VALLOMÁSOK: dr. Gőbölös Antal okleveles erdőmérnök75

75 éves dr. Gőbölös Antal okleveles erdőmérnök, mezőgazdasági környezetvédelmi szakmérnök. Dunavecsén született 1943. május 14-én. Általános iskoláit szülőhelyén, szakmai tanulmányait Szegeden, a Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban, Sopronban, az Erdészeti és Faipari Egyetem Erdőmérnöki Karán és Gödöllőn, a GATE Agrártudományi Karán végezte; egyetemi doktori címét is a GATÉ-n szerezte. 1957-től a KEFAG Zrt. jogelődeinél dolgozott – volt gyakornok, beosztott erdész, valamint erdőművelési ágazatvezető is –, majd 1979-től 2004-ig, nyugállományba vonulásáig a Kecskeméti Erdőfelügyelőség – későbbi nevén Állami Erdészeti Szolgálat Kecskeméti Igazgatósága – igazgatói feladatait látta el. Számtalan publikációja közül a három legfontosabb: Kecskeméti Arborétum (2007), Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark Története (önálló fejezet, 2005), Tájökológiai vonatkozások (Millenniumi Vadászati Almanach, 2001). Szakmai munkáját számos elismeréssel jutalmazták, többek között a Pro Universitate Soproniensi díjat (1992), Kecskemét Megyei Jogú Város Környezetvédelméért Díját (1996, 2008), a Bedő Albert-díjat (1996) és az Alföldi Erdőkért Emlékérmet (2002) is megkapta. Az alföldi erdőművelési technológiák és gépesítések fejlesztése érdekében végzett munkájáért, a dél-alföldi régió közjóléti erdőgazdálkodásának kiemelt fejlesztéseiért, tájrehabilitációs programokért, a vízhiányos erdőgazdálkodás érdekében végzett tevékenységéért, továbbá a Dél-Alföldön közel 50.000 hektár új erdő létesítésében vállalt szerepéért 2018. március 13-án a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét is átvehette.

Dunavecséről származom, szüleim kereskedők voltak. Erdész nem is volt a családban, viszont édesanyámék ágán kertész annál több. Így történhetett, hogy a növények és díszfák szeretete már a génjeimben volt, de legalábbis igen korán belém ivódott, mert keresztapámék dunaföldvári borzavári kertészetében kisgyerekként sokszor megfordultam. Ha pedig nem ott voltam, akkor a Duna-parton és a Csabonyi erdőben töltöttem csavargással, erdőjárással az időmet, mert ez volt a mindenem.  

Az erdész szakmát 1957-ben kezdtem Bugacon a szegedi Erdészeti Technikum előtti kötelező egy év erdész-gyakornokoskodással. Nagyszerű főnököm volt dr. Horváth László személyében, azon kevés erdőmérnökök sorába tartozott, aki címzetes egyetemi tanárként „tő mellett” dolgozott. Később az alföldi homokfásítás kiemelkedő alakja lett. Nagyon szerette a fiatalokat, s a kísérleti kutató munkájába már a gyakornokságom idején bevont. Alakja meghatározó volt számomra úgy a szakmai érdeklődésemben, mint emberi példamutatása tekintetében.

1962-ben kitüntetéssel végeztem Szegeden a technikumot, majd előfelvételisként egy évre a Kerekegyházi Erdészet egyik kerületébe, Kunpeszérre kerültem vágásvezetőnek. Fiatalemberként igen kemény élet várt itt rám, hiszen öt-hat kilométerre minden lakott helytől egyedül laktam – igen nomád körülmények között – egy villany és víz nélküli erdészházban. Szinte éjjel-nappal az erdőt jártam. Nem véletlen egyébként, hogy a kunpeszéri erdő később a Kiskunsági Nemzeti Park szerves része lett, mert az alföldi erdők csúcstársulása, a gyöngyvirágos-kocsányos tölgyes itt megtalálható. A Pest megyei határon, a buckai erdészkerületben pedig ott van az Ördögkatedra nevezetű erdőrészlet, ami a Duna-Tisza közi erdők egyik legszebb területe.

Fiatal erdészként

A Soproni Erdészeti és Faipari Egyetemet már a Kiskunsági Állami Erdőgazdaság társadalmi ösztöndíjasaként végeztem, s az erdőmérnöki diploma megszerzésének évétől, 1968-tól egészen 1979-ig ott is dolgoztam. Erdőművelés, erdőművelési technológiák fejlesztése és ennek gépesítése tartozott hozzám. Büszkén emlékszem arra, hogy Bács-Kiskun megyében a közjóléti erdőgazdálkodás kérdésével én foglalkoztam legelőször. Az első parkerdőt 1975-ben Kecskeméten, az 1961-1967 között telepített fiatal Csalánosi erdőben alakítottuk ki.

