VALLOMÁS: prof. dr. Cserni Gábor patológus, osztályvez. főorvos, egyetemi tanár50

50 éves prof. dr. Cserni Gábor patológus, osztályvezető főorvos, egyetemi tanár. Kecskeméten született 1966. január 27-én. Általános iskoláit szülővárosában, a Zrínyi Ilona Általános Iskolában, illetve 1975 és 1979 között Algériában végezte. 1980-tól a Katona József Gimnáziumban tanult, majd az érettségi után tanulmányait Szegeden, a SZOTE Általános Orvosi Karán folytatta, ahol summa cum laude minősítéssel diplomáját 1990-ben vette át. Patológiából 1995-ben, citopatológiából 2002-ben szakvizsgázott. PhD-dolgozatát 1999-ben védte meg, 2010-ben habilitált, 2005 óta az MTA doktora. 1990 óta két év kivételével – 1992 és 1994 között a SZOTE Pathológiai Intézetének munkatársa volt – Kecskeméten él, a Bács-Kiskun Megyei Kórházban dolgozik. Fél évig a belgyógyászati osztályon kapott munkát, 1991 májusa óta a patológiai osztály a második otthona. 1999 óta főorvos, 2005 óta osztályvezető főorvos. A Szegedi Tudományegyetem Pathológiai Intézetének oktatója, 2011-ben kapta meg egyetemi tanári kinevezését. Kiemelt érdeklődési köre az emlőbetegségek patológiája, ebben a témában európai hírnévre tett szert. Lektorált közleményeinek száma közel 300, munkáját mintegy 3200 alkalommal idézték. Az European Society of Pathology - Breast Working Group titkára, az European Working Group for Breast Screening Pathology tagja, a Magyar Pathológusok Társasága és a Magyar Onkológusok Társasága vezetőségi tagja, az MTA köztestületi tagja. Évek óta részt vesz a Journal of Clinical Pathology, a Lege Artis Medicinae, a Pathology & Oncology Research, a Magyar Onkológia és a Polish Journal of Pathology folyóiratok szerkesztőségi bizottságának munkájában. Szakmai munkájáért számos elismerést kapott: Markusovszky Lajos-díj (1999, 2006, 2010, 2015), Bács-Kiskun Megye Tudományos Díja (2001), Bolyai János Plakett (2002), LAM-díj (2006, 2008, 2009), Kecskemét Városért Egészségügyi Díj (2008), Bács-Kiskun Megyei Prima Díj (2012), Astellas-díj – Az év orvosa (2012), Baló József-emlékérem (2015).

„2015 végén egy kórházi ünnepségen dr. Rozgonyi Attila szülész-nőgyógyász főorvost köszöntötték abból az alkalomból, hogy néhány héttel korábban Pécsett átvette a vasdiplomáját. A rendezvény végén odamentem az ünnepelthez, bemutatkoztam és elmondtam neki, hogy a néhány hónapja lerombolt Izsáki úti kórházban engem is ő hozott a világra. Különös érzés volt találkozni azzal az orvossal, akinek kezei között öt évtizeddel ezelőtt megszülettem.

Egy-kétévesen

Gyerekként nem a legjobb magaviselettel bírtam, szüleimnek már az óvodában gondjai adódtak emiatt. Egyszer például nem hagytam aludni a többieket, ezért sarokba állítottak. Pont egy üzemen kívüli kályha mellé kerültem, aminek ajtaját sikeresen kinyitottam, és a benne lévő kormot szanaszét szórtam. Bár a büntetett én voltam, sokan megszenvedtek miattam.

