
értékőrző helytörténeti weblap - Kecskemét	2024. november 21.

PARTNEREINK

VALLOMÁSOK: Szörényi Mária idegenforgalmi szakember70

70 éves Szörényi Mária idegenforgalmi szakember, az IBUSZ kecskeméti irodájának korábbi igazgatója. 1945. október 9-én Kecskeméten született.

Tanulmányait szülővárosában végezte, 1964-ben a Bányai Júlia Leánygimnáziumban érettségizett. Első és majdnem egyetlen munkahelye az IBUSZ volt. Útlevél-és vízumügyintézőként kezdett, azután a kiutaztatásért felelt. Később csoportvezetővé, majd 1995-ben a kecskeméti iroda vezetőjévé nevezték ki. 2006-tól három évig a Quaestor Travel területi vezetője volt, 2009-ben onnan ment nyugdíjba. Közel 35 évig vett részt az idegenvezetők képzésében, vizsgáztatásukban. Több mint négy évtizedes szakmai tevékenységéért számos elismerést – Belügyminiszter Dicsérő Oklevele, Kiváló Dolgozó...stb. – kapott, de igazán azokra az ügyfeleire büszke, akik utazásaik alkalmával kisebb-nagyobb megtakarításaikat rábízták, mondván: „Ön a garancia, hogy a legjobbat fogjuk kapni!”

„1945 őszén cserevilág volt. Nagyanyám és anyám Pestre jártak stoppal. Épp egy káposztát szállító autó tetején ültek, amikor anyám szülési fájásai egyre sűrűbbé váltak. Végül még időben – hajnali fél kettőre – hazaértek, így én már kecskeméti otthonunkban, Farkas madám segítségével jöttem a világra, reggel fél hétkor.

Szerelemgyerek vagyok, édesapámat nem ismertem. Édesanyám sose mondta meg nekem, hogy ki volt. Emiatt játszótársaim és a szomszédok gyakran bántottak. Félárvaságomat bizonyos szinten szégyelltem, azután megszoktam. Édesanyámat is ritkán láttam, teherautó-vezetőként dolgozott, sokat volt Pesten, részt vett Sztálinváros építésében is. Később traktoros lett egy téeszben, ott ismerkedett meg öcsém apjával, aki azonban néhány év múlva elhagyta őket. Édesanyámnak nehéz sors jutott, sok terhes év után 1987 májusában hunyt el. Testvérem megajándékozott egy Keresztfiúval, családjával Ágasegyházán él.

Édesanyámmal nyolcéves koromban

Az elemi négy osztályát a Mátyás téri iskolában jártam ki, ott tanultam meg a betűvetést. Onnan automatikusan a »sárga iskolában« folytattam a tanulmányaimat, majd »bányais« lettem. A gimnáziumban Kálmán Lajosné lett az osztályfőnököm. Flóra néni kertészmérnök- tanári végzettséggel a biológia mellett politechnikát is tanított nekünk, így bár humán tagozatosok voltunk, dísznövénytermesztéssel is foglalkoztunk. Flóra néni az egész osztályt szerette, mi meg őt viszont. Jó tanulók voltunk, de nem mintadiákok, a csínytevések nem álltak távol tőlünk. Ő ezeket jól kezelte, mindig kiállt értünk. Sokat kirándultunk vele és hazaszeretetre is ő nevelt bennünket. Amikor például Nagycenkre utaztunk, babérkoszorút is vittünk magunkkal, és Széchenyi mauzóleumánál a Himnuszt és a Szózatot is elénekeltük. Flóra néni nagy hatással volt ránk, az én életemre pedig különösen is.

Kiskoromtól kezdve tanítónőnek készültem, később a magyar-történelem szakos tanári pálya vonzott. Családi körülményeim miatt továbbtanulásról nem lehetett szó. Az érettségi után csak egy vágyam volt: önálló akartam lenni. Rettenetesen vártam már azt a percet, hogy saját fizetésem legyen, amit egyedül én oszthatok be, hogy ne kelljen senkire rászorulnom. Így végül nem pedagógus lettem, hanem Flóra néni segítségével az IBUSZ-nál helyezkedtem el.

