85 éves dr. Bánszky Pál nyugalmazott múzeumigazgató, művészettörténész. Kabán született 1929. október 31-én. Elemi iskoláit szülőhelyén, a polgárit Hajdúszoboszlón végezte, majd Budapesten, a Toldy Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Egy ideig segédmunkásként és inasként dolgozott, közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán előbb magyar-történelem középiskolai tanári, később művészettörténész diplomát szerzett. 1981-ben kisdoktori címét is az ELTÉ-n vette át. 1959-ben a Népművelési Intézet munkatársa lett, pár hónap eltelte után a Vizuális Művészeti Osztály vezetésével bízták meg. 1978 óta Kecskeméten él. Öt évig a Katona József Múzeum tudományos munkatársa volt, majd megyei múzeumigazgatóvá nevezték ki. 1991-ben a Magyar Naiv Művészek Múzeumának igazgatója lett, innen vonult nyugdíjba. A kecskeméti kulturális élet meghatározó személyisége, országosan is elismert kutató. Nevéhez fűződik a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely létrehozása és a Magyar Naiv Művészek Múzeumának megújítása. Munkájának fontos része az élő képzőművészeti hagyományok megismertetése, az élő képzőművészeti folklór kutatása. A rábízott és általa felügyelt múzeumok állandó tárlatainak felfrissítésében, átrendezésében is fontos szerepet töltött be. 48 éven keresztül vezette a Tokaji Művésztelepet. Számos monográfiája és önálló kötete jelent meg. Az Országos Népművészeti Egyesület és a Duna-Tisza Közi Népművészeti Egyesület elnöke volt, a Képzőművészeti Szakmai Kollégium és a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Szakmai munkáját több elismeréssel is jutalmazták: Magyar Köztársaság Csillagrendje (1991), Bács-Kiskun Megyéért Díj (1993), Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1994), Király Zsiga-díj (1996), Életfa Díj (1999), Aranykoszorú-díj (2000), Csokonai Vitéz Mihály Alkotói Díj (2006), Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja (2007), Pro Museo-emlékérem (2009), Magyar Örökség Díj – közösségteremtő és múzeumépítő munkásságáért (2009), Bocskai István-díj (2009).

„Iparos családból származom. Nagyapám Kecskeméten született, ő szűcsmester, édesapám fodrász, édesanyám pedig hímzőasszony volt. Apám Debrecenben tanulta ki a szakmáját, később tudását sokoldalúan hasznosította: nem csak borbélyként dolgozott, de a helyi színjátszó csoportnak is ő maszkírozott. Sajnos, korán elvesztettem őt. 1944-ben a németek a községházára vitték. Egy napig fogva tartották, majd amikor onnan hazatartott – bár csupán mintegy 300 méterre lehetett már a házunktól – lelőtték. Tizenöt éves voltam ekkor. Addig is szerény körülmények között éltünk – nyaranta mindig dolgoztam, hogy megkeressem a tandíjra, tanszerekre való pénzt, hiszen négyen voltunk testvérek, így be kellett osztanunk szüleink jövedelmét –, de apám halála után teljesen önellátó lettem.

Elemi iskoláimat Kabán, a polgárit Hajdúszoboszlón végeztem. A háború miatt vonattal nem nagyon lehetett közlekedni, ezért sokáig kerékpárral tettem meg naponta a 12 kilométeres utat. Hajdúszoboszlón akkor indult a fürdő fejlesztése, pezsgő élet jellemezte azokat az éveket. Bennem azonban mindig erős volt a tanulás iránti vágy, ezért a fürdővárost elhagytam, Budapestre mentem. A Toldy Ferenc Gimnáziumba jelentkeztem, s mivel a bemutatkozó beszélgetésen megfeleltem, tanulmányaimat ott folytathattam.

A sikeres érettségiig segédmunkásként a VI. kerületi Vegyesipari Vállalatnál helyezkedtem el. Eleinte egy triciklivel hordtam az üveget a mestereknek, később inasként magam is mellettük dolgozhattam. Közben egyetemre is szerettem volna menni, de segédmunkásként esélyem se volt arra, hogy felvegyenek. Talán sosem tanulhattam volna tovább, ha a KISZ megbízásából nem hoztam volna létre egy ifjúsági házat. A Tanácsköztársaság útja 112-ben indított Fiatal Művészek Klubja – amely később művelődési házzá nőtte ki magát – egyik első művészeti kezdeményezésem volt. Klubvezetőként már több reménnyel felvételizhettem, be is jutottam az ELTE Bölcsészettudományi Karára, ahol előbb magyar-történelem középiskolai tanári, később művészettörténész diplomát szereztem.

