VALLOMÁSOK: Alföldy Jenő irodalomtörténész, kritikus, tankönyvíró75

75 éves Alföldy Jenő irodalomtörténész, kritikus, tankönyvíró. Budapesten született 1939. július 28-án. Középiskolai tanulmányai után az MTI Fotóosztályára ment fotós tanulónak, ahol a kétéves képzés végén, 1960-ban szakvizsgát tett. 1969-ben az ELTE bölcsész karán magyar nyelv és irodalom szakos tanár diplomát szerzett, és még abban az évben az Élet és Irodalom munkatársa lett, kétéves újságírói képzést követően a versrovat vezetőjévé nevezték ki. 1979-től az Új Tükör vers- és prózarovat vezetőjeként, 1986-tól a Magvető Kiadó főszerkesztőjeként dolgozott, de 1988-ban visszatért az Élet és Irodalomhoz. Az MTV verses irodalmi műsorát is vezette 1988 és 1992 között, s antológiák szerkesztésében is részt vett. 1991-ben a Nemzeti Tankönyvkiadó Társadalomtudományi Szerkesztőségének főszerkesztője lett. 2001 óta nyugdíjasként gondozza az általános iskola felső tagozatos diákjainak szóló irodalomkönyveket. Tankönyvírói tevékenysége mellett is hű maradt az irodalomtörténethez és kritikához. Sorra teszi közzé további köteteit. Irodalmi munkásságáért számos elismerést kapott: Szocialista Kultúráért (1976); Minisztériumi Nívódíj (1979); József Attila-díj (1984); SZOT-ösztöndíj (1985). 2007-ben elnyerte a Tankönyvesek Országos Szövetsége által adományozott érdemes tankönyvíró címet.

„A családi hagyomány szerint egyik ősünk, Alföldy Ferdinánd még a Rákóczi-szabadságharc előtt nemesi címet szerzett, de ezt a kiváltságot ő vagy utódai nem sokáig őrizhették, mert kutyabőrünk sincs és a nemesek lexikonjában sem szerepelünk. Közvetlen felmenőim értelmiségiek voltak: egyik nagyapám középiskolai tanárként, a másik vegyészmérnökként, édesapám fül-orr-gégész főorvosként, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanáraként dolgozott. Édesanyám színi pályára készült, a világháború után nyelveket, illetve gyors- és gépírást tanult, később a Gyapottermeltetési Vállalatnál, majd Holló János professzor mellett a Műegyetemen dolgozott. Három éve elhunyt bátyámmal ketten voltunk testvérek, ő ókortörténész lett, a heidelbergi egyetem professzora, két évig rektora volt.

   
Szüleim az 1930-as években                                Három-négy évesen

Életem első éveiből főként a világháborúra, a belövésekre, és a félelemre emlékszem. Sokat betegeskedtem is ebben az időszakban. Fél évre szanatóriumba vittek, bár én inkább éhség-intézetnek nevezném, mert ott is hihetetlenül szegényes volt az ellátásunk.

  Bátyámmal háborúsdit játszottunk
Az általános iskolát már békében kezdhettem el. Felülről mondták meg, hogy hová kell járnom, s az új tanévet szinte mindig új helyen kezdtem. Az első három évfolyamot a Cukor utcai romos iskolában, a negyediket az akkor államosított piaristáknál végeztem. Azután egy-egy évig az Irányi utcai, illetve a Lónyay utcai iskolába jártam. Az utolsó két évet már a Szemere utcai alma máterben végeztem. Ott egy kicsit megállapodtam, a legjobb évek ezek voltak. Nagy öröm számomra, hogy még 70 éves koromban is visszahívtak, és az akkor avatott Büszkeségeink táblán – többek között Radnóti Miklós neve mellett – az én nevem is szerepel.

1953-tól az Eötvös József Gimnázium humán tagozatán folytattam tanulmányaimat. Az első évben nagyszerű osztályfőnököt kaptunk. Sain Márton emberileg és módszertanában is kiváló tanár volt, ő még a matematikát is megszerettette velem. Sajnos, ő a következő évtől a Cukor utcai gyakorlóiskolában tanított. Később, már az ELTE végzős diákjaként ott találkoztam vele mint gyakorló tanár. Nagyon jó emlékeim vannak Járó Zoltánné magyartanáromról is, szerepe volt abban neki és Tanay Magda tanárnő-rokonomnak, hogy később a magyar irodalom szakot elvégeztem. Osztálytársaim jó képességűek voltak, a 42 fős csapatból 26-an az orvosira jelentkeztek. Én azonban – bár apám orvosként dolgozott – nem voltam közöttük, mert 1956. november 4. után egyfajta általános nihilizmus tört rám. Teljesen mindegy volt, hogy mi lesz belőlem, segédmunkás akartam lenni. Ebben talán részben közrejátszott bélistára tett nagyapám is, aki a nála gyakran megforduló „népnevelőknek” csak ennyit mondott: «Nekem már mindegy». Az októberi-novemberi harcokban nem vettem részt, csak gyalog jártam a várost. Láttam a teherautók zsúfolt platóin éneklő fiatalokat, a Margit-hídnál Nagy Imrét és Kádárt éltető tömeget. Nemzetőrként bejutottam az ÁVH központjába is, ahol láttam a korábbi dorbézolás nyomait és a sebtében levetett ávós ruhákat – azóta is motoszkál bennem, hogy a BM épületét civil ruhában elhagyók ott lehettek a későbbi sortüzeknél, ők is lőhettek a tömegbe.

