70 éves dr. Bárth János történész, néprajzkutató, nyugalmazott múzeumigazgató, címzetes egyetemi docens. Jánoshalmán született 1944. december 15-én. Általános iskolai tanulmányait a Kélesi majorban lévő tanyai iskolában végezte, azután a nagy múltú kalocsai I. István Gimnázium diákja lett. 1963-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem-néprajz szakos hallgatója volt. 1968-ban szerzett középiskolai történelemtanár és etnográfus oklevelet, két évvel később egyetemi doktorrá avatták. 1968. augusztus 1-jétől Kiskunhalason, a Thorma János Múzeumban dolgozott muzeológusként, majd 1970. szeptember 15-től húsz évig a kalocsai Viski Károly Múzeum igazgatója volt. 1990. december 1-jétől öt évig megyei múzeumigazgatóként irányította a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetét. Ezt követően 2007-ig, nyugdíjba vonulásáig muzeológusként és néprajzkutatóként a kecskeméti Katona József Múzeumban dolgozott, közben 2000. december 1-jétől öt éven át ismét megyei múzeumigazgató volt a hírös városban. 1993 óta egy vagy több félévet óraadóként tanított több magyarországi egyetemen, valamint a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen. 2001 óta a Szegedi Egyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének állandó óraadója. Településnéprajzzal, vallási néprajzzal, népesedéstörténettel, agrártörténettel foglalkozik. Fő kutatási területe a Duna–Tisza köze, különös tekintettel Kalocsa környékére és a Bácskára, valamint a székelyföldi Udvarhelyszékre és Csíkszékre. Múzeumszervező munkájának eredménye a kalocsai Viski Károly Múzeum intézménnyé formálása, a lajosmizsei tanyamúzeum megvalósítása, a szlovákiai Somorja honismereti házának építészeti helyreállítása, múzeummá alakítása, a kiskőrösi Szlovák Tájház épületének népi építészeti helyreállítása és berendezése, valamint a keceli Városi Múzeum és a császártöltési Sváb Tájház berendezése. 45 éve rendszeresen publikál. 21 önálló kötetet jegyez, szerkesztésében közel 25 többszerzős könyvet adtak ki. Írásait, tanulmányait számos folyóirat tette közzé, több mint 100 szócikke jelent meg a Magyar Néprajzi Lexikonban és az Új Magyar Irodalmi Lexikonban. Szakmai tevékenységéért számos elismerést kapott: Népek Barátsága Díj (1978), Bács-Kiskun Megye Tudományos Díja (1999), Győrffy István-emlékérem (2004), Kecskemét Felsőoktatásáért és Tudományos Életéért Díj (2008), Jánoshalma Város Kultúrájáért kitüntető cím (2009), Bányai János-díj (2010), Csíkszentgyörgy Díszpolgára (2011).

„A Bács-Bodrog vármegyei Jánoshalma határában, a Felsőterézhalmának, majd Kéleshalomnak nevezett Illancsban születtem. Elődeim származása a 18. század elejétől a 20. század első harmadáig újra benépesedett táj lakosságának etnikai színképét tükrözi: apai őseim a sváb Császártöltésről, anyai felmenőim az időről időre telepes sarjakat kibocsájtó szegedi földről és észak-bácskai településekről kerültek az 1906-ban parcellázott Illancs  homokjára.

Kéthetes voltam mindössze, amikor német hangzású neve miatt apámat málenkij robotra vitték a Szovjetunióba, így gyermekkoromban a színmagyar anyai nagyapám nevelt. Túlzottan is magyar lettem, a német nyelvet könyvből kellett később tanulgatnom. A Gulágról csak kevesen tértek vissza, apám ezen szerencsések közé tartozott. De öt év kényszermunka után alig ért haza, már megint nehéz idők jöttek. Mindkét öregapámat kulákká nyilvánították. Ezért egy kölcsönbe kapott kis tanyán húztuk meg magunkat.

Tanulmányaimat a Jánoshalma szélén lévő Doktortelep alkalmi iskolájában kezdtem meg, az írás, olvasás készségét ott sajátítottam el. Egy évig tanultam ott, másodiktól már a Kélesi major iskolájába jártam. A kélesi iskola osztatlan iskola volt. Az alsó tagozat termében elsőtől a negyedikig, a fölső tagozat termében ötödiktől a nyolcadikig együtt tanultak a diákok. Amíg a tanító az egyik osztállyal foglalkozott, három osztálynak »csendes foglalkozása« volt. Én kisdiákként a »csendes foglalkozások« alatt is a nagyobbak óráira figyeltem. Így már ötödikes koromban meg tudtam oldani a nyolcadikosok feladatait. Alsóban Bolvári Ignác tanított, míg a felsőben Szakál Illés. Ő meglátta bennem a tehetséget, támogatta továbbtanulási szándékomat. Még szüleimet is győzködte emiatt. Apám ellenezte a tanyai parasztság köreiben akkor még szokatlan ötletet, de két évvel később, amikor tsz-szervezés címén elvették a földjeinket, már örült, hogy elengedett a gimnáziumba.