A nyolc általánost a Zrínyi Ilona Általános Iskolában kezdtem meg és ott is fejeztem be. Közben négy évig szüleimmel Algériában éltünk – talajtani szakértőként édesapám ott kapott munkát. 1975 nyarán mentünk ki az afrikai országba, és ősztől kezdve már az ott működő francia intézet falusi sulira emlékeztető iskolájába jártam. Ez egy kéttantermes tanintézmény volt, az egyikben az iskolásokat tanította egy tanár, míg a másikban a felesége az óvodás korú gyerekekkel foglalkozott. Bennünket, iskolásokat négy asztalcsoportra osztottak, s mivel én csupán 100-200 francia szót ismertem, alapszintű tudásom miatt az »első« osztályba kerültem. Vegyes társaság vett körül, a legtöbb gyerek Francia-, illetve Magyarországról jött, de volt köztünk román, bolgár és belga diák is. Bár korlátozott francia nyelvismerettel indultam, a négy osztályt három év alatt sikeresen elvégeztem, sőt, a harmadik évben, a Gambiából akkor érkező új tanárom jóvoltából magánórákon angolul is tanulni kezdtem.

1976-ban Algériában

Amikor iskolánkat »kinőttem«, válaszúthoz érkeztem. Lehetőségem lett volna arra, hogy tanulmányaimat az algír fővárosban, egy bentlakásos oktatási intézményben folytassam, én azonban erre nem vágytam, így a negyedik évben egy helyi arab iskolába iratkoztam be. A matekot és a természetismeretet franciául tanították, emellett francia és angol nyelvet is tanultam ott. A két ország hasonló évfolyamaiban egyébként a tananyagok között nem volt nagy különbség, talán csak a matematika órákon tapasztaltam némi differenciát: a kinti oktatás hamarabb fölismerte a halmazelmélet fontosságát.

1979-ben jöttünk haza végleg. Mivel a korábbi években, nyaranta itthon az osztályvizsgákat sikeresen letettem – Algériában az iskolai órákon túl folyamatosan tanultam az épp aktuális magyar tankönyvekből is –, így az eredeti osztályomba visszavettek, velük együtt végeztem a nyolcadikat. Nagyon sokat köszönhetek Orosz Lászlóné Éva néninek, a négy külföldön töltött év miatt ugyanis nehézségeim adódtak a magyarral – franciául szerkesztettem a gondolataimat, gyakran szenvedő alakot használtam –, ő segített vissza a helyes magyar nyelvtudáshoz. A zrínyis pedagógusok közül nagyon szerettem alsós osztályfőnökünket, Koltai Sándorné Magdi nénit is, közel kerültem hozzá, ő volt az, akihez elmentünk látogatóba, amikor beteg lett. De jó szívvel emlékezek matematikatanáromra, Baranyi Jóska bácsira, a kémiát tanító Boskó Józsefné Zsuzsa nénire és az orosz születésű Ambrus Tiborné Zója nénire is.

Nyolcadik után tanulmányaimat a Katona József Gimnáziumban folytattam. Elsősorban a nyelvi tagozat vonzott oda, angolul szerettem volna tanulni. Csak ott derült ki azután, hogy a heti három angol mellett nyolc orosz órát is kaptunk. Angol tudásra vágytam, így tanultam meg oroszul! Korábban, még Algériában egy magyar mérnök heti egy alkalommal már megpróbált némi orosz tudást belém plántálni. Kevés sikerrel tette, szóval volt mit utolérni. Végül ezen a téren is megálltam a helyem, az elsők között tettem le a középfokú nyelvvizsgát. S hogy addig eljutottam, abban nagy szerepe volt Bruncsák Éva orosztanáromnak, aki elfogadta, hogy ezzel a nyelvvel vélhetően nem fogok a későbbiekben foglalkozni. Jegyeimben is éreztem a jóindulatát, erős négyes helyett inkább gyenge ötöst adott nekem.

Jellemző volt rám, hogy egyetlen egy érdemjegyet ismertem: a jelest. Az első év végi magyar négyes kivételével ezt a célomat sikerült is elérnem. Igaz, sokat kellett tennem is érte. Magyarból például rengeteget tanultam, de megérte, az akkor megszerzett tudásra még ma is tudok alapozni. Dr. Sárkány Ernőné tanította a magyart. Sokat követelt, volt egy tanmenete, amelyet mindenképp betartott. Osztálytársaim nem kedvelték őt, én azonban ma már úgy gondolok vissza rá, mint egy eredményes tanáromra, akinek munkája – bár nem volt tökéletes – hatékony volt.