Közben 1976-ban a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen mezőgazdasági környezetvédelmi szakmérnöki diplomát is szereztem, míg 1984-ben doktoráltam. Végig nagyon szerencsésnek mondhatom magam abban a tekintetben, hogy Horváth Lászlóhoz hasonlóan igen nagy tudású, emberként is tiszteletre méltó főnökeim voltak. Ilyennek ismertem meg a kerekegyházi időkben Barányi Lászlót, a későbbi Bedő-díjas erdőmérnököt, majd Ván László Bedő-, Eötvös- és Goethe-díjas erdőmérnököt, az Alföld jelentős erdészeti szaktekintélyét.

Igazgatóként egy szakmai rendezvényen

1979-ben a szakmában nagyon komoly átszervezés történt, amelynek eredményeképp a regionális központ Szegedről Kecskemétre került. Nekem először eszem ágában sem volt az ilyenformán megújult igazgatói munkakörre pályázni, hiszen mint párton kívüli, a legkisebb esélyét sem láttam annak, hogy ez sikerülhet. Viszont a megyei vezetés valószínűleg elégedett lehetett a szakmai tevékenységemmel, mert megkérdezték, vállalnék-e ilyen beosztást. Mivel a család támogatott ebben, igent mondtam. 1979. május 1-étől 2004 novemberéig voltam az Állami Erdészeti Szolgálat Kecskeméti Igazgatóságának a vezetője, amit kezdetekben még Kecskeméti Erdőfelügyelőségnek hívtak. Három megyében, több mint 200.000 hektáron  az erdészeti igazgatás, a hatósági tevékenység, illetve a 96-os későbbi átszervezéssel az erdőtervezési feladatok összefogása, irányítása tartozott hozzánk. A rendszerváltás után ez még bokrosabb teendőket jelentett, mert a korábbi 600 erdőgazdálkodóval szemben hirtelen mintegy 40.000 erdőtulajdonos lett.

A korábbi idők hagyományát folytatva jelentős erdőtelepítési programokat hajtottunk végre. Kevesen tudják, hogy a valamikori természetes erdők helyén – a több soron bekövetkező tájátalakítás miatt – jó ideje intenzív mezőgazdasági kultúrák vannak. A dél-alföldi erdészek maguk teremtették meg a munkahelyüket. Az erdőtelepítés elsősorban a gazdálkodásra kevésbé alkalmas homokháti területeket érintette. Mivel a hatvanas évektől kezdve a talajvíz fokozatosan csökken, nagy számban kerültek ide olyan szárazságtűrő, nem őshonos fafajok, mint a fekete fenyő, erdei fenyő és az akác.

A majdani arborétum terveivel

Vezetői munkám közben folyamatosan olyan tevékenységeket, amelyekben a személyes szakmai elhivatottságom is érvényre juthat. Mindig találtam „alkotó társakat”, pl.: Sódar Pál, a KEFAG Rt. nyugdíjas vezérigazgatója vagy Puskás Lajos Bedő-díjas gyulai erdőmérnök személyében. Intézményünk belső munkatársai kivétel nélkül mindig jó partnerek voltak. Nem kis büszkeséggel mondhatom, hogy 34 olyan objektum jött létre a Dél-Alföldön, melynek a megteremtésében meghatározó szerepem van akár a kezdeményezés, akár a végrehajtás, akár a később megvalósuló beruházás vonatkozásában. Ilyenek a későbbi parkerdők: Császártöltésen, Kelebián, Kecskeméten a Milliomodik Hektár’ vagy pl. Kiskunhalason a Sóstói Parkerdő, melyet a telekkiosztás közepette ügyészi óvás segítségével tudtunk életre hívni. Ilyen hozzám kötődő létesítmény még a bugaci Alföldfásítási Múzeum és Oktatási Centrum, valamint az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark, melynek fásítását mi erdészek végeztük, s erdészeti bemutatóhelyeit, jurtáit is mind mi hoztuk létre. A „Legendák földjén” című szép képes albumba írtam is az emlékpark természeti környezetének kialakításáról és az erdészeti vonatkozású helyekről egy fejezetet. Még inkább szívemhez nőtt objektum a Kecskeméti Arborétum, a kecskemét-hetényegyházi erdei iskola, a gyulai Városerdei erdei iskola, de a további létesítmények sorát még igen hosszan sorolhatnám. A tudományos és kutatói munka területén pl. az erdészeti szaporítóanyag-termesztő központ létrehozása volt jelentős előrelépés, sajnos a szegénység elnehezítette a működését. Békés megyében részt vettem tájrehabilitációs programokban is Kötegyán és Mályvád térségében.