Húszévesen

Érettségi után három héttel vettek föl, és azután több mint negyven évig ott dolgoztam. Az első öt évben hetente egyszer Bajára jártam le, az útlevélkérelmek átvétele volt a feladatom. Kezdetben szerdai napon a hajnali fél ötkor induló busszal mentem a Sugovica partjára, később már a kedd délutáni vonattal elindulhattam. Az ottani kollégáktól sokat tanultam – például azt, hogy hogyan kell pozitívan kezelni az ügyfeleket –, ott leltem barátnőkre is. Sok segítséget kaptam végül is idegen emberektől, hálás szívvel gondolok rájuk. Közben tanulmányaimat is folytattam, öt szakvizsgát szereztem, letettem az IBUSZ-csoportkísérői vizsgát, majd elvégeztem az idegenvezetői tanfolyamot is. Jóval később az esti egyetemet is kijártam, szakmám gyakorlásához ez részben adott ugyan segítséget, de inkább csak a magam tudását akartam erősíteni.

1969-ben a kiutaztatást végző kecskeméti munkatársam külföldre ment férjhez, állását nagy bátran megpályáztam. Főnöknőm meglepődött, de végül a munkakört átvehettem. Akkor még nem tudtam, hogy mekkora szerelem lesz belőle. Precizitást igényelt, logikus munkavégzést. Esténként az elődöm anyagait böngészve tanultam bele. A magam kárán ugyan, de gyorsan rájöttem, hogy csak akkor lehetek sikeres, ha az értékesíteni kívánt árualapot teljes mértékben ismerem. Egy téeszelnök szavaira ma is emlékszem, aki amikor egy út látnivalóit nem tudtam elmondani, így távozott: »Na jól van hölgyek, ha majd tudják, hogy mit akarnak eladni, visszajövök!« Egész életre szóló lecke volt ez, 1969 novemberében.

Opatijában, 1970-ben

Egy ideig csak a programfüzetben meghirdetett utazásokat kínáltuk az ügyfeleknek, majd egyedi rendezvényutakat is szerveztünk. Ezeknél már a speciális igényeket is figyelembe vettük, és a szakmai programokkal bővített kirándulásokat is megvalósítottuk. Elsősorban szőlős-boros utak voltak ezek, többnyire Olaszországban, Franciaországban jártunk. Előfordult, hogy 11 nap alatt 18 szakmai programot is lebonyolítottunk. Csoportos utaztatásaink – például a Béke és Barátság, illetve a nőnapi különvonatok – nagyon sikeresek lettek. 1984-től, az enyhülés éveiben a kötött devizagazdálkodás is lazult, kaptunk saját valutakeretet, így önállóan tudtunk például Jugoszláviába tengerparti üdültetést szervezni. Nagy felelősség volt a részvételi díj kalkulációja. Az évek során engedélyt kaptunk arra is, hogy egy zömében pedagógusokból álló kecskeméti idegenvezetői gárdát is kialakítsunk, s az ő beosztásukat már én végezhettem. Képzésük során egyúttal gyermekkori tervem is valóra vált, rátaláltam a pedagógus pályára. A Kereskedelmi és Idegenforgalmi Továbbképző által indított idegenvezető képző tanfolyamokat vezettem, majd 1977-től 2008-ig többek között a módszertant is oktattam. Ezt a munkát is élveztem, és közben a szervezői készségemet is kiélhettem. Az irodában közben csoportvezetői megbízást kaptam.

A munka mellett egy ideig a magánéletem is jól alakult. Bodor Jenővel, a Bács Kiskun Megyei Moziüzemi Vállalat igazgatójával már a közös életünket terveztük. A sors azonban másképp akarta: Jenő 1983-ban, váratlanul, egy autóbalesetben meghalt. Apatikus hangulatba kerültem, úgy éreztem, halálával az én jövőm is odalett. Másfél év után, egy bécsi út idegenvezetése húzott ki ebből a nehéz helyzetből, ott éltem át azt, hogy mégiscsak szükség van rám. Sok évvel később egy kiránduláson találkoztam párommal, Terenyi Györggyel. 1990 szeptembere óta tart a kapcsolatunk. Sose költöztünk össze, de közös az utunk.

Kolléganőivel, Barsi Sándornéval és Ikrényi Tündével társasutazásokról adnak felvilágosítást
(Fotó: Tóth Sándor - Petőfi Népe, 1978)

1990-ben a társadalmi változások az IBUSZ-t is érintették. Gomba módra alakultak az utazásszervezők, utazásközvetítők. Már menni kellett az üzlet után, nem jött be magától. Ötleteimet megosztottam a főnökömmel, de javaslataimat félre tette. Persze a piaci körülmények a következő években sem lettek könnyebbek. Sőt! 1995 novemberében, miután irodánk eredménye nem volt megfelelő, központunk úgy döntött, hogy engem bíz meg az irodaigazgatói feladatokkal. Kollégáimmal éltünk az akkori lehetőségekkel, megkerestük a külföldi cégeket – felkínáltuk az önálló, helyben kiadott repülőjegy értékesítésünket –, és a többi üzletággal együtt kihúztuk az irodát a bajból. A következő években az IBUSZ-hálózaton belül mindig a legjobb eredményt felmutató első öt iroda között voltunk.

