
értékőrző helytörténeti weblap - Kecskemét	2024. november 25.

PARTNEREINK

VALLOMÁS: Beregszászy Szabolcs röplabda mesteredző, testnevelő tanár75

75 éves Beregszászy Szabolcs röplabda mesteredző, testnevelő tanár. Szegeden született 1941. július 24-én. Általános és középiskoláit Budapesten, Kőbányán végezte, 1959-ben az I. László Gimnáziumban érettségizett. Tanulmányait ipari tanulóként folytatta, 1961-ben finommechanikai műszerész oklevelet szerzett. Még ugyanebben az évben felvételt nyert a Testnevelési Főiskolára, ahol diplomáját 1965-ben vehette át. Ezt követően Kecskeméten kapott munkát, azóta a hírös városban él. Előbb 7 évig a 607. számú Ipari Szakmunkásképző Intézetben, majd 4 évig a Molnár Erik Általános Iskolában volt testnevelő tanár. A tanítás mellett előbb a Volán, azután a Kecskeméti Dózsa együttesénél dolgozott röplabdaedzőként, majd 1972-es megalakulásától a KSC utánpótláscsapatainak munkáját irányította. 1976-ban a felnőtt gárda edzője lett. A következő kilenc évben sikert sikerre halmoztak, 1983-ban magyar bajnoki címet is szereztek. Életének ebben a szakaszában 10 évig a válogatott másodedzői és éveken át az edzőbizottság elnöki feladatait is ellátta, valamint 1979-től a GAMF-on is tanított. 1996-ban kényszerűségből korkedvezményes nyugdíjba ment, de rövid idő múlva ismét diákok vették körül: 2006-ig a Vásárhelyi Pál Általános Iskola testnevelő tanára volt. Edzői munkája során megszámlálhatatlanul sok sikerben volt része. Tanítványai, felfedezettjei országos bajnokságokat, diákolimpiákat nyertek. 30 válogatott játékost edzett, közülük 15 kezébe ő adta először a labdát. Kiváló szakmai munkáját számos elismeréssel jutalmazták: 1985-ben mesteredzői címet kapott, és többek között a röplabdások legnagyobb kitüntetését, az Abád József-díjat, valamint 1995-ben a Kecskemét Sportjáért Díjat is átvehette.

"A magyar–ukrán határon fekvő Barabás községből származom, apai ágon őseim egyszerű földművesek, parasztok voltak. Nagyszüleim öt fiúgyereket neveltek föl. A második világháborúban azonban valamennyien odavesztek, egyedül édesapám maradt életben, őt ugyanis betegsége miatt nem vitték ki a frontra. A világégés után apám fináncként az ország több városában dolgozott, édesanyámmal Komáromban ismerkedett meg. Házasságuk gyümölcseként született meg először a nővérem, ő gyógyszerészi diplomája megszerzése után Kecskeméten élt, sajnos immár 13 éve meghalt. Amikor anyám várandós lett velem, apám már Bácsalmáson szolgált, így én Szegeden láttam meg a napvilágot. De nem sokáig éltünk vidéken. Talán egyéves lehettem, amikor a család ismét költözni kényszerült: apámat a fővárosba helyezték.

Szüleimmel és nővéremmel Hévízen, 1948 szeptemberében

Kőbányán, ebben a külön városnak számító prolinegyedben nőttem föl. Egyszerű, munkás emberek éltek a közelünkben, gyermekeikkel jártam együtt az általános iskolába. Hogy sorsuk milyen nehéz, gyakran kilátástalan volt, jól mutatja, hogy nyolcadik után a közel száz végzősből csak hárman tanultunk tovább, később egyedül nekem sikerült leérettségizni. Mindezt elsősorban édesanyámnak köszönhetem, ezekben az években ő keményen fogott engem, minden nap kikérdezte tőlem a tananyagot.

