90 éves Sárkány Tibor nyugalmazott evangélikus esperes. Kecskeméten született 1927. május 12-én. Iskoláit szülővárosában végezte, a négy elemit a Hosszú utcai iskolában járta ki, majd 1937-től a református gimnáziumban tanult. Érettségi után építészmérnöknek készült, két évig a Műegyetem hallgatója volt. Ekkor döntött úgy, hogy tanulmányait inkább az Evangélikus Hittudományi Akadémián folytatja. Lelkésszé avatása után, 1953-tól Pécsett és Budapesten segédlelkészként szolgált. 1959-től Nagybörzsönyben, 1964-től Hartán, 1985-től Miskolcon volt gyülekezeti lelkész. Utóbbi helyen – egyházi érdemei elismeréséül – esperessé választották. Több templom renoválásában, Hartán új lelkészi hivatal és lakás, illetve új imaház építésében vett részt. 1997-ben nyugdíjba vonult, de még ezt követően is aktív maradt, Szebik Imre mellett hat évig püspöki titkári feladatot látott el. A Veöreös Imre-breviárium összeállítója. Gyűjtőmunkájával segítette az Új evangélikus templomok című könyv szerkesztését. Mintegy 300 teológiai és egyházi témájú írása jelent meg a Lelkipásztor és az Evangélikus Élet folyóiratokban, illetve gyűjteményes kiadásokban.

„Kecskeméthez több módon is kötődő családba születtem. Dédapám, Sárkány Sámuel evangélikus püspök Petőfi iskola- és lakótársa volt, ő temette Kossuth Lajost, ő szentelte fel a kecskeméti evangélikus templomot, míg nagyapám, Sárkány Béla evangélikus püspökhelyettes, kormányfőtanácsos több mint 40 évig a kecskeméti evangélikus gyülekezet lelkésze volt. Szüleim is a hírös városban éltek. Édesapám a második világháború utáni államosításig az Első Kecskeméti Takarékpénztár ügyvezető igazgatója, azt követően egészen haláláig a Kéményseprő Vállalat könyvelője volt. Lánykorában édesanyám is a takaréknál dolgozott, azután a család jelentette számára a főállást, majd édesapám halála után az utódja lett.


Szüleim négy gyermeket neveltek föl. Testvéreim Kecskeméten élték le életük nagy részét, csak én hagytam el a várost teológiai tanulmányaim és lelkészi szolgálatom idejére. Idősebbik öcsém, Ernő és nővérem, Irén tanár, Jenő pedig, négyünk közül a legkisebb, sebész főorvos lett. Öcséim sajnos már elhunytak, nővérem két éve a fia közelében, Debrecenben él.

Iskoláimat a Hosszú utcai elemiben kezdtem meg, majd a felsőbb nyolc osztályt a református gimnáziumban jártam ki. Olyan neves tanárok tanítottak abban az időben ott, mint Szemerey Andor, Vetéssy Géza, Szép Ernő, Baracska Gyula vagy Soós Tamás. Valamennyiüket nagyra tartottam, de leginkább az irodalomtanárunkat, Csikós Tóth Andrást – ő később a Néprajzi Múzeum tudományos főmunkatársa lett – szerettem.


A világégés idején, Kecskemét kiürítésekor Budára, nagynénémékhez menekültünk. Mint diáknak be kellett vonulnom, 1944-1945 hideg telén gyalog jártam végig az ország nyugati felét – Győr, Csallóköz, azután ismét Győr, majd Szombathely volt az úti célunk –, végül Fertőrákoson orosz fogságba estem. Négy vagy öt hónap múlva elengedtek ugyan, az érettségiről azonban már lekéstem, a gimnáziumot ezért csak 1946-ban fejeztem be.