Bő tíz évig tartott életemnek ez az időszaka, nagyon szép emlék számomra. Már az utódom kinevelésének útját jártam, amikor számomra váratlanul a feladatkör átadását a központ az előre megbeszéltekhez képest korábbra kívánta tenni. Én ezt hibás döntésnek láttam, és 2006-ban – 42 IBUSZ-os év után – útjaink közös megegyezéssel szétváltak. Három és fél évig a Quaestor cégcsoport idegenforgalmi területi vezetőjeként dolgoztam. A vállalkozás travel üzletágában én voltam az első, aki ezt a pozíciót vitte. A kezdés nem volt egyszerű, de forgalmunkat rövid idő alatt meg tudtuk többszörözni. Munkaviszonyom negyvenöt és fél év után, 2009 decemberében szűnt meg, azóta boldog nyugdíjasként élek.

Irodaigazgatóként az IBUSZ-nál, és Területi Vezetőként is a feladatra koncentráltam, és minden időmet, energiámat a munkának szenteltem. Az utóbbi években volt tehát mit pótolnom. Vártak az olvasatlan könyveim. A kiállítások mindig is vonzottak, és a képzőművészekkel kapcsolatos háttér információk is érdekeltek. Így most már rendszeresen eljárok a különböző tárlatmegnyitókra, a Művész Kávézóban élvezettel hallgatom a Komáromi Attila vezette beszélgetéseket. Tavaly a holokauszttal kapcsolatos előadásokon is részt vettem. Sok új ismeretet szereztem ezeken a programokon, amit jól tudok hasznosítani idegenvezetői munkám során, A rendezvényeken számos ismerőssel is találkoztam. Örömet jelentett együtt lenni velük, ápolni a régi barátságokat.

A Kunsági Női Borrend tagjaként

Évekkel ezelőtt a Borbarátnők köre egyik előadására is meghívtak, melyen dr. Hajdu Edit a génmódosításokról beszélt. A rendezvény légköre megfogott, ott maradtam, így lettem a Kunsági Női Borrend tagja. Később sok programon, egynapos kiránduláson voltunk együtt. Élmény volt felismerni azt, hogy milyen nagyszerű emberek a borászok, egyszerűek, őszinték, barátságosak!

2010-ben felkértek, hogy egy csoportnak mutassam be Kecskemét nevezetességeit. Az addigi passzív tudásomat aktiváltam, jegyzeteket készítettem, memorizáltam. Olyan útvonalat szerkesztettem, amely érinti a lehető legtöbb műemléket. Az első városnéző sétám jól sikerült, és azóta ha nem is túl nagy számban, de nagy szeretettel mutatom be városunk történelmét, nevezetességeit az érdeklődőknek.

Idén nyáron a Nyitnikék Idősek Klubja részéről azzal kerestek meg, hogy tartsak nekik élménybeszámolót a hírős városról. Egy kicsit ódzkodtam a dologtól, mert felmerült bennem: ugyan mit lehet mondani Kecskemétről a kecskemétieknek? Azután belevágtam. Megtanultam saját prezentációt készíteni, és három alkalommal összesen közel négy órán át beszéltem az időseknek a város történelméről, értékeiről, érdekességekről.

Amikor elkezdek mesélni az utazásaimról – csoportkísérőként, jutalomúton, meghívásra és saját költségemen 45 országban jártam –, mindig kérdezik, élményeimet miért nem írom le? Hát tervezem, csak el kellene kezdeni! Egy kissé visszatart, hogy nem tudom, lenne-e rá érdeklődés, mert amit láttam és megtapasztaltam, azt más meghallgatni, mint olvasni. Minden utamról hoztam haza emléket. Kialakult egy mütyür, kavics és »giccs« gyűjtemény, amelyek mindegyikéhez számomra érdekes, fontos történetek fűződnek, de vajon ez többeket is lekötne? Külön fejezetbe lehetne foglalni a gasztronómiai élvezeteket, az étkezési szokásokat..., de nem is folytatom, talán egyszer majd belevágok.”