60 éves dr. H. Tóth Istvánné, a Kodály Iskola tanára. Jánoshalmán született 1954. december 23-án. Általános és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte. Szinte minden évben kitűnő bizonyítványt vitt haza, matematika, kémia és orosz területi versenyeken több ízben is első, második vagy harmadik helyezést ért el. 1973-ban a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola matematika-kémia szakos hallgatója lett. Két év múlva, 1975-ben megházasodott, és Kunfehértón, a Sziklai Sándor Általános Iskolában tanítani kezdett. A főiskola 3-4. évfolyamát már munka mellett, levelező tagozaton folytatta, diplomáját 1977-ben szerezte. Később a Kecskeméti Főiskola Tanítóképző Főiskolai Karán a „Tanítói kompetencia tanároknak” matematika és a természetismeret szakirányokat is elvégezte. Kunfehértón 11 évig tanított, azután a Kiskunhalasi Általános Művelődési Központ tanára lett. Munkája elismeréseként 1987-ben – a gyermekek szavazatai alapján – Napsugárdíjat kapott. 1990 óta Kecskeméten él, a Kodály Iskolában tanít. A tehetséggondozással és a tehetségfejlesztéssel kapcsolatos, illetve az informatika tanítási lehetőségeiről írt tanulmányai több szakmai pályázaton is díjazottak lettek.

„Egyszerű, dolgos családba születtem. Apukám a téesz állattenyésztésének vezetője volt, anyukám sokáig bölcsődében dolgozott. Később közös vállalkozásba kezdtek, az állattenyésztés különböző területein próbálták a mindennapit előteremteni. Öcsémmel ketten vagyunk testvérek – ő napjainkban is Jánoshalmán él –, szüleink mindkettőnket meglehetős szigorral neveltek föl. Különösen édesapánkat jellemezte ez, évtizedek múlva, amikor állandóan a hat lányunokájának élt, egész más embert ismertem meg benne. Egyetlen fiúunokájával, sajnos, már nem játszhatott, mert 1993. december 16-án, azaz Kodály születésnapján meghalt. Édesanyám sincs már közöttünk, ő 2006 húsvét hetében hunyt el. Az ünnepek azóta – talán érthető – számomra borongós napokat jelentenek.

Jánoshalmi iskolaéveimről csak jó emlékeim vannak. Szerettem tanulni, majdnem mindig kitűnő voltam, csak néha csúszott be egy-egy négyes. Az általánosból három nagyszerű pedagógusra is óriási hálával gondolok vissza: osztályfőnökömre, Szabó Sándor matematikatanárra, Papp Lászlóné kémiatanárra és Fejes Istvánné orosztanárra. Nemcsak élvezetes órákat tartottak, s így tantárgyaikat megszerettették velünk, hanem többünket évről-évre városi és területi versenyekre is fölkészítettek. Ezeken a megmérettetéseken szinte mindig közülünk kerültek ki a győztesek.

A matematika iránti vonzalmam már gyerekkoromban egyértelművé vált. Apukám munkájába gyakran be-besegítettem, együtt számoltunk, a hajlamot minden bizonnyal tőle örököltem. Természetesen tanáraim is óriási hatással voltak rám. Saját tapasztalataimból tudom, hogy mekkora felelőssége van egy-egy pedagógusnak. Ettől olyan különleges a mi pályánk; meghatározó szerepet játszunk egy életút megtalálásában, elindításában.

Mindig hálás voltam a szüleimnek, hogy engedtek továbbtanulni. Ez akkor és ott egyáltalán nem volt természetes. Az általános iskola befejezése után maradtam Jánoshalmán, az egy-két évvel korábban szervezett, később Radnóti Miklós nevét felvevő gimnázium dákja lettem. Ott is kiváló pedagógusok vettek körül. Közülük dr. Jeneyné Pati Nagy Sarolta jut legelőször is az eszembe. Ő az iskola igazgatója és egyben a magyartanárom volt. Fantasztikusan sokat kaptam tőle, annyira, hogy egy időre felmerült, mi lenne, ha inkább magyar szakra jelentkeznék. Szoros kapcsolatot ápolt Gyarmati Fannival, Radnóti özvegyével – később különös élményt jelentett számomra, hogy éppen Radnóti-tételből érettségiztem.

Érettségi tablóképem

A gimnázium vége felé közeledve csak az volt a kérdés számomra, hogy matematika-orosz vagy matematika-kémia szakon folytassam tanulmányaimat. Végül az utóbbit választottam, és Szegedre jelentkeztem, sikerrel. Bár három és félszeres volt a túljelentkezés, mindössze fél pontot veszítve vettek föl. Hajtós, tanulós, szorgalmas évfolyamba jártam. Nagyszerű tanárokat ismertem meg, akik később, a gyakorlati munkám során is készek voltak tanácsokkal ellátni.

Férjemmel még középiskolás koromban egy úttörőtáborban ismerkedtem meg. Az évek teltével barátságunk egyre komolyabbra fordult. A másodév befejezése után az ő közbenjárására állásajánlatot kaptam a kunfehértói általános iskola igazgatójától, csak tagozatot kellett váltanom a főiskolán. Ettől kezdve Istvánnal együtt levelezőn folytattam a tanulmányaimat, és munkahelyünk is közös lett – ő már korábban Kunfehértón tanított. Pár héttel később, 1975. szeptember 20-án össze is házasodtunk. Férjem magyar-történelem szakot végzett, majd folyamatosan képezte magát, kandidátus fokozatot is szerzett, és külföldi egyetemeken is oktatott. Két lányunk született, Kata és Zsóka. Mindketten Budapesten tanultak, és azóta is ott élnek. Kata révén már három fiúunokának is örülhetünk.

