80 éves dr. Garay Géza nyugalmazott kórházi radiológus főorvos. Budapesten született 1935. július 29-én. A négy elemit Pestszentimrén végezte, azután tanulmányait Kecskeméten folytatta: az általános iskolát a piaristáknál fejezte be, majd a Katona József Gimnázium diákja lett. Érettségi után a Szegedi Orvostudományi Egyetemen tanult tovább, ahol 1959-ben szerzett diplomát. Ezt követően közel öt évtizeden át Kecskeméten, a Bács-Kiskun Megyei Kórház Radiológiai Osztályán dolgozott, több évtizedig a részlegvezető főorvosi feladatokat is ellátta. Kórházi munkája mellett 62 tudományos közleménye jelent meg hazai és külföldi szakmai folyóiratokban, kórházi évkönyvekben, és több mint 100 tudományos előadást tartott kongresszusokon, radiológus szaküléseken, a Bács-Kiskun Megyei Orvosnapokon, kórházi tudományos üléseken. A Magyar Radiológusok Társasága, az MRT Gyermekradiológiai és Osteológiai Szekciója és a Magyar Gasztroenterológiai Társaság tagja. Az egészségügyben végzett kiemelkedő munkájáért számos elismerést kapott: Kiváló Dolgozó (1975), Egészségügyi Miniszter Kiváló Munkáért kitüntetése (1985), Kecskemét Városért Egészségügyi Díj (1995), Bács-Kiskun Megyei Kórház Főigazgatói Dicséret (2006). A sport szeretete egész életét végigkísérte. Több mint 20 évig a Bács-Kiskun Megyei Úszó Szövetség elnökségi tagja volt – néhány évig az alelnöki feladatokkal is őt bízták meg –, 10 évig irányította a Kecskeméti Vízmű, majd a KSC vízilabda szakosztályának munkáját, volt úszó és vízilabda versenybíró. Feldolgozta és a kecskemetivizilabda.hu honlap Egyesületünk rovatában közreadta a kecskeméti úszás és vízilabda történetét, a vízilabda eseményekről napjainkban is rendszeresen tudósít. A kecskeméti vízilabdasport érdekében végzett sikeres tevékenységéért 2008-ban a Kecskemét Sportjáért Díjat is átvehette.

„Fővárosi értelmiségi családból származom. Apai ágon őseim Bihar megyében éltek, nagyszüleim Trianon után költöztek át Nagyváradról Magyarországra. Édesapám is még odaát született, de körzeti orvosként már Pestszentimrén dolgozott. A helybeliek ismerték és szerették őt, mert orvosi munkája mellett az akkor még önálló település közéletében is jelentős szerepet vállalt: az 1930-as években szerkesztette a Pestszentimrei Katolikus Értesítő című havilapot, vezette a katolikus férfiak hitbuzgalmi egyesületét, a Credót, és az 1940-es évek végén az Egyházközségi Képviselőtestület elnöki feladatait is ellátta. A második világháborúban részt vett a bácskai bevonulásban, majd a Pest környéki harcokban is, ahol, sajnos, fejsérülést kapott. S bár 1945 után még visszament dolgozni, de a háborúban szerzett betegsége egyre súlyosabb lett, és 1949-ben el is vitte őt. Halála nagyon megviselt engem.

Szüleimmel és öcsémmel

Édesanyám jómódú kecskeméti családba született – nagyapám, Benkő István textilkereskedő volt –, miután elvégezte a tanítóképzőt, évekig a családi háztartást vezette. Később röntgenasszisztensként dolgozott. 1998 óta ő sincs már köztünk. Ketten vagyunk testvérek. Öcsém, Dénes fogorvos lett, évtizedek óta Lajosmizsén él, szabadidejének nagy részét természetjárással, főleg kajaktúrákon való részvétellel és azok szervezésével töltötte.


