75 éves dr. Fodor István nyugdíjas tanár, cukrászmester. Kecskeméten született 1940. április 2-án. Tősgyökeres kecskeméti családból származik: édesapja, Fodor István országosan ismert, elismert cukrászmester volt. Elemi és középiskoláit szülővárosában végezte. Hét évig a Jókai utcai általánosban tanult, majd átirányították a Czollner téri iskola orosz tagozatára, és a nyolcadik osztályt ott járta ki, 1954-től pedig a Katona József Gimnázium tanulója volt. Sikeres érettségi vizsgája után – édesapjának akart segíteni – inas lett, a cukrász szakmát két év helyett egy év alatt elsajátította. Újabb egy évig a családi műhelyben dolgozott, azután a JATE kémia-fizika szakára felvételizett, sikerrel. Középiskolai tanár diplomáját 1965-ben vette át, doktori címét 1972-ben szerezte. 1982-ben cukrász mestervizsgát is tett. Az egyetem után hazajött Kecskemétre. Másfél évtizedig a Katona József Gimnáziumban, majd 1980-tól a Kertészeti Főiskolán tanított. 1978 és 1988 között az Irinyi János Országos Középiskolai Kémiaverseny titkára volt. Tanári munkássága elismeréseként 1989-ben Than Károly díjat vehetett át. 1983-tól a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet tudományos főmunkatársaként dolgozott. 1990-től a Fodor Cukrászat munkáját irányította, a családi vállalkozás tevékenységét tanácsokkal napjainkban is segíti.

„Tősgyökeres kecskeméti vagyok, családunkban 1790 óta minden ősöm itt született. Felmenőim egyszerű, szerény körülmények között élő emberek – béresek, szolgák – voltak. Közülük elsőként apám »emelkedett« ki, ő ugyanis iparos lett. 1939-ben önállósította magát, akkor alapította a ma is működő családi cukrászatot. Persze mi is szegények voltunk. Bocskai utcai otthonunk egy pici szobából – ez volt a cukrászműhely, ahol kezdetben mindent kézzel csináltak – és egy színszerű konyhából állt, és tartozott hozzá még egy ablaktalan helyiség is, abban születtem.

Apám egész életében dolgos ember volt, még 75 évesen is napi 12 órát dolgozott. Anyám is hihetetlen munkabírással bírt: vezette a háztartást és a boltban is helytállt. Egymás nélkülem boldogultak volna, azt is mondhatnám, hogy ketten voltak egyek! Mindenük az üzlet volt, a munka mellett azonban jutott idejük a családra is. Húgommal ketten vagyunk testvérek, de apám bátyjának fiával – az ő szülei még 1943-ban meghaltak – együtt nevelkedtünk fel. Mindig úgy éltünk, mint három testvér.


Egész kicsi koromtól kezdve vannak emlékképeim a műhelyről. Három és fél éves lehettem, amikor szüleim először bíztak meg egy »játékos« munkával: szaloncukrot csomagoló lányokat kellett figyelnem. Hat-hétévesen vasárnap délutánonként már a kasszát kezeltem, kilencévesen pedig megkaptam életem első fizetését: a reáliskola területén rendezett kerti ünnepélyen fagylaltot árultam, s mivel két tégelynyit is eladtam, a jutalmam egy ezüst Kossuth-ötforintos lett.

1946-tól a Jókai utcai elemi iskola tanulója lettem. Szerettem oda járni, de hetedik után mégis el kellett hagynom. Akkor indult ugyanis a Czollner téri általánosban az orosz tagozat, és a város minden iskolájából 2-2 jól tanuló gyereket odairányítottak. Tanáraim megnézték, hogy kik azok, akik származásuk miatt biztosan nem tanulhatnak tovább, és Bajnóczi Laci barátommal kettőnket küldtek át a Czollner térre. Nagy jót tettek velünk, mert ugyan elég nehezen vettük az új iskolában a nyolcadik osztályt, de onnan fölvettek bennünket a Katona József Gimnáziumba.

