VALLOMÁSOK: Antalfy István nyug. főkönyvelő, költő, író90

90 éves Antalfy István nyugdíjas főkönyvelő, költő, író. Debrecenben született 1924. szeptember 18-án. 1939 és 1943 között a Debreceni Piarista Gimnázium diákja volt, majd a rend novíciusa lett. 1945 májusában orosz hadifogságba esett. 1949 novemberében szabadult, addig számos láger gyötrelmeit kellett elviselnie. Berettyóújfaluban a gépállomás dolgozója lett. 1950-ben munkahelyi átszervezés miatt Salgótarjánba költözött, közben a Pénzügyminisztérium képzésén könyvvizsgáló oklevelet szerzett. 1956-ban, a forradalomban aktívan részt vett, emiatt elbocsájtották. Egyik barátja révén 1957-ben Kecskeméten kapott állást, azóta a hírös városban él. Előbb gépíró, azután könyvelő volt, majd az AGRIKON megyei vállalat főkönyvelői feladatait látta el, onnan ment el 1984-ben nyugdíjba. Munka mellett ifjúkori szenvedélyét is folytatta: versei, prózái, meséi, műfordításai napi- és hetilapokban, folyóiratokban, rádióban, televízióban, antológiákban, irodalmi műsorokban jelentek meg. 1990 óta 44 saját kötetet jegyez. A Hadifogoly Híradó főszerkesztője, az Üzen a homok irodalmi folyóirat szerkesztője. A Bács-Kiskun Megyei Írók és Költők Baráti Köre alapítója, a Krúdy Gyula Irodalmi Kör, a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége és a Magyar Írószövetség tagja. Életútja során számos elismerést kapott: Munka Érdemrend (1982), Hadifogoly-emlékérem, Honvédelemért kitüntető cím II. fokozata (1998), Pilinszky-díj (1999), Krúdy Gyula-emlékérem (2004), a Magyar Kultúra Lovagja (2006), KLARIS Életmű-díj (2013).

„Születésem helye Debrecen, mégis Berettyóújfaluhoz, az akkori Csonka-Bihar vármegye székhelyéhez kötődik jobban az életem. Később ugyanis Újfaluba költöztünk, akkor már négyen voltunk testvérek. Két bátyám és egy nővérem volt. Édesapám földmérnökként dolgozott főiskolai végzettséggel: a szántóföldek eladásakor a területek kimérésével és vázlatrajzok készítésével kereste a kenyerét. Édesanyám cseh lány volt. Soha nem tanult meg tökéletesen magyarul, de aranyosan ejtette a szavakat. Ez nem volt baj, végtelen szeretettel kapcsolódtunk egymáshoz a családban.

Elemista koromban

Újfaluban kezdtem a tanulmányaimat, de ott nem volt továbbtanulási lehetőség. Nem is álmodhattam arról, hogy szüleim anyagi lehetőségei valaha is lehetővé teszik, hogy egy másik városban tanuljak. De édesapám mérnöki munkái megszaporodtak, és váratlan lehetőség hullott az ölembe: Debrecenben a Piarista Gimnázium kereskedelmi tagozatának tanulója lettem. Német és olasz nyelvet is oktattak, amit – nem a magam, hanem a tanáraim dicséretére mondom – nagyon jól megtanultam. Ugyanígy a gyors- és gépírást is, ami a közgazdasági tantárgyakkal együtt meghatározta az egész további életemet. Hamarosan a gyorsírókör pénztárosa, majd elnöke lettem. Gyors- és gépíróversenyeken indítottak, a városi, iskolai, sőt az országos piarista versenyeken is mindig az elsők között, vagy éppen első voltam. 

Ezt követően a hazátlanság korszaka kezdődött. Nem bujdosás, de nyomorult körülmények közötti és hatalmas lelkifurdalással teli napok, hetek, sőt hónapok következtek. Egy igazoltatásnál elfogtak, és besoroztak mint leventét. Gyalogmenetben, vonaton, teherautón vittek minket, végül cseh területen találtuk magunkat. A szó szoros értelmében menekültünk.

Valami különös sorsszerűségnek tartottam azt, ami azután velem történt. Vége lett a háborúnak, és 1945. május 9-én civilben hadifogoly lettem. Ismét gyalogmenet, marhavagonos szállítás következett a Szovjetunióba. Több lágerben raboskodtam közel 54 hónapon át. Fizikai munkát végeztem szénbányában, építőknél, majd hosszú időn át egy fatelepen, egy fűrészgép mellett. Fogságom második felében körülményeink javultak, papírhoz, ceruzához, sőt tintaceruzához, majd tintához is hozzájutottam, és megkezdődött a kultúrélet több tekintetben is. Számomra ez döntően a versírást jelentette. Kis iskolai füzetbe, majd notesz-szerű lapokra rengeteg verset írtam, ezek döntő többségét hazahoztam.