Változatos gyermekkorom volt. A négy elemi osztályt Pestszentimrén végeztem. Szerettem ott lenni. Könnyen ment a tanulás, végig jó osztályzatokat kaptam. Az ostromot Budán éltük át. Rossz emlékeim ezekről a napokról nincsenek, atrocitások bennünket nem értek. A háború után szüleim úgy vélték, hogy a gimnáziumot inkább a kecskeméti piaristáknál kezdjem meg. Az akkor még igen jó anyagi helyzetben lévő nagyapáméknál laktam, a ház körüli munkákban, mosogatásban, locsolásban segítettem nekik, s közben megtanultam alkalmazkodni az idősökhöz. A tanulással itt sem volt különösebb gondom. Tanáraimat, így például Gulyás Jánost, Mészáros Imrét, Ifjú Sebestyént és Murányi Károlyt, valamint a testnevelést oktató Nyitrai Emilt is nagyon szerettem.

Tanulmányaimat 1949-ben a Katona József Gimnáziumban folytattam. Jó hangulatú iskola volt. Egy-két vonalas embert ugyan odahelyeztek, de osztályfőnökünknek, Szőts Rudi bácsinak volt akkora tekintélye, hogy távol tudta tartani tőlünk ezeket az embereket. Itt is kiváló pedagógusok vettek körül, különösen a magyart tanító Hordós Károly és Orosz László, illetve matematikatanáraim, Tóth László és Enyedi István óráit kedveltem. Gaál Tibor testnevelő tanáromat is szerettem. Ő hamar észrevette, hogy kitartásra ösztönző sportra van szükségem. Futtatott, s bár csak a mezőny közepén végeztem, nekem ez is nagy örömet jelentett. Osztálytársaim jó képességűek voltak, a 23 fős latin tagozatos csapatból körülbelül 10-en diplomát szereztünk, négyen orvosok lettünk. Sajnos, osztálytalálkozóinkra egyre kevesebben jutunk el. Legutóbb hatan voltunk csupán, és a tanáraink közül már csak egyedül életben maradt Orosz László sem tudott eljönni közénk.

Érettségi tablóképem

Negyedikes gimnazista koromban megbetegedtem, hastífuszt kaptam. Mire meggyógyultam, szinte csonttá és bőrré fogytam. Felépülésem hosszú időt vett ugyan igénybe, ennek ellenére az érettségim jól sikerült, kitűnő eredményt értem el, és Szegedre, az orvosi egyetemre is egyből fölvettek. Ott már komolyabban kellett venni a tanulást, amiben nagyszerű tanárok segítettek. Különösen Hetényi Géza, Jancsó Miklós, Gellért Albert és Issekutz Béla professzorokra gondolok vissza hálával és nagy szeretettel.

Az ’56-os eseményeket Szegeden és Kecskeméten éltem át. Október 20-án, a Szegedi Tudományegyetem legendás előadótermében, az Auditórium Maximumban megtartott csodálatos hangulatú nagygyűlésen én is ott voltam. A diákgyűlés híre Pestre is eljutott, ennek kapcsán kezdett a fővárosi fiatalság mozgolódni. Az első napok lelkes hangulata után hazajöttem Kecskemétre, és a forradalom további napjait itt töltöttem.

A forradalom leverése után, 1956 végén az egyetem vezetése hosszabb szünetet rendelt el, ezalatt én Kecskeméten bejártam a kórházba, a belgyógyászatra. A gyakorlati orvoslásból ekkor szereztem először komolyabb tapasztalatot. Ennek is köszönhetem, hogy az ötödik egyetemi év után könnyen tudtam teljesíteni a szigorló év követelményeit.


Diplomám átvétele után, egy kicsit hallgatva az akkor már röntgenasszisztensként dolgozó anyámra is, a Bács-Kiskun Megyei Kórház Radiológiai Osztályán helyezkedtem el. Jó fizetést, nagyobb szabadságot ígért a röntgenes szakma. Mindez nagyrészt valóra is vált, de a szervi elváltozások  képi szűrését, diagnosztizálását is nagyon megszerettem. Első munkahelyem egyben az utolsó is lett, 47 évig dolgoztam ott. Évtizedeken át a radiológia meghatározó egyéniségei, Szelei Béla és Budai Sándor, illetve Benedict János belgyógyász főorvosok mellett lehettem, tőlük nagyon sokat tanultam. Örülök annak, hogy a meglehetősen hosszú idő alatt senkivel sem volt különösebb vitám. Tudományos közleményeimre és sok-sok szakmai előadásomra is büszke vagyok, főleg a társszakmákkal kapcsolatos kérdésekkel foglalkoztam. Az az igazság, hogy kifejezetten élveztem az írást. Közben a gyógyító munkát sem hagytam abba: havonta 8-10 ügyeletet vállaltam, valamint gyakran helyettesítettem a háziorvosokat a Kecskemét közeli községekben.