Ifjan 

1957 tavaszán leérettségiztem. Még hónapokkal előbb, amikor a KISZ a gimnáziumban megalakult, annak vezetője megsúgta, hogy egyetemre ne is gondoljak, oda nem vehetnek föl, láttak az utcán fegyverrel, nemzeti színű karszalaggal. Így is lett: a Képzőművészeti Főiskolára a 800 jelentkezőből 32-en jutottak csak be, én nem voltam közöttük, pedig Pohárnok Mihály, a későbbi formatervező és grafikus osztálytársam foglalkozott fölkészítésemmel, ma is hálás vagyok neki. A Fővárosi Vízműveknél helyezkedtem el mint gépkocsikísérő, és a munka mellett előbb jogosítványt szereztem, majd az MTI Fotóosztálya által szervezett tanfolyamon fényképész szakvizsgát tettem. Mindenki fotóriporter akart lenni, engem az a pálya kevéssé vonzott, inkább fotólaboráns lettem. Akkor már írogattam is, és elfogadva mások biztatását, 1963-ban jelentkeztem az ELTE Bölcsészettudományi Karára. Ezúttal már sikerrel jártam, s a magyar nyelv és irodalom szakot a következő hat év alatt esti tagozaton elvégeztem. Közben átmentem a FÉNYSZÖV KTSz-hez, az Andrássy úti műhelyben is laboratóriumi munkát végeztem, ott elnézték nekem, hogy egyetemre is járok.

Pályám folytatásában szerencsém volt. 1969 őszén az ÉS-ben egy új rovatot indítottak Fiatal Kritikusok Fóruma címmel. Néhány kritikát beküldtem, és néhány hónappal később már a szerkesztőség munkatársa lettem. Kétéves újságírói képzést követően 1975-ben a versrovat vezetőjévé neveztek ki. Később az Új Tükör vers- és prózarovat vezetője, azután a Magvető Kiadó főszerkesztője lettem, de az adminisztrációval agyonterhelt munkát nem kedveltem, és 1988-ban visszatértem az Élet és Irodalomhoz. 1989-ben fölkértek munkatársaim, hogy vállaljam el a főszerkesztő-helyettesi beosztást, nehogy egy „ejtőernyős” foglalja el a megüresedett posztot. Váratlanul ért, hogy bő egy év múlva kirúgtak – «túlkoros», állt az indoklásban, pedig csak 51 éves voltam. Mezei András költő barátomat – őt szintén eltávolították – a Tankönyvkiadóhoz hívták, ő engem ajánlott önmaga helyett, így lettem a kiadó főszerkesztője, majd 2001-től függetlenített tankönyvíró.

A szigligeti alkotótáborban, 1982-ben

Életem ekkor már teljesen a kritikusi pályára állt. Ahogy példaképem, Schöpflin Aladár egész életében kritikákat írt, úgy a hatvanas évek óta én is erre törekszem. Irodalomtörténészként is igyekszem helyt állni, de fő munkám az, hogy rendszeresen írok kritikákat. Műveimet nem hatja át a politika, irodalomcentrikus vagyok. Vallom, hogy ma nem annyira modernizálni, újítani, hanem inkább értékeinket megőrizni, azokat továbbgondolni kellene.

Demokratikus, baloldali érzelmű voltam mindig. Gorbacsov fellépése után hittem a baloldal feléledésében, egy olyan értékrend megvalósulásában, amely nem paraszt- és polgárellenes, amely tiszteli a nemzetet és a köztulajdont. Legnagyobb csalódásomat az elmúlt években épp ezért a hazai baloldali pártok viselkedése okozta, prostitualizálódásuk miatt beléjük vetett hitemet elvesztettem.

Feleségemmel 

1996-ban egy tokaji írótalálkozón ismertem meg Dobozi Esztert, és annak rendje és módja szerint kapcsolatunk házassághoz vezetett. Fájlalom ugyan, hogy őróla nem írhatok, de nagyon szerencsésnek tartom ezt a találkozást. Egy ideig kétlaki életet éltem, 2000 óta – nyugdíjasként – már a számomra végtelenül rokonszenves Kecskeméten lakom. A pesti zajos évek után nagyon jól beilleszkedtem a város mindennapjaiba, de az itteni élet sűrűjében már kevésbé veszek részt, földrajzilag is a település szélén élek. Az Írószövetség és a Forrás munkatársaival tartom a kapcsolatot, alapjában véve azonban már visszavonultan élek, igénylem is a nyugalmat. Amit eddig csináltam, azt szeretném folytatni. Elsősorban a költészet érdekel, amíg lehet, szeretnék még sok verset olvasni, elemezni, kritikát írni.”

(Lejegyezte: Varga Géza) 

TÁMOGATÓINK

A Hírös Naptár Szerkesztősége ajánlata

 

Mindaz, amit Kecskemétről tudni érdemes

Turisztikai multimédiás DVD-ROM, amely szöveges információk, térképek, több mint ezer fotó és 13 videofilm segítségével mutatja be a város műemlékeit, múzeumait, természeti kincseit, speciális vonzerőit. A háromnyelvű kiadvány ismerteti a városban született, vagy egykor itt élt és alkotott hírességek életútját, valamint a Kecskeméten napjainkban működő intézmények, civil szervezetek, turisztikai szolgáltatók és cégek tevékenységét is.

Megrendelhető a kiadó címén is:
6000 Kecskemét, Tópart u. 8/c.
Tel.: 20/886-1979
E-mail: info@hirosnaptar.hu