Az erdész szakmában egyedüliként 25 éven át egyazon helyen voltam igazgató. Maradhattam volna még ugyan, de 61 éves koromban nyugdíjba mentem. Két dolog állt döntésem hátterében. Egyrészt 2003-ban egy gazdaságpolitikai váltás szelét éreztem meg. Úgy véltem, hogy az az erdészeti igazgatási rendszer, amelynek felépítésében nemcsak helyi, hanem országos szinten is aktívan részt vettem, az a következő időszakban meg fog változni – nem feltétlenül rombolás fog történni, csak valami más lesz –, és én ennek már nem akartam a részese lenni. Sajnos a félelmem beigazolódott, mert a tájgazdálkodásra épített működési rendszert – a magasabb területeken, Zemplénben vagy a Bakonyban egészen más feladatokat kell az erdészeknek megoldaniuk, mint itt, az  Alföldön – gyökeresen átalakították. Emellett személyes oka is volt a nyugdíjba menetelemnek. Addig éreztem jól magam a munkám végzésében, amíg a „spitzen” voltam, amíg egy-egy vezetői értekezleten vagy bármilyen megbeszélésen szakmailag, teljesítményileg és iránymeghatározás szempontjából is a leghatékonyabban tudtam részt venni. Hatvanadik életévemhez közeledve azt éreztem, hogy öregszem, és ezzel együtt az aktivitásom is fáradni kezdett. Ugyan a több évtizedes szakmai tapasztalatom sok esetben még segített a döntések meghozatalában, de éreztem, hogy már nem vagyok a régi. Ezért határoztam úgy, hogy nyugdíjba megyek. Igaz, akkori főigazgatónk először lebeszélt róla, és egy évet még ráhúztam, de 2004-ben döntésem már végleges lett. Kollégáim szépen búcsúztak el tőlem, 25 év képeiből egy emlékkönyvet állítottak össze, ezzel is jelezték az irántam érzett szeretetüket, megbecsülésüket.

Szakmai munkásságomért a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét is átvehettem

Nyugdíjasként sem szakadtam el teljesen a szakmámtól, még vagy hat hónapig visszajártam, és a folyamatban lévő ügyekben segédkeztem, valamint a korábbi kutatások, tájrehabilitációs programok jelentőségének összegzését el tudtam végezni. Néhány szakmai projektben még az azt követő években is részt vettem, valamint több mint két évig óraadóként a Kertészeti Főiskolán is tanítottam. Büszke vagyok arra, hogy a hallgatók érdeklődését föl tudtam kelteni, kérdezz-felelek formában az erdész szakma kulisszatitkait is megosztottam velük. Az is örömmel tölt el, hogy Farkas Gábor építész felkérésére a főtér zöldfelületeinek rendezésében is részt vehettem.
 
Aktív éveimben rendszeresen publikáltam, az írást később is folytattam. Így például 2007-ben összeállítottam az arborétum történetét, 1979 nyarától hosszú utat tettünk meg, amíg azon az aszályos területen, meszes homokon a tájképi gyűjteményes kert megszületett. Életem másik jelentős munkájának, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark parkosításának, erdőtelepítésének históriáját is már nyugdíjasként írtam meg.

Fiammal és unokámmal

1957-től sok évtizeden át rendszeresen vadásztam. Imádtam ezt az ősi tevékenységet, de sohasem a „lövész” része volt számomra a fontos. Szemlélődő típusú vadász voltam, már a természet közelsége is örömmel töltött el. Egyszer például Peti fiammal Bugacon, egy magaslesen ültünk, s miközben végignéztük, amint egy macskabagoly a három fiókáját repülni tanítja, szinte észre se vettük, hogy közben két vaddisznókonda is elcsörtetett mellettünk. Már hazafele tartottunk, amikor eszembe jutott és ki is böktem, hogy el se sütöttük a puskát. Fiam csöndben volt egy darabig, azután csak annyit mondott – s ezzel bizony alaposan felmelegítette a szívemet –, hogy többet ért ez így, mint egy mozi! Nyugdíjasként is még sokáig vadásztam, azután ott is azt éreztem, mint a munkám utolsó éveiben: fizikailag fáradni kezdtem, a bal kezem legyengült, és úgy három évvel ezelőtt, amikor arra már nem volt elég erőm, hogy szárnyon menjek, akkor inkább abbahagytam a vadászatot.

Családi körben

Az utóbbi időben a korombeliekkel keveset találkozom. Ha mégis összejövünk, akkor mindig el szoktam mondani, hogy beszélgetésünknek ne az legyen a témája, hogy kinek hol és mi fáj. A Facebook is egyfajta kapcsolatot jelent a külvilággal, a napokban például, amikor a kitüntetésemet átvettem, elképesztően sokan gratuláltak nekem ezen az úton is. De természetesen számomra is a család a legfontosabb, szeretteimmel igyekszem a lehető legtöbb időt együtt tölteni. Feleségemet még Sopronban ismertem meg, onnan jöttünk Kecskemétre. 1969-ben házasodtunk össze, azaz immár lassan 50 éve vagyunk együtt. Két fiunk született. Peti erdész lett, a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. vezérigazgatója. Gabi is jóravaló, szerény fiú, ő még velünk él, jelenleg a Szent Imre Általános Iskolában dolgozik. A Jóisten minket sokkal jobban szeret, mint amennyire azt megérdemelnénk. Feleségemet öt évvel ezelőtt agyvérzés érte, s bár az első orvosi vélemény igen lehangoló jövőt sejtetett, fél nappal később ugyanez az orvos már isteni csodáról adott hírt. Feleségem azóta is velem van, együtt tudunk örülni gyermekeinknek, unokáinknak.

(Források:  *Kada Erika: Az én uradalmam - Portré Gőbölös Antallal  *Kecskeméti Lapok, 2018)