Általános iskolás tablóképem

Az általánosban még álmomban sem gondoltam arra, hogy egykor majd edző leszek. Egy hévízi nyaraláson kapott gyulladásos betegség miatt nem sportolhattam, az orvosok még a tornaórákról is fölmentettek. TF-et végzett testnevelő tanáromnak, Benkovics Bélának köszönhetően azonban – ma sem értem, hogyan taníthatott ott egy ilyen magasan képszett szakember – nyolcadik után fordulóponthoz ért életem. Ő ugyanis elküldött engem a Margitszigeti Úttörőstadionban rendezett nyári kéthetes sporttáborba. Városi gyerekek közé kerültem, minden mozdulatukat – például ahogy a szaltókat ugrálták – csak ámulva néztem, hazamenve én is megpróbálkoztam ezekkel a gyakorlatokkal.

Apám úgy tartotta, hogy a falusi gyerek csak akkor válhat emberré, ha papnak, tanítónak vagy állatorvosnak készül. »Tanulj latint, és akkor egy jó állatorvos lehet majd belőled« – ezekkel a szavakkal küldött el az I. László Gimnáziumba. Hallgattam rá, és a következő években sokat erőlködtem ezzel a nyelvvel, de közepesnél többre nem vittem. A sport azonban annál jobban érdekelt. Sajnos, tornatanárom – egy 70 év fölötti egykori katonatiszt – csak egy sportágat ismert, a tornát. A szereket hamar megszerettem, a mozgások alapjait gyorsan elsajátítottam. Persze sokat köszönhetek annak, hogy az iskolakezdés után néhány hónappal egyik társam elvitt a Honvéd Tüzér utcai sporttelepére. Attól kezdve egészen a negyedik gimnázium végéig minden nap, még vasárnap délelőtt is, odajártam edzeni. Kabos Gyula, egy irtó kemény, vonalas ember és Békési Sándor tornász, akit halála után a Magyar Torna Szövetség életmű kategóriában beválasztott a halhatatlanok közé, tartotta a tréningeket, melyek intenzitásáról elég, ha csak annyit mondok: minden egyes edzés közel háromnegyed órás bemelegítéssel kezdődött. Teljesen be voltam indulva, szinte szerelmes lettem a tornába. Első érmemet egy gimnáziumi háziversenyen szereztem, azután természetesen a Honvéd versenyzőjeként is számos sikerben volt részem: ifjúsági csapatbajnokságokon sok győzelmet arattunk, még egyéni versenyen is lettem helyezett. Közben azonban megnőttem, egy idő után már leért a lábam a gyűrűről, a nyújtóról, így tudtam, hogy ebben a sportágban sokra nem vihetem, de olyan erős iskola volt ez nekem, hogy később a TF-n könnyen vettem a gyakorlati órákat.

Gyorsan megszerettem a tornát

Bár a felvételim nagyon jól sikerült, de talán az »egyéb« származásom miatt elsőre nem jutottam be a Testnevelési Főiskolára. Apám örömére – mindig nagyra tartotta a mesterembereket – ipari tanuló lettem. A belvárosban, a Wesselényi utcában akkor indítottak először képzést érettségizetteknek. A tanműhelyben megtanultam a finommechanikai műszerész szakma csínját-bínját: hogyan kell forgácsolni, köszörülni, csiszolni…stb. Biztos, hogy ott is megálltam volna a helyem, de annyira vonzott a sport, hogy szakmunkás oklevelem megszerzése után még apám is beadta a derekát: „Ha ennyire akarod, hát menj!” – mondta, s én újból jelentkeztem a TF-re. Másodjára már sikerrel jártam, felvételt nyertem.