A kunfehértói iskolában évfolyamonként két-két párhuzamos osztályban tanultak a gyermekek. Az egyik osztályban a faluban élők, a másikban zömmel állami gondozott lányok, valamint a falut övező tanyavilág és a falu néhány fiúgyermeke tanult. A lányok számtalan ok miatt kerültek állami gondozásba. Harmadéves levelező tagozatos főiskolásként úgy éreztem, kevés a tudásom ahhoz, hogy megfelelőképpen tudjak foglalkozni ezekkel a lányokkal, hogy segíteni tudjam a beilleszkedésüket, a tanulmányaikat, felkészíteni őket a továbbtanulásra. Ezért a főiskolai tanáraimtól kértem és kaptam szakmai segítséget, megfelelő szakirodalmat. Miközben tanítottam a lányokat, én is nagyon sokat tanultam tőlük. Így született meg az Összehasonlító vizsgálatok elemzése különböző környezetben nevelkedő gyermekek esetében című szakdolgozatom is.

Szerettem Kunfehértón tanítani, de amikor ígérete ellenére egyetemi továbbtanulásomat az iskola igazgatója mégsem támogatta, a változás mellett döntöttem. A továbbképzéseknek és a szakmai pályázatokon elért korábbi eredményeimnek köszönhetően a kiskunhalasi régió akkor legmodernebb intézményének az igazgatója meghívott, hogy legyek a munkatársuk. Így neveztek ki 1986. augusztus 1-jétől a Kiskunhalasi Általános Művelődési Központ általános iskolájának a tanárává. Szép négy évet töltöttem ott. Lehetőséget kaptam arra is, hogy programozást taníthassak, és továbbképzést tarthassak érdeklődő kollégáknak, megváltozott munkaképességű felnőtteknek.

1990-ben férjem a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola oktatója lett. Lányaink a középiskola-választás előtt álltak, s úgy gondoltuk, a hírös városban tanulva több esélyük lesz az életben. Emiatt döntöttünk úgy, hogy Kecskemétre költözünk. A Kodály Iskola akkori igazgatója, Ladics Tamásné Zsóka hívására lettem az iskola tanára, és immár negyedszázada dolgozom az ÉZI-ben. Kimondani is bizsergető, s mennyi minden történt ez idő alatt az iskola életében, és én is számtalan jelentős feladatot, lehetőséget kaptam vezetőimtől. Hét osztály osztályfőnöke is lehettem. Számtalan osztálykirándulás, színház- és parlamentlátogatás, kórusok szereplése és megható búcsúkoncertek emléke teszi számomra felejthetetlenné ezeket az éveket.

Matematika-kémia szakos tanárként is érzem: igenis mások ezek a gyerekek, a rendszeres éneklés, a zene révén valamivel gazdagabbak, nagy adag érzelmi többlettel rendelkeznek kortársaikhoz képest. Ők is kamaszok, néha pimaszok, de amikor kell, olyan kulturáltan, olyan stílusban tudnak kiállni, ami még most is sokszor meglep. Büszke vagyok tanítványaimra, több diákom is sikeresen szerepelt már országos matematika versenyeken, s mindezt alapóraszámmal értük el. Számtalan diákom később nem zenei, hanem matematikával vagy más reáltárggyal kapcsolatos területen kamatoztatta tovább képességeit. Örülök, hogy ehhez én is hozzásegíthettem őket. Az egész pályám során azt vallottam, bárhol is dolgoztam, hogy én nem azzal mérem a munkámat, hogy hány versenyzőm van, hanem abban, hogy önmagához képest a leghátrányosabb helyzetű gyereket is tudtam-e fejleszteni.

Már ÉZI-s tanárként lehetőségem nyílt kutatásokat végeznem. Abban az időben kapott nagyobb hangsúlyt matematikatanításunkban a valószínűség, a statisztika és a kombinatorika témakörök tanítása. Alaposabban is elmélyültem ez utóbbi tanítási gyakorlatában. Intézményvezetőm, Alföldyné Dobozi Eszter lehetővé tette számomra, hogy matematika szakos főiskolai hallgatók szakmai gyakorlatát vezethessem, segíthessem. Éveken át kapcsolatban álltam a »Hajdu tankönyvcsalád« kiadójával, a Műszaki Könyvkiadóval. Rendszeresen elmondhattam véleményemet, tanítási tapasztalataimat.

Soha nem szoktam visszanézni. A mában élek, a jövőt tervezem. Tanítottam falun, ahol diákjaim között állami gondozott gyerekek is voltak, kisváros elitiskolájában és a Kodály Iskolában is. Az idei a 40. tanévem, azaz elértem ahhoz az időponthoz, amikor ledolgozott éveim alapján akár nyugdíjba is mehetek. Ezzel a lehetőséggel élni szeretnék, ezért nemrég beadtam a felmentési kérelmemet. S hogy nyugdíjasként hogyan lesz majd tovább? Még egy legalább húsz évig tartó harmadik életszakaszt is szeretnék megélni, amit teljesen másképp építenék föl, mint eddig. Jó lenne a jövőben nem percnyi beosztással élni, hanem kicsit szabadabban! Kirándulni, filmeket nézni, havonta egy-egy színházi előadást megnézni, reggelente nem rohanva, még többet úszni – remélem, most majd ezekre is több időm jut! Lányaim a fővárosban élnek, akár hozzájuk közelebb is mehetnénk. De ők azt kérték tőlem, legyek a kecskeméti nagymama, ahova mindig jöhetnek az unokák, és ők is hazajöhetnek. Mi pedig mindig tárt karokkal, nyitott szívvel és az unokák kedvenc palacsintájával várjuk őket.”