Vetéssy Katalin biológiatanár közvetlenül engem ugyan nem tanított, mégis sokat köszönhetek neki. A saját diákjai mellett velem is foglalkozott, amikor az OKTV első fordulóján továbbjutottam. A második forduló után már csak én maradtam állva, ő azonban a felkészítésemet nem hagyta abba. Végül bejutottam az országos tízbe, a kilencedik lettem. Rövid ideig oktattak, de jó szívvel emlékezek vissza Bakacsi Judit kémia- és Tákos Lajos fizikatanáromra is.

Ballagási ünnepség a Katonában

Osztályunkban nem alakult ki igazi közösség. Padtársammal, Szűcs Zoltánnal – ma már sikeres pénzügyi szakember a fővárosban – és Csorba Évával – évtizedek óta a megyei kamara jogtanácsosa –, illetve egykori vízilabdás csapattársammal, Erdélyi Károllyal mind a mai napig baráti kapcsolatot ápolok. Utóbbiakkal, az osztálytalálkozóinkat is együtt szoktuk szervezni. A sport egyébként kecskeméti fiatal éveimben mindig jelen volt. Zrínyis diákként bő egy évig úsztam, azután Algériából visszatérve vízilabdázni kezdtem. A heti öt edzést azonban nem tudtam vállalni – a tanulmányi eredmény mindig elsőbbséget élvezett –, így a hétvégi meccseken nem is játszottam. Két év pólózás után sportágat váltottam, a GAMF rögbicsapatához csatlakoztam. Klassz társaság jött össze, még külföldön, egy olmützi tornán is részt vettünk. Később ők a csúcsra is eljutottak: magyar bajnokok lettek.

Érettségi után Szegeden, az orvosi karon tanultam tovább. Korunkat jól jellemzi, hogy amikor felvételiztem, akkor Szegedi Orvostudományi Egyetem, diplomám átvételekor Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem volt az intézmény neve, míg 2011-ben már a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán lettem egyetemi tanár.

Húszas éveim elején

Jó csapatba kerültem, többek között csoporttársam volt Pap-Szekeres József – ő jelenleg Kecskeméten az általános sebészet megbízott osztályvezető főorvosa –, míg az évfolyamtitkárunk Sepp Róbert volt – napjainkban Szegeden a II. sz. Belgyógyászati Klinika és Kardiológiai Központ egyetemi docense. Már az első félév végén összetartottunk, vizsgáinkat együtt tettük le, januárban együtt síeltünk. A köztünk akkor kialakult baráti viszony azóta sem szakadt meg.

Életem további alakulására nagy hatással volt, hogy az egyetemi évek során az Élettani Intézet diákköréhez csatlakoztam. Ifj. Obál Ferenc orvos, neurobiológus irányította az ott folyó munkát, ő mondta meg, hogy mit, miért kell csinálni. Adott olvasnivalót, munkát, ott lettem később demonstrátor, és diákköri pályamunkáimat, illetve a szakdolgozatomat is ott készítettem el.

Szüleimmel és feleségemmel

Feleségemet is az egyetemen ismertem meg. A Jancsó kollégiumban egymás melletti szobában laktunk. Harmadéves voltam, amikor ő odakerült, később fogorvosként végzett. Kapcsolatunk már a diákévek alatt komollyá vált, s amikor diplomáinkat mindketten kézhez vettük, össze is házasodtunk. Azóta is békében és szeretetben élünk. Emese egyfajta hátországként segített abban, hogy munkámban eredményes lehessek. Két gyermekünk született, mindketten már szegedi egyetemisták: Dorottya fogorvosnak, Bálint informatikusnak készül.