1959 őszén az ország egyik legpatinásabb középiskolája, a kalocsai I. István Gimnázium diákja lettem. Jeles tanárokat kaptam. Takács József latintanár – ő maradt egyedül a korábbi jezsuita iskola tantestületéből – igazi »római jellem« volt. Osztályfőnököm, történelemtanárom Bai Jenő is hatott rám, szorgalmi feladatokat, történelmi olvasmányokat is adott nekem. Érdeklődésem formálásában nagy szerepet játszott az akkor pályakezdő Békési Imre magyartanár is. Ő később hosszú ideig a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola főigazgatója volt.

A Hunyadi János Középiskolai Fiúkollégiumban laktam, melynek igazgatója, Szvétek Sándor a kollégiumi közösség kialakítása terén úttörő munkát végzett. A pedagógia tudományának kutatója, szakírója volt. Hallatlanul komoly fegyelmet követelt meg, nevelődésemhez az ott töltött évek nagyban hozzájárultak. Hajdani nevelési intézményét az emlékezők ma is »Szvétek Kollégium« néven emlegetik.

A történelmi kérdésekre adott válaszaimmal már a középiskolai kollégiumi felvételin kitűntem, másodikos koromban néprajzi szakkört vezettem, szóval elég egyértelmű volt, hogy milyen irányban tanuljak tovább. Az ELTE történelem-néprajz szakára a több mint 80 jelentkezőből »első menetben« mindössze ötöt vettek föl. Jeles érettségimnek és sok olvasmányomnak köszönhetően köztük voltam én is. Bár már akkor is kutatói ambícióim voltak, aggódó szüleimnek azt hangsúlyoztam, hogy gimnáziumi tanár is leszek. Ennek örvendtek, mert mindig becsülték a tanyai tanítókat.

Az egyetemi felvételi bizottságban egyik későbbi tanárom, Barabás Jenő is ott ült. A tanyákról kérdezett, és én őszintén elmondtam a véleményemet. Életem azután úgy alakult, hogy a tanyák történeti és néprajzi kutatása lett a specialitásom. Amikor a tanár úr Magyar tanya címmel hirdetett meg egy fakultatív tárgyat, én is fölvettem. Kezdetben hárman jártunk hozzá, de rövidesen egyedül maradtam, ő azonban három féléven át végtelen türelemmel egy hallgatónak is megtartotta az előadásokat.

A Tárgyi Néprajzi Tanszék vezetője is nagy hatással volt rám. Tálasi István minden tudományos energiáját a tanítványai képzésére fordította. Történeti megalapozottságú, széles kitekintésű ismeretanyaga hamar megragadott. A településformák kutatása felé vezetve ő indított el a pályán. Hozzá írtam szakdolgozatomat és ő bírálta doktori disszertációmat is.

A Folklór Tanszék vezetőjére is örömmel emlékezem vissza. Ortutay Gyula kiváló oktató volt. Mindig jó szívvel viseltetett irányomban. Nemcsak a népköltészet világát ismertette meg velem, hanem az emberek közötti helyes viszonyulásokra is megtanított.

Több félévben jártam a történész Szabad György óráira. A parasztság történelmének kutatására tőle kaptam indíttatást. Kiváló fiatal oktató volt, előadásai mindig tömegeket vonzottak, más szakosok is jöttek őt hallgatni. Ő volt a doktori disszertációm másik opponense.

Első egyetemi évem után – nyári munkát kérve – a kiskunhalasi múzeumigazgatóhoz teljesen ismeretlenül jelentkeztem be. Janó Ákos komoly feladattal bízott meg: a halasi határ tanyáit egy hónapig kellett járnom, a régi építményeket kellett felmérnem. A megkezdett munkát egy évvel később folytathattam. Ez a nyári bolyongás fantasztikus iskolát jelentett nekem: megtanultam kutatni. A vadidegen tanyai gazdákkal sikerült közös hangot találni, még a kutyákkal is megbirkóztam. Más lett a világképem.

Magyarország legfiatalabb múzeumigazgatója (1972)

Az egyetemi diplomám megszerzése után előbb Kiskunhalason dolgoztam két évig mint muzeológus, majd 1970 őszén a kalocsai Viski Károly Múzeum igazgatójává neveztek ki. A helyi muzeális gyűjteményeket a megszerzett és átépített hajdani belvárosi iskola épületében önálló intézménnyé szerveztem, ahol 1971 augusztusában már megnyithattuk az első önálló kiállítást. Két évtizedig voltam a kalocsai múzeum igazgatója.

Az 1970-as években a Néprajzi Múzeum és az Országos Műemléki Felügyelőség megszervezte a tradicionális népi építészet, más kifejezéssel a népi műemléknek minősülő parasztházak, szakrális építmények, kisipari műhelyek vizsgálatát. Az ország minden településére kiterjedő kutatásban Juhász Antal etnográfussal összefogva én is részt vettem. Mindketten közel tucatnyi Duna–Tisza közi település népi műemléki vizsgálatára kaptunk megbízást. A »kutatópontokat«, főleg a tanyás területeket közösen jártuk be. Amelyikünké volt az éppen kutatott település, az rajzolt, jegyzetelt, fényképezett, a másik fogta a mérőszalag végét.