A TF-n csodálatos négy évet töltöttem. Valamennyi tanáromat szerettem. Mindig jeles tanuló voltam, szinte szégyellem, de egyetlen egy utóvizsgám se volt. Évfolyamtársaim is remek sportemberek közül kerültek ki: Mezey György, Hanzlik János, Kovács László, Müller Kati, Förster Klári, Tibor Tamás, Bordán Dezső, Tóth Ákos…, csak néhány név azok közül, akik később is sokra vitték. Tavaly tartottuk meg az 50 éves találkozónkat, jó volt újra együtt lenni, egymásnak örülni!

A főiskolán ismerkedtem meg a röplabdával. Egy nálam idősebb TF-es egy közértben szólított meg, s hívott meg röpizni – a vásárlás után egyből az edzésre mentünk. A próbajátékból egy egész életre szóló elköteleződés lett. Edzőnk, dr. Tarnawa Ferdinánd személyében kiváló pedagógust ismertem meg. Emberileg teljesen megfogott, neki minden örömömet-bánatomat elmondhattam, soha se hallottam vissza mástól mindazt, amit vele megosztottam. Teret adott a gondolkodásnak, az edzéseken bátran kipróbált olyan taktikai elemeket, amelyek még ma is modernnek tűnnek. Napjaink kiváló röplabdásai egytől egyig az ő kezei közül kerültek ki. A TF csapata is nagy utat tett meg a vezetésével. Első évben a Budapest bajnokság másodosztályában játszottunk, azután évről évre bajnoki címeket szerezve negyedikben már NB I-esek lettünk.

Esküvői fotónk

A főiskola első évében aláírattak velünk egy olyan papírt, hogy a diákévek végéig nem házasodhatunk. Számomra ez nem volt könnyű, mert egy gyermekkori ismerősöm nagyon megtetszett nekem. Az ő édesapja is pénzügyőr volt, a közelünkben éltek, ott ismertem meg őt. Négy évig volt a menyasszonyom, a főiskola miatt csak 1965-ben házasodhattunk össze. Leányunk, Anita egy évvel később született. Kozmetikusmester lett, férjével és két fiával itt él Kecskeméten. Második gyermekünk, Szabolcs csak jóval később, 1976-ban látta meg a napvilágot. Családjával már tíz éve Németországban él. Felesége háziorvos, míg a korábban egészségügyi főiskolát végzett és mentősként is dolgozó fiam az orvosi rendelő melletti labort vezeti. A kis német település közösségét több módon is segítik, ezért nagy szeretettel veszik őket körül, míg bennünket már két lányunokával is megörvendeztettek. Feleségem egy ideig a megyei tanácsnál kapott munkát, majd a Fémmunkás Vállalatnál volt főkönyvelő. Legfőbb érdemének azonban én nem a szakmai előmenetelét gondolom: az, hogy mind a mai napig kitartott mellettem – pedig a sport miatt évtizedeken át alig-alig látott – szerintem sokkal nagyobb tett!

Diplomám átvétele után Szolnokra készültem, az előzetesen nekem ígért tanári állást azonban más kapta meg. Mivel akkorra már jó barátság alakult ki Dunszt Ferenc és köztem, így Frici hívásának engedve 1965-ben én is kecskeméti lettem. Hét évig a 607-esben tanítottam, de ottani diákjaimmal sokra nem jutottam. Hiába kerültünk be fociban, röpiben és tornában is az ország legjobb csapatai közé, a gyerekek nem tudták értékén kezelni ezeket a lehetőségeket. 1972-től négy éven át a Molnár Erik Általános Iskola testnevelő tanára voltam. A kiváló igazgató, Varjú Lajos által irányított intézmény diákjaival már sok sikert arattam. Közben előbb a Kecskeméti Dózsa és a Volán ificsapatait, majd 1972-től az akkor alakult KSC junior korosztályát is edzettem.