1949 novemberében ért véget a hadifogságom. Szüleim és testvéreim ekkor Berettyóújfaluban laktak. Az országos gépállomás-hálózat megyei központja is itt volt, és állást keresve ide is jelentkeztem. Az igazgató, egy igazi munkásember azt kérdezte, hogy mit tudok. Elmondtam magamról, amit kellett, majd megemlítettem, hogy középiskolában jól tudtam gyorsírni és gépelni. Kipróbáltatta, és öt év után is jól ment a tízujjas gépelés. Még magam is elcsodálkoztam ezen. És nagyon csodálkozott az a kislány is, aki akkor már ott dolgozott gépíróként. Felvettek, de mégsem maradtam sokáig Újfaluban, mert 1950-ben áthelyeztek a Nógrád megyei központba, Salgótarjánba. Kellett a munka, ezért szinte a teljes apparátus átköltözött. Jól emlékszem Halász Lászlóra, aki gyermekkori ismerősöm volt, meg a gépíró kislányra, akinek a neve fontos lett életemben: Orbán Magdolnának hívták.

Salgótarjánban dolgoztam tehát, amikor a forradalom kitört. Gyakorlatilag azonnal belesodródtam a történésekbe. A tüntetéseken éppúgy ott voltam, mint a szobordöntésben. Amikor megalakult a munkástanács, annak is tagjai közé választottak. 1957-ben a balassagyarmati bírósági tárgyalások után utcára kerültem: egyik napról a másikra munka nélkül maradtam, Több helyre is írtam állásért, de csak Kecskemétről kaptam biztatást, hogy jöjjek, elfogadnak, várnak. Az akkori főkönyvelő kollégám, Gilinger László kezességet vállalt értem, hiszen megbélyegzett emberként jöttem át 1957 szeptemberében.

Munkámat mindig megbecsülték

A munkahelyem a Mezőgép volt, lényegében ugyanaz a cég, mint korábban, csak más néven. Revizor lettem, majd számviteli-pénzügyi csoportvezető, később osztályvezető, azután főosztályvezető. Megyei vállalati főkönyvelőként mentem nyugdíjba 1984-ben. A munkahelyemen kölcsönösen megbecsültük egymást, soha nem kérték és nem várták el, hogy párttag legyek Nem is voltam.

Csak a munka világát említettem eddig. Amikor 1950-ben áthelyeztek Salgótarjánba, a kollégák között a «gépíró kislány» is átment oda. Életem döntő fordulata volt, hogy Magda előbb a menyasszonyom, majd a feleségem lett. 1951. március 3-án volt az esküvőnk, azóta együtt élünk. Fiunk 1951 decemberében, kislányunk 1958-ban született. Ma már négy unokának és két dédunokának is örvendezhetünk.

Feleségemmel és gyermekeimmel

A szó legszorosabb értelmében szinte az irodalommal, a verssel együtt születtem. Édesanyám sokat énekelt csehül és magyarul egyaránt. Némelyik dalocskára még ma is emlékszem. Még alig ismertem meg a betűket, már ki sem lehetett venni a kezemből a ceruzát, mindig a füzetekbe firkáltam. Még nem verseket, csak a nekem tetsző meséket, verseket belemásoltam ezekbe a füzetekbe. Később családi újságot szerkesztettem, melyekben már valami versfélét is írtam, majd elkezdtem meséket, novellákat, elbeszéléseket fordítani. Az első írásom 1939-ben jelent meg – a kis történet a Magyar Cserkészben látott napvilágot –, 1940 augusztusában pedig az első versem a Bihari Hírlapban. Innentől aztán már nem volt megállás, szinte folyamatosan jelentek és jelennek meg főként verseim, fordításaim, prózáim és meséim. Nem tudom igazán, hány napilap, hetilap, folyóirat közölte műveimet, számukat is csak becsülni tudom, több száznyi lehet. 1990 óta írásaimat saját kiadású könyvekben is megjelentetem, eddig 44 kötetem látott napvilágot.

Kecskemét befogadott minket, és ezért örökké hálás maradok. Bekapcsolódhattam az itteni kulturális életbe, olyannyira, hogy a Kőtörő Miklós vezette első megyei közgyűléstől Pilinszky-díjat kaptam. Szeretem ezt a várost, mert azt tapasztaltam és tapasztalom ma is, hogy itt ismeretlen a bigott baloldaliság. Ez számomra nagyon fontos, mert mindig is a szó nemesebbik értelmében vett polgárnak tartottam magam.

Verseskötetem bemutatóján
Kovács István Józseffel

Életem ars poeticája: becsületben, szeretettel és szeretetben élni. Vallásos vagyok ugyan, de nem bigott. Nem szeretem a ronda beszédet. Igyekszem mindenkor segíteni, ha tudok. Őszinte emberként akarok élni. Nem biztos, hogy szerény vagyok, lehet, hogy ezt tudom kihozni magamból.  Nem tartom magam költőnek. Nálam érdemesebb emberek is vannak, közülük sokaktól van köszönő levelem, még a pannonhalmi főapáttól is. Ezeket megőrzöm.”

(Források:  *Ki Kicsoda Kecskeméten  *Montázsmagazin  *Utak, arcok, művészetek)