A Katonában eltöltött négy év mind a mai napig kitörölhetetlen emlék számomra. Egykori osztálytársaimmal – többek között Muraközy Jánossal, Mészáros Sándorral, M. Tóth Antallal, Sahin-Tóth Gyulával, Homoki Ferenccel és Németh Árpáddal – szinte havi rendszerességgel találkozunk. Sajnos, közülünk többen – Horti Attila, Rozsnyay Simon és Nagy Ervin – már nincsenek közöttünk! Osztályfőnökünket, a németet és irodalmat tanító dr. Szép Ernőt is szerettem, de talán még közelebb állt hozzám Iványosi-Szabó Tibor. Ő a történelemtanárunk volt. S bár »nehéz« időket éltünk, ő akkor se mondott nekünk valótlant! A katonás tanárkollégákkal való rendszeres találkozóinkon még most is oktatói szerepet tölt be. Olyan érdekes dolgokat tudunk meg tőle Kecskemét múltjáról, hogy teljesen új kép, új szemlélet alakul ki bennünk a városról.

A Kecskeméti Petőfi csapatában, 1958-ban

A gimnáziumi évekhez hozzátartozott a sport is. Szerettem kosárlabdázni, az iskolai csapat mellett még a Kecskeméti Petőfi NB II-es csapatában is játszottam. Az aktív versenyzést ugyan fiatalon abbahagytam, de az öregfiúk együttesének még sokáig tagja voltam. Velük is szoros barátságot alakítottam ki. Gouth Ivánnal, dr. Bíró Ernővel, Eszenyi Sándorral, Szarka Balázzsal és a többiekkel minden hónap első hétfőjén együtt töltünk néhány órát.

Életem során mindig az vezérelt, hogy segítenem kell apámnak és anyámnak. S bár nem szerettem a cukrászatot, nehéz szakmának tartottam, nincs is hozzá igazán tehetségem, a gimnázium után mégis cukrásznak készültem. Egy évig inas voltam. Olyan jól tanultam, hogy 1959-ben évengedménnyel fölszabadítottak, nem kellett a második inasévet letöltenem. Ezután egy évig még apám mellett dolgoztam, azután – elsősorban édesanyám biztatására – a továbbtanulás mellett döntöttem. A kémia kötődik talán a leginkább a cukrászathoz, ezért a szegedi egyetem kémia-fizika szakára sikeresen felvételiztem.

Az egyetemi évek is csodálatosak voltak. Eleinte vidáman, bohémen teltek a napjaim, azután komolyabban vettem a tanulást. Egyik szorgalmas, jól tanuló csoporttársam is ösztönzőleg hatott rám, később ő lett életem párja. Másodévtől kezdve már jeles és kitűnő lettem, és ennek köszönhetően már ekkor bent dolgozhattam az egyetemen. Kutatómunkát végeztem, az abban az időben teljesen új laboratóriumi módszerrel, a kromatográfiával foglalkoztam. Érdekes volt, és miután más még nem ismerte, önálló kutatási feladatokat is kaptam.

Feleségemmel és gyermekeinkkel 1974-ben

Közben Anikóval a kapcsolatunk megerősödött, 1965-ben össze is házasodtunk. Ő szegedi lány volt, tudtuk azonban, hogy a diákévek befejeztével ott nem maradhatunk, az egyetemi városban nem kaptunk volna lakást. Szüleim segítségével már 1964 februárjában építkezni kezdtünk Kecskeméten, így a diplomáink átvétele után ideköltöztünk. Feleségem a Bányai Júlia Gimnáziumban kapott állást. Ő azon kevesek egyike, akik egész életükben egy munkahelyen dolgoztak. Párom 38 évig tanított a Bányaiban. Sokat foglalkozott a tehetséggondozással, számos később nagydoktori és professzori címet szerző diákot nevelt. Két gyermekünk született. Anita fogorvos lett, de 2003 óta természetgyógyászattal is foglalkozik, biológiai fogászatból, kineziológiából és hagyományos kínai orvoslásból is vizsgázott már. István sütő- és édesipari mérnök diplomát szerzett, 1990-től közösen vittük a családi cukrászatot, 2002 óta egyedül vezeti a vállalkozást. Mindketten két-két unokával örvendeztettek meg bennünket.