18 évesen

 

A tanulás mellett ezúttal is dolgoznom kellett. 1959-ben a Népművelési Intézet munkatársa lettem, és még egy év sem telt el, kineveztek a Vizuális Művészeti Osztály vezetőjévé. Itt került közel hozzám az amatőr képzőművészet és a tárgyi népművészet. Sokat jártam vidékre, sőt külföldre is – több mint tíz országba – eljutottam. Nagyon jó emberi kapcsolatokat tudtam ezekben az években kialakítani. Az intézetben együtt dolgoztam például Bak Imrével, Karsai Zsigával, de számos vidéken alkotó művészt is ekkor ismertem meg. Nyitott művészetpolitikát folytattunk, az 1970-es évek második felében ezért is támadt nézeteltérésem Vitányi Ivánnal. Ő volt akkor az intézet vezetője, és maga mellé akart venni, hogy helyetteseként a programját valósítsam meg. Én a saját utamat akartam járni, ezért nemet mondtam, s mivel ebben az időben már rendszeresen lejárva bekapcsolódtam az 1976 őszén létrejött naiv múzeum munkájába, Kecskemétre költöztem.

A hírös városban minden feltétel adott volt arra, hogy elképzeléseim szerint dolgozhassak. Gajdócsy István, a megyei tanács elnöke fantasztikus vezetőként szabad kezet biztosított az önálló munkához. Öt évig a Katona József Múzeum tudományos munkatársa voltam, majd Horváth Attila halála után a megyei múzeum igazgatójává neveztek ki. Büszke vagyok arra, hogy ezekben az években új kecskeméti művészeti intézmények létrehozásában, valamint a már működő múzeumok megerősítésében is részt vehettem. A Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely létrehozása az egyik legnagyobb, mondhatnám úttörő feladat volt. Ekkor már évek óta vezettem a Tokaji Művésztelepet, ott foglalkoztam először komolyabban a játékokkal. Az ötlet tehát onnan származott, s boldog vagyok, hogy Kecskeméten sikerült meg is valósítanom. A Szórakaténusz lett az ország első játékgyűjteménye.

    

A Cifrapalota kiállítóteremként való hasznosítását is én javasoltam. Nagy lökést adott az ügy véghezvitelében, hogy anyagának elhelyezésére Glücks Ferenc épp ekkor keresett végső helyet. A neves műkincsgyűjtőt személyesen is felkerestem, és ígéretet tettem, hogy a több mint 300, elsősorban az 1930-as évekből származó anyagából állandó kiállítást rendezünk be. A Glücks-hagyatékot így kapta meg Kecskemét, és erre a gyűjteményre építve kiállítóteremmé válhatott a Cifrapalota.

A naiv múzeum munkájában is folyamatosan jelen voltam, 1991-től sok éven át az intézményt igazgatóként is vezettem. Korábbi kapcsolataimat is fölhasználva a Népművelési Intézetből új anyagokat hoztam át, ezzel jelentősen gyarapítottam az itt kiállított műtárgyak számát. Talán azért is állt közel hozzám ez a múzeum, mert valahogy egyre inkább a mindennapi kultúra irányába haladtam. Elsősorban nem a neves művészek alkotásaiból való kiállítások rendezése, hanem inkább a populárisabb tevékenység érdekelt. Különösen a cigány kisebbségből származók érintettek meg, íróasztalomat most is egy cigány mesterember fafaragásai díszítik. Elmondhatom, hogy már több mint hat évtizede faragóművészekkel, amatőr képzőművészekkel és naiv alkotókkal foglalkozom, de nem azzal az igénnyel, hogy művészekké váljanak, hanem azzal a céllal, hogy a vizuális kultúrában tájékozott, sokoldalúan felkészült alkotók legyenek. Sok tanítványom – akad olyan is, akivel már öt évtizede együtt dolgozom – mesterének vall engem, egy-egy találkozáskor jó érzés ezt átélni.

Alkotók között

A munkacentrikusságom és a család – sajnos – nem fért meg egymás mellett. Feleségemtől, Kiss Éva művészettörténésztől immár több évtizede elváltam. Kapcsolatunk azonban nem romlott meg, azóta is békességgel, tisztelettel tekintünk egymásra. Hat unokával büszkélkedhetek, lányom Kecskeméten, fiam Pesten él.

Ma már sokkal nehezebben telnek a napjaim. A betegség is el-elér, nemrég a kórház vendégszeretetét is élvezhettem. De a munka szeretete ma sem hagy nyugton. Egy-egy zsűrizési feladatot el-elvállalok, és ha erőm engedi, a Magyar Művészeti Akadémia munkájában is örömmel részt veszek. Az akadémia szervezésében egy néhány nappal ezelőtti összejövetelre is meghívtak. Igazán megható volt, hogy olyan neves szakemberek, mint például Zelnik József vagy Petrás Mária meleg szavakkal és kedves ajándékokkal köszöntöttek.”