Első feleségemet, Schmál Évát a kórházban ismertem meg. 1963-ban házasodtunk össze. Két gyermekünk született. Éva később újra munkába állt. 56 évesen épp nyugdíjba bent, amikor szívrendszeri problémák miatt elhunyt. Második feleségemet, Türei Jolán Katalint is a munkahelyemnek köszönhetem: édesanyámhoz hasonlóan ő is röntgenasszisztensként dolgozott ott. 2001 óta élünk együtt boldog házasságban. Fiam, dr. Garay Géza bőrgyógyász, kozmetológus szakorvos, lézerspecialista és oktatási igazgató, a fővárosban praktizál. Lányom, Garay Stringer Monika Ausztráliában él, gazdasági akadémiát végzett, jelenleg pénzügyi tanácsadó. Mindketten 2-2 unokával ajándékoztak meg.


A sport szeretete gyermekkorom óta töretlen. Már kecskeméti diákéveim alatt imádtam a focit, a városi bajnoki meccsek családias hangulatát. De rendszeresen eljártam a piarista tornateremben zajló kosármeccsekre is. Egyetemistaként az akkor OB I-es Szegedi Dózsa vízilabdameccseire is rendre elmentem szurkolni, a Szegedi Úszó Egylet sportuszodájában, a SZUE-ben kezdődött életre szóló szerelmem a vízilabda iránt. Kecskemétre hazatérve azután minden alkalmi mérkőzést megnéztem, bár én soha nem játszottam.


Amatőr szinten az ötvenes évek óta rendszeresen úszok. Ha úgy adódott, a Széktóban róttam a hosszabb távokat, de köröztem eleget a régi SZTK pincefürdőjében is. Munka után gyakran mentem át vonattal Ceglédre – előfordult, hogy egy héten háromszor is –, ahol termálvízzel feltöltötték a medencét. Sokszor úsztam akkor is, amikor a versenyzők edzettek, így jól ismertük egymást. 1962-ben meghívtak a Bács-Kiskun Megyei Úszószövetség elnökségébe, attól kezdve négy évtizeden át valamelyik vizes sportág szakmai munkájában részt vettem. A megyei úszószövetség elnökségében az 1980-as évek közepéig tevékenykedtem, közben, amikor megalakult a Vízmű SC vízilabda szakosztálya, annak is vezetőségi tagja lettem. Nagysolymosi István lemondása után, 1979-ben a szakosztály irányítását is átvettem. Büszke vagyok arra, hogy vezetésem tíz éve alatt a csupán kecskeméti játékosokból álló, Magó Gábor edző irányította csapatunk feljutott az OB-I-be, de még ennél is nagyobb eredménynek tartom azt, hogy meggyengült együttesünket 1979-ben sikerült benntartani az OB-II-ben. 1989 után szintén vezetőségi tagként 2002-ig dolgoztam a szakosztály munkájában. Azóta már csak orvosként, versenybíróként és tudósítóként segítem a kecskeméti vízilabdásokat.


Bár az utóbbi években egyre nyugodtabban élek, sosem unatkozom. Figyelem a sportéletet, különösen a pólósok eseményeit. Hétvégeken majdnem mindig vannak uszodai programok, amelyekről az internetes oldalakon írhatok. A déli órákban hetente 3 alkalommal úszom, és persze sokat olvasok, és egy-egy tévéműsort is megnézek. Társasági életünk is gazdag: korábban főleg öcsém baráti körével jártunk szórakozni, most inkább egykori kollégáinkkal, szomszédainkkal szoktunk találkozni. Óriási élmény volt számomra, hogy nemrég Garay-találkozót is tartottunk – 19-en voltunk együtt rokonok. Feleségemmel gyakran megyünk színházba, és sokszor pihenünk a Tőserdőben lévő nagyon egyszerű kis nyaralónkban is. Az elmúlt évekhez hasonló békességben, szeretetben szeretném eltölteni életem hátralevő napjait!”