Feleségemmel és gyermekeinkkel 2014-ben a Bledi-tavon

Belgyógyász akartam lenni, aki patológiai képzésre építi a belgyógyászati tudását. Tervem egy kis kitérővel meg is valósult. Az egyetemi diplomám átvétele után hazajöttem Kecskemétre, a megyei kórház belgyógyászati osztályán kaptam állást. Fél évvel később, Lusztig Gábor professzor úr halála után, státuszt ajánlottak a patológián, amit én elfogadtam. Örömmel dolgoztam ott, de 1992-ben Ormos Jenő professzor, a SZOTE Pathológiai Intézetének vezetőjének jóvoltából munkámat Szegeden folytattam. Ez az időszak rövid lett, egy év múlva sorkatonai kötelezettségemnek kellett eleget tennem, közben az intézetnél professzorváltás is történt, ezért 1994-ben újból visszatértem szülővárosomba. Azóta a Bács-Kiskun Megyei Kórház Patológiai Osztályán dolgozom, voltam segédorvos, szakorvos, adjunktus. 1999-ben kaptam meg főorvosi kinevezésemet, 2005 óta vezetem az osztály munkáját.

Munka közben

Évente több mint húszezer kórszövettani vizsgálatot végzünk, a citodiagnosztikai részlegen nagyszámú nőgyógyászati, aspirációs, testüregi, citológiai mintát vizsgálunk meg kollégáimmal együtt. A kilencvenes években, Boross Gábor sebész főorvossal és Baltás Béla osztályvezető sebész főorvos támogatásával Magyarországon elsőként vezettük be és alkalmaztuk az emlőműtéteknél az őrszemnyirokcsomók alapján történő stádium- meghatározást. Szeretném, ha az emlőpatológia gyakorlata, különösen a rákszűréssel kapcsolatos része Európa-szerte egységesebb lenne.

Munkánk az utóbbi években kissé monotonná vált. A rendelkezésre álló idő és a munkamennyiség beszűkítette a lehetőségeinket. Vannak korlátaink – tudás, technológia, eszközök hiánya –, emiatt egyes területekkel nem tudunk foglalkozni, de amit teszünk, azt magas színvonalon végezzük. Bár nyugati kollégáinkhoz képest lényegesen kevesebb anyagi és személyi forrás áll a rendelkezésünkre, mégis bátran állíthatom: munkánk európai szinten is megállja a helyét. Arra pedig külön büszke vagyok, hogy osztályunkon nincs akkora patológus-hiány, mint a legtöbb magyar patológiai osztályon; hat főorvos kollégával dolgozom együtt.

Az osztály munkatársaival 2011-ben

Az utóbbi időben nagyon leterheltnek érzem magam. »Teher alatt nő a pálma.« – a latin eredetű szólást emlegetve sokan sok feladattal bíznak meg. Sajnos, muszáj néha egy-egy felkérés alól kibújni. A korombeliek többsége már tudja, hogy túl vagyunk életünk felén, és az ilyen jellegű kifacsarás könnyen megfoszthatja az embert a hosszú élettől. Pedig az osztályon szeretném még munkámat folytatni, jó lenne, ha a magas színvonalat meg tudnánk őrizni! Ez nem kis kihívás! Az egyetemen a tudományos tevékenység egy részét felügyelem. Arra törekszem, hogy minél több PhD doktori fokozatot szerezzenek a kollégáink. Jó úton haladunk: korábban hárman végeztek, és most is van két jelölt, aki a témavezetésem alatt a tézisén dolgozik. Fölmerült ötleteimet is szeretném adatokkal verifikálni. Szegeden a tanszékvezető-váltás már igen aktuális. Én részben családi megfontolásból, részben az osztályhoz, a kórházhoz való ragaszkodás miatt eddig mindig nemet mondtam. Elég komoly dolognak kellene történnie, hogy ez másképp legyen.

A Bács-Kiskun Megyei Prima Díjat is átvehettem

Boldog családi életben élünk, jó lenne minél hosszabb időt egymás mellett örömben tölteni. A világ – legalábbis én úgy érzékelem – nem jó irányba halad, nem bánnám, ha a békének legalább ez a foka megmaradna. Nagyon szeretnék még ugyanis valamennyit meglátni unokáim boldogulásából, és erre még egyelőre várnom kell.”

(Lejegyezte: Varga Géza)