Kecskemétre költözésünk után rövid ideig oroszt kellett tanítanom Lajosmizsén, feleségem állásának ez volt az ára. Három hónappal később azután a Katona József Gimnázium kémia-fizika szakos tanára lettem. Felemelő érzés volt egykori iskolámba immár pedagógusként visszatérni. Nagyszerű tanárok vettek körül, egymást segítve dolgoztunk. Csupa minőségi gyereket tanítottunk, akik évről évre kiváló eredményeket értek el. Egyik 32 fős osztályomból például mindenkit elsőre felvettek valamilyen felsőoktatási intézménybe. Oktató-nevelő munkámban a diákokat társakként kezeltem, törekvésemről Munkatársaim a tanítványaim címmel újságcikk is megjelent. Pedagógusi tevékenységemért több szakmai elismerést is átvehettem, így például az OKTV 25. jubileumán – az országosan három jutalmazott tanár egyikeként – miniszteri dicséretet is kaptam.

1980-ban áthívtak a Kertészeti Főiskolára. Kedvezőbb körülmények között taníthattam ott, ez is a váltás egyik oka volt. Jól éreztem magam, de egyfajta csalódás is ért. A középiskolában ugyanis magasabb szakmai követelményeknek kellett megfelelnem. Annál több örömöt okozott számomra az, hogy a Közművelődési Bizottság elnökeként a főiskola kulturális életét irányíthattam. Nagyszerű segítőmmel, Ónhausz Évával közösen ragyogó programokat szerveztünk. Kiállításainkon mutatkozott be például Orosz István, Csáky Lajos és Sonkodi István, de beategyütteseket is felléptettünk. Munkánkat az állami gazdaságok anyagilag is támogatták, és a koncertek bevételeit is visszafordíthattuk újabb rendezvények megtartására. Tetszett, hogy mindezeknek köszönhetően a diákok közül sokan nem kocsmákba jártak.

1983-ban ismét váltottam, a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet tudományos főmunkatársa lettem. Nagyon jól éreztem magam, ragyogó munkatársak, témák, lehetőségek vettek körül. Különösen jól esett, hogy beosztottjaim között több egykori tanítványom is akadt. Osztályvezetői hatáskörben ismét kutatással foglalkozhattam, szakmailag is komoly kihívást jelentett az ott folyó munka.
 

Az 1980-as évek második felében a Pénzügyi Felügyelet (később APEH, napjainkban NAV) meghurcolta apámat. Az ügy büntetés nélkül végződött, mégis megviselte őt. 75 éves is elmúlt már ekkor, ezért családi döntés született: fiammal ketten átvettük a családi cukrászatot. A tőle tanultakat megőrizve – apai örökségünk ez – mi sem engedtünk a divat csábításának, és termékeinket csak természetes alapanyagot használva gyártottuk és gyártjuk ma is. Apámat követjük abban is, hogy a technológiát állandóan korszerűsítjük, fagylaltjainkat ma már teljesen automata gépsoron készítjük. Az elmúlt negyedévszázad alatt folyamatosan fejlődtünk. A Széchenyivárosban új üzemet alakítottunk ki, és termékeink Kecskeméten már négy helyen, a Nagykőrösi utcai, a főtéri, a Széchenyi téri és a Március 15. utcai üzleteinkben, valamint Kiskunfélegyházán is megvásárolhatók. Már az 1990-es években is voltak tanulóim – a vállalkozás üzemeltetése mellett a szakképzéssel is foglalkoztam –, a diákok cukrász szakmunkás vizsgára való felkészítését később is folytattam. A cukrászat munkáját azonban 2002 óta fiam egyedül irányítja, én már csak tanácsokkal segítem őt.


Évtizedek óta aktív társadalmi életet élek. Számos szakmai egyesület – MTESZ, Magyar Kémikusok Egyesülete – munkájában is részt vettem. Ma már inkább a magánkapcsolatokat ápolom, több baráti társasággal is rendszeresen összejárok. Mindig úgy próbáltam élni, hogy barátokat szerezzek, és ne ellenséget. Erőmet az utolsó cseppig a környezetemben lévők boldogulására szeretném fordítani!”