A tanyák fölmérését később is folytattam, de nemcsak itthon, hanem a Vajdaságban is végeztem kutatásokat. A jugoszláviai Bácskát én mindig magaménak, megyénk déli folytatásának éreztem, így a Kiskunság, a Kalocsai Sárköz vizsgálata vagy a nagy keceli monográfia elkészítése mellett kezdettől nagy figyelmet szenteltem e délen fekvő táj kutatásának is. Főleg migrációs tanulmányaim jelentek meg erről a vidékről. Ugyanebben az időben az Akadémia, illetve a Néprajzi Intézet országos tanulmányok készítésével is megbízott. Így foglaltam össze a Magyar néprajz című kézikönyv számára könyvnyi terjedelemben a magyarság települési hagyományait, illetve a katolikus magyarság vallásos életének néprajzát.

1990-ben kerültem Kecskemétre, a megyei múzeum élére, és ezzel lezárult »kalocsai« alkotó korszakom. Szememet egyre gyakrabban Erdély felé vetettem. A Székelyföldhöz már korábban is sok személyes élmény kötött, valójában mégis a szakmai érdeklődés, egészen pontosan a tanyakutatások szálai vezettek el az erdélyi havasokig. Majdhogynem véletlenül vetődtem el 1990 októberében egy Székelyvarság nevű településre. Miközben a plébános útitársaimnak mesélt, én kicsit arrébb a késő őszi verőfényben fürdő hegyi táj szépségében gyönyörködtem. Így vettem észre a templommal szemben magasló fennsíkon egy zsindelytetejű faházat, kicsit odébb még egyet, majd távolabb is még néhány magányos épületet, s abban a pillanatban beugrott, hogy ezek itt bizony tanyák. Márpedig az addigi szakirodalom erről semmit sem írt. Így kezdődött, és igen sokévi kitartó kutatómunka kellett ahhoz, hogy a tudományos világ számára is bizonyítást nyerjen az erdélyi magyar hegyi tanya léte. Erdélyi vizsgálódásaim eredményeként több önálló könyv és általam szerkesztett kötet jelent meg. Természetesen hazai vonatkozású tanulmányaim is születtek ebben az alkotói periódusomban.

Néprajzi gyűjtés a havasi gazdálkodásról
(Egerszék, 2003)

Nyugdíjba vonulásom óta sem unatkozom. Én magam is megdöbbentem, amikor a nyár közepén egy fiatal kollégám összeállította az elmúlt tíz évben közzétett írásaim bibliográfiáját. Ekkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy 12 könyvem és 5 nagy szerkesztésem is ezekben az években jelent meg. Persze ha jól meggondolom, nincs ebben semmi csoda: reggel hatkor kelek és este kilencig-tízig, mint egy megszállott, szinte folyamatosan írok.

Életem párjával Kalocsán ismerkedtem meg. Kapcsolatunk 1971-ben fordult komolyra, 1972 májusában házasodtunk össze. Három fiunk született. A legidősebb, Balázs a versenyszférában helyezkedett el – a grafomániát ő is örökölte –, míg a másik kettő az ELTE egyetemi oktatójaként a tudományos életben dolgozik: Dániel ugyanazokat a szakokat végezte el, amit én, és ma már Ortutay Gyula hajdani tanszékének vezetője, János pedig magyar nyelvész lett.

Lassan öt éve már, hogy Jánoshalmán megvettem egy öreg házat. Fél év alatt lakhatóvá tettem, azóta tavasztól őszig feleségemmel ott töltjük az életünket. 65 éves korom táján ismét rácsodálkoztam a falusi élet szépségeire. Gyümölcsfákat hoztam Erdélyből, homoki növényeket – kökényfát, galagonya- és sóskabokrokat – telepítettem át az illancsi homokbuckák oldaláról a házam kertjének fekete földjére.

Állandóan tervezek, új témák, új könyvcímek jutnak az eszembe. Bár már lassúbb vagyok, még mindig bírom a terhelést. Két éve abbahagytam az egyetemisták közreműködésével végzett rendszeres erdélyi terepmunkát, elsősorban a székely plébániák régi iratainak föltárását, mert már így is túl sok a még föl nem dolgozott forrásanyagom. Erdélyi témáimat is be kellene fejeznem, és régi ígéretemnek is eleget kellene tennem: 70 éves koromban szeretnék visszatérni a Duna–Tisza köze tájainak kutatásához!”

(Források:  *Halmok és havasok: tanulmányok a hatvan esztendős Bárth János tiszteletére   *Juhász Antal: Bárth János köszöntése  *Kada Erika: A Kecskemét Felsőoktatásáért és Tudományos Életéért Díj kitüntetettje  *Katona József Könyvtár)