Középiskolás koromban két dolog, az építészet és a teológia érdekelt. Érettségi oklevelem átvétele után az előbbi mellett döntöttem, tanulmányaimat a Műegyetem építészmérnöki karán folytattam. Nagyon élveztem az ottani légkört, de rövidesen éreztem, hogy a Jóisten máshova szólít, ezért két év múlva átjelentkeztem az evangélikus teológiára. Felvételim sikerült, és előbb Sopronban, a Pécsi Tudományegyetem kihelyezett teológiai karán, majd az átszervezések miatt 1951-től Pesten, az Evangélikus Hittudományi Akadémián tanultam. Döntésemet később sem bántam meg, építészeti tudásomat pedig évekkel később lelkészként is jól tudtam hasznosítani.

Az egyetemen Budaker Oszkár, a gyakorlati teológia és Karner Károly, az újszövetségi írásmagyarázat professzora volt nagy hatással rám. Érdekes, hogy én mégis az egyháztörténeti tanszéken lettem famulus. 1953-ban a Deák téri templomban avattak lelkésszé, azután Pécsett és Budapesten, a kőbányai és az óbudai gyülekezetben szolgáltam segédlelkészként.

Esküvői fotónk

Ezekben az években ismerkedtem meg a feleségemmel, ő a teológiára egy évfolyammal lejjebb járt, mint én. Az ő felmenőnek többsége is lelkész volt, sőt, az ismert költőnő, Túrmezei Erzsébet is a rokona. Tanulmányaink befejezése után egymástól távol kerültünk, de a kapcsolatunk nem szakadt meg, és 1955-ben, amikor mindkettőnket Pestre helyeztek, össze is házasodtunk. Három gyermekünk született. Piroska sütőipari mérnök, Zsuzsanna a MOL menedzsere, míg Zsolt kertészmérnöki diplomával a zsebében jelenleg a NAV főtanácsosa. A lányok családjaikkal Szegeden, illetve Pesten élnek. Zsolt itt maradt a közelünkben, gyógyszerész feleségével és négy gyermekükkel Katonatelepen laknak. Összesen kilenc unokára lehetünk büszkék, a dédunokákra meg még várunk...


1959-ben – immár családos emberként – Nagybörzsönybe hívtak meg lelkészi szolgálatra. Ma már szinte rá sem lehet ismerni a településre, annyit fejlődött az utóbbi években. Nagyon nehéz körülmények között éltünk ott, de jól éreztük magunkat. Öt évvel később a hartaiak találtak ránk, és a következő 22 esztendőt a Duna-parti nagyközségben töltöttük. Itt azután lehetőségem nyílt az építészi vénám kiaknázására: új lelkészi hivatal és lakás, valamint új imaház építésében vettem részt, illetve a templom renoválását is én intéztem. De a lelki munkát is örömmel végeztem. Szívesen foglalkoztam a fiatalokkal, például dr. Kamp Salamon karnagy, egyetemi tanár, a Magyarországi Evangélikus Egyház nemrég Kossuth-díjjal kitüntetett országos egyházzenei főigazgatója hittanos tanítványom volt, én küzdöttem ki a szüleinél, hogy a már akkor komoly zenei hajlamokat mutató gyermeküket elvihessem Fótra, a kántorképzőre – ott kezdődött a zenei karrierje.


1985-től tizenkét éven át Miskolcon szolgáltam, onnan mentem nyugdíjba. Kecskemétre költöztünk, mert a lakáskérdést így tudtuk megoldani, de persze vágytam is vissza szülővárosomba. Első nyugdíjas éveimet főleg munkával töltöttem: püspököm ugyanis behivatott magához és tréfásan azt mondta nekem: ilyen »fiatalon« – pedig akkor már elmúltam hetvenéves – nem maradhatok feladat nélkül, és megbízott a titkári teendőkkel. Elsősorban teológiai jellegű munka volt ez, Szebik Imre számára gyűjtöttem háttéranyagokat, készítettem elő az ő tanulmányait.

