervünk nem valósult meg, mert A tanár úr egy infarktusban váratlanul elhunyt. Nagy traumát jelentett ez számomra, a következő félév lazára is sikerült.

Az újabb tanév kezdetén új tárgyakat kellett felvenni, ezek között a Magyar nyelv finnugor alapjai is ott volt. Hamar kiderült, hogy ez a tárgy logikus gondolkodást, kreativitást és merészséget igényel. Tetszett a kihívás, ötösre vizsgáztam. Ekkor döntöttem úgy, hogy finnugor nyelvész leszek!  További tárgyakat is felvéve abban az évfolyamban egyedüliként végeztem a szakot. Ott lett számomra nyilvánvaló, hogy akkor lehet minőségi munkát végezni, ha sokan tanítanak keveset, és nem fordítva. A napjainkban egyre többet hangoztatott munkaalapú társadalom, mint jövőkép talán életem legnagyobb csalódása: azt az üzenetet hallom ki belőle, hogy a tudás semmit sem ér. Ha megvalósul, az tragikus lesz! Én a tudáson alapuló igényes munkát végző társadalomban hiszek. 

Egyetem után egy évig Kiskunmajsán tanítottam, azután a kollégákban csalódva szinte elmenekültem onnan. Azzal a tanáccsal ugyanis, hogy »Változzak, nem lehet a gyerekeket ennyire szeretni!« nem tudtam mit kezdeni. Kecskeméten, a TIT-ben kaptam állást, és nyolc évig ott dolgoztam. A szaktitkári munka jó iskolának bizonyult, ott tanultam meg, hogy a hatalommal hogyan lehet jól élni. 1988 szeptember végéig tartott ez az időszak, akkor Szegedre hívtak egyetemi oktatónak. Tétovázás nélkül igent mondtam, és döntésemet nem bántam meg, azóta is ott dolgozom. Ottani munkám mellett a Kecskeméti Főiskola Tanítóképző Karán is évtizedek óta oktatok.

A Finnugor Nyelvtudományi Tanszék vendége volt
Pasi Tuominen finn nagykövet és dr. Visy Csaba, Finnország tiszteletbeli konzulja

Zrínyi Miklós vezérgondolata volt, hogy: »Jó sors, semmi más!« Életem folyamán sok helyzetben éreztem úgy, hogy a szerencse mellettem állt. Az udmurt nyelvvel is abszolút véletlenül találkoztam. Az egyetemen egy kis finnugor nyelvet is választanom kellett, s mivel a Domokos Péter professzor által meghirdetett udmurt szakra csak egy diák iratkozott fel, én is odacsatlakoztam. Évekkel később – szintén véletlenül – pont egy héttel az Orosz-Magyar Kulturális Megállapodás aláírása előtt kerestem  fel a minisztériumot, hogy tankönyv-támogatást kapjak, és az Izsevszki Egyetem Udmurt Tanszékén megkezdhessem a magyar nyelv oktatását. A minisztériumban megkértek, hogy írjam meg, miért lenne fontos egy lektorátus Udmurtiában. Megírtam, s lett lektorátus. A két ország közötti együttműködési szerződésbe egy udmurtiai magyar lektorátus létesítése is beépült, amelynek így 1994-ben alapítója lettem. A lektorátus mind a mai napig működik, sok fiatal kollégámnak adott és ad lehetőséget. Évek múlva egy finnországi magyar nyelvtanári állást szerettem volna elnyerni, de a bírálók azt tanácsolták, legyek inkább vendégprofesszor valahol. Pályázatomat Nyitrára adtam be. Elfogadták, elmentem, és olyanokkal dolgozhattam éveken át, s dolgozhatok ma is, akikre illik, hogy »egy húron pendülünk«.

Nyitrai barátaimmal

Gyermekeink felnőttek, messzire kerültek: fiunk Pesten, lányunk Belgiumban él. S bár nincsenek mellettünk, a mai napig számít, hogy ki mit mond. Dolgainkat mindig megbeszéltük, a kölcsönös bizalmat érezni jó dolog. Örömmel látom, hogy 15 hónapos kisunokámmal lányom hasonló szellemben kommunikál.

Sosem voltak terveim, nem foglalkoztam azzal, hogyan alakul a tudományos karrierem. Csak arra törekedtem, hogy akiket felelősséggel megkaptam, amikor elválok tőlük, ne emlékezzenek rossz szívvel rám és kapjanak valamit tőlem. Ha valakit nem érdekel az órám, akkor meg kell tudnom, hogy mi az oka! Megéri utánajárni, mert minden ember önmagában érték, és neki kell döntenie, hogy mi akar lenni. Nekem pedig segítenem kell ebben!

Nagy ajándéka az életemnek, hogy olyan barátokra találtam életem minden szakaszában, akikkel ma is megoszthatom örömömet, bánatomat.”