A Kecskeméti Dózsa játékosedzőjeként, 1969-ben

1976-ban ki akartam magam próbálni a felnőtteknél is. Dunaújvárosba, az ottani NB I-es együtteshez csábítottak, már lakást is szereztek nekem. Én hajlottam is a hívásnak, de amikor távozási szándékomat bejelentettem, a szakosztály vezetői, többek között Király Jóska nem engedett el. Frici barátom maradásom érdekében még a felnőttek vezetőedzői feladatáról is lemondott a javamra. Így azután kilenc esztendőn át én irányíthattam a nagyok tréningjeit.

Az 1982-83-as bajnokságot veretlenül megnyerő KSC bajnokcsapatával

Fantasztikus évek következtek. A korábbi bajnokságban 10. csapat sorra érte el a jobbnál jobb helyezéseket, az 1982-83-as idényben a bajnoki címet és a magyar kupát is elnyertük. BEK- és KEK-sorozatokban is részt vettünk, számos nemzetközi sikert arattunk. Hat játékost adtunk a válogatott keretbe, abba a csapatba, amely 1977-ben, a helsinki Eb-n negyedik lett, illetve egy évvel később az olaszországi vébére is kikerült (azóta sem járt ilyen rangos világversenyen a magyar válogatott). Életem ezen szakaszában több vasat is tartottam a tűzben: 10 évig a válogatott másodedzői feladatait is elláttam, évekig az edzőbizottság elnöke és a Magyar Röplabda Szövetség elnökségi tagja voltam, a kecskeméti felnőtt csapat edzéseit vezettem és mindezek mellett még tanítottam is. Egy idő után elfáradtam, és 1985-ben úgy éreztem, ismét váltanom kell. Kérésemre az akkor a juniorokat edző Karagics Matyival cseréltünk, ő ezt követően a felnőttekkel dolgozott, én a fiataloknál folytattam a munkámat.

Legtehetségesebb játékosommal, Szabó Zolival

Ezekben az években már a GAMF-on tanítottam, állásomat még 1979-ben kaptam. 17 évig voltam a főiskola testnevelő tanára. Ott is szerettem dolgozni, 1996-ban azonban többed magammal föl kellett állnunk. S bár még a bíróság is kimondta az igazunkat, mégis mennünk kellett, így lettem 55 évesen korkedvezményes nyugdíjas. Szerencsére csak rövid ideig tartott ez az áldatlan állapot, edzői és pedagógusi munkám folytatására a Vásárhelyi Pál Általános Iskola igazgatója, Császár Cirill adott lehetőséget: 10 évig taníthattam a petőfivárosi intézményben. Harmadikosokkal kezdtem el az edzéseket, és hat év alatt mindössze kétszer vesztettünk, a többi meccsünket mind megnyertük. Életem egyik legnagyobb személyes sikerét is ekkor éltem át: az egyik legnehezebben kezelhető tanítványomból a sport segítségével rendes, becsületes embert neveltem.

1995-ben a Kecskemét Sportjáért Díjat is átvehettem

2006 óta abszolút nyugdíjas vagyok. Időm nagy részében egy új hobbimnak hódolok, rákaptam a fafaragásra. S ugyan jelentős összeget kellett beinvesztálnom friss kedvtelésem gyakorlásához – késeket, vésőket, fenőeszközöket vásároltam –, nem sajnálom a ráfordítottakat. Tiszakécskei tanyánkon egykori hársfánk megmaradt, el nem tüzelt rönkjeivel gyakran egész nap elbíbelődök, rendszerint egyszerű, kisebb méretű állatokat – pulit, baglyot – és pásztorembert faragok ki belőlük elsősorban a magam és barátaim, közeli ismerőseim örömére. Hetente egyszer az idősebb és a fiatalabb Adamikkal, illetve Makra Géza barátommal jókat kártyázunk. Természetesen sok időt töltök a családommal, gyermekeimmel és unokáimmal is. Fiam ajándéka révén néhány héttel ezelőtt Bordeaux-ban együtt örültünk a magyar labdarúgók Európa-bajnoki sikerének.”

(Lejegyezte: Varga Géza)