„Gyerek”, szólt ki a bábaasszony az előszobában türelmetlenül, mégis türelmesen várakozó Apámnak 1929. május 5-e hajnalán, amikor megérkeztem a világra. Jászárokszállás akkor még falu volt – ma már város. Számunkra a várost eleinte Szolnok jelentette, majd Kecskemét. Két éves lehettem, amikor szüleim tanító kollégájuktól hallották, hogy Kecskeméten olcsón lehet homoktalajú termőföldet venni. Ettől kezdve a „tanya” és a „szőlő” lett legkedvesebb tartózkodási helyem.

11 éves korában
1939. szeptember elsején kezdtem középiskolai tanulmányaimat a Piarista Gimnáziumban. Apám, annak ellenére, hogy német vér is folyt benne, izzó magyar hazafi, sőt „kuruc” volt, s tőle és tanáraimtól kaptam ennek megfelelő útravalót. Sajnos nemcsak alapvető műveltségem indult el ekkor, hanem a II. világháború is. A legnagyobb megrázkódtatást az jelentette, amikor a szovjet hadsereg elfoglalta a városunkat,. Kecskemét ekkor teljesen üres volt, hisz itt akarták megállítani a frontot Budapest előtt. A kiürített város lakásait feldúlták, kifosztották, az útjukba került nőket tömegesen megerőszakolták, és nem volt kihez fordulni segítségért. A Piarista Gimnázium ebben az időben hadikórházként szolgált, de 1945 őszétől az Angolkisasszonyok iskolájának épületében délelőtti-délutáni váltakozással folyhatott az oktatás. A Piarista Gimnázium épületét csak 1947-ben kaptuk vissza, s ekkor a korábbi folyamatos tanulás folytatásaként kitüntetéssel érettségiztem.


Ezt követően a Pázmány Péter (jelenleg Eötvös Lóránd Tudományegyetem) egyetemjogi karán kezdtem meg tanulmányaimat. Több mint egy éven át zavartalanul tanulhattam, míg el nem érkezett 1948. novembere. Akkor a pesti Szent Imre Kollégiumba bejött egy népes NÉKOSZ-csapat és közölték: alá kell írni egy nyilatkozatot, amely szerint követeljük Mindszenty bíboros, hercegprímás bűnvádi felelősségre vonását. Ezt a nyilatkozatot nem írtam alá, így el kellett hagynom a Kollégiumot. 1951-be ennek ellenére befejeztem az egyetemet, de oklevelem nem adták ki, hanem minden vizsgakötelezettségem teljesítése ellenére kizártak az Egyetemről. El kellett mennem dolgozni. Voltam bérelszámoló, technikus, gazdálkodó (szüleim kis birtokán, amit később elvettek), míg végre az első Nagy Imre korszakban kiadták az oklevelem és 1955-ben ügyvédjelöltként elhelyezkedhettem.

Az 1956-os forradalom alatt tovább dolgoztam, 1957-ben ügyvéd lettem. Ám 1958-ban – a leszámolások idején – eltiltottak az ügyvédi hivatás gyakorlásától, noha nem szervezkedtem, „csupán” véleményt nyilvánítottam, ha valakit érdekelt. Fellebbezésem elutasították, más irányú elhelyezkedésem gátolták. Így előbb fémesztergályos, majd tehergépkocsi vezető lettem, később kertész szakmunkásként kerestem kenyerem, míg fel nem vettek a Duna-Tisza közi Mezőgazdasági Kutató Intézetbe.

Lányaival és finn barátaival 1978 Húsvétján

1960-ban házasságot kötöttem Várkonyi Erzsébettel. Házasságunkból 1961-ben Anna, 1963-ban Ágnes gyermekünk született. Anna angol tanárnő, Ágnes pedig újságíró, akinek most mesélem életem történetét.

1962 és 1967 között felsőfokú kertészeti tanulmányokat folytattam, és a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen agrármérnöki képesítést szereztem. Diplomamunkám - hogyan lehet gyorsan meghatározni a kertészeti és mezőgazdasági termelés, feldolgozás, és forgalmazás optimumát - Erdei Ferenc kezébe került, aki hozzájárult ahhoz, hogy külföldön hasznosítsák kutatási eredményeimet. Az ő pozitív véleménye is segített abban, hogy 1969-70-ben több mint egy évet Franciaországban tölthettem ösztöndíjasként. Módszeremet konzervgyárak nyersanyagellátásának szervezésére alkalmaztuk, sikerrel. 20-25 %-kal javítottuk kapacitás-kihasználtságukat. Franciaország elismerő oklevéllel jutalmazta náluk végzett munkámat. Később, 1989-ben történt nyugdíjazásomig a Kertészeti Egyetem Kertészeti Főiskolai Karán termelésszervezést és matematikát oktattam. 1986-ban a kertészettudományok doktorává avattak.


Mindig aktívan részt vettem Kecskemét közéletében. 25 éven át énekeltem a Pedagógus Vegyeskarban. Több cikkem is megjelent már az ősmagyar-kutatással kapcsolatban. 1984-ben a Kereszténydemokrata Néppárt jelöltje voltam az országgyűlési és a megyei önkormányzati választáson. Ez utóbbi sikerrel járt, s megyei képviselőként eredményesen küzdöttem az általam kezdeményezett szekszárdi és dunavecsei Duna-híd megépítésén, hogy csökkentsünk az ország Duna általi kettészakításán, valamint javaslatokat dolgoztam ki a gyümölcs- és szőlőtermesztés ésszerűsítése és a Duna-víz jobb hasznosítása végett.

Május elején betöltöttem 80. életévemet. Bátran mondhatom, hogy Kecskemét jelmondata meghatározta mindenkori életutamat: „Sem magasság, sem mélység nem rettent”.