Hat évig hetente ingáztam Budapest és a hírös város között, azután egyházi szolgálatomat 2003-ban, túl a 75-ön abbahagytam. A püspök melletti munkáktól elköszöntem, a teológiai jellegű teendők azonban a későbbi években is érdekeltek. Szaklapoktól gyakran kaptam felkérést egy-egy cikk, tanulmány elkészítésére, a megbízásoknak mindig örömmel tettem eleget. Ezekben az években állítottam össze a Veöreös Imre-breviáriumot is. Veöreös Imre az Evangélikus Lelkésznevelő Intézet igazgatója volt, ott ismertem meg, pont a velünk, azaz az ifjúság körében végzett igen sikeres tevékenységéért helyezték büntetésképpen Kecskemétre, és szolgált az itteni evangélikus egyházközség lelkészeként az 1950-es években. Élete, modern gondolkodásmódja nagy hatással volt ránk, tanácsára, véleményére évtizedek múlva is számíthattunk. 1999-ben bekövetkezett halála után évfolyamunk elhatározta, hogy emléket állít neki. Hatan vagy heten dolgoztunk a könyv összeállításán a legtöbbet – a szerkesztés munkáját rám bízták –, így született meg 2009-ben a breviárium, amely tulajdonképpen egy érdeklődő, világra nyitott, kíváncsi, kísérletező ember gondolatainak válogatott gyűjteménye. A gazdag, sokszínű munkásságából kiemelt, gondolatébresztőnek szánt idézetekkel Veöreös Imre hatását szeretnénk tovább éltetni.


Egy másik kötet elkészítésében is aktívan részt vettem. Az Új evangélikus templomok címmel 2008-ben megjelent könyv az 1980-as évek vége óta emelt, Istennek szentelt épületeket mutatja be. Sok éves gyűjtőmunkával és az anyag szerkesztett változatának összeállításával segítettem a kiadvány megszületését. Büszke vagyok arra is, hogy a templomépítő Ybl Miklós munkáját bemutató televíziós produkcióban is közreműködhettem, a Duna TV-ben vetített videofilmben a kecskeméti evangélikus templom múltjáról szólhattam. Az is elégedettséggel tölt el, hogy több évtizedes kutatás után tavaly be tudtam fejezni és gyermekeim segítségével kis könyv formájában meg is jelent a Sárkány család története.


Hazajövetelünk után feleségemmel együtt a Kecskeméti Evangélikus Gyülekezet életébe is bekapcsolódtam. Mindketten gyakran prédikáltunk a bibliaórákon, úrvacsorát is osztottunk. A gyülekezet lelkészét, Kis Jánost távolléte estén helyettesítettük, így például az Országzászló avatásán is én szolgáltam. Amióta beteg vagyok, ezeket a feladatokat már nem tudom vállalni. Templomunk új, teljes oltárterítő-készletének terveit azonban még el tudtam készíteni.

Néhány éve feleségemmel a Szarvas utcai nyugdíjasház egyik lakásába költöztünk, az itteni istentiszteletekre, előadásokra még el-eljárunk, de betegségem, gyengeségem miatt az evangélikus közösség életében már nem tudok részt venni. Korábban megtanultam a számítógép használatát, erőtlen kezem, ujjaim ezt ma már nem teszik lehetővé. Sokat olvasok, tévézem. Ha valaki ajánl egy könyvet, akkor belelapozok, és ha megtetszik, akkor elolvasom. Legutóbb Beer Miklós váci püspök két kötetét találtam érdekesnek.


Teológiai évfolyamunk igen összetartó társaság. Istennek hála még sokan megvagyunk, Balatonszárszón évről évre találkozni szoktunk, tavaly még közel tizenöten voltunk együtt. Korábban egyedül is el tudtunk oda jutni, a múlt évben azután már szükség volt a fiam segítségére. Idén júniusban lesz a találkozó, még nem tudom, hogy eljutok-e majd oda.

Sajnos, az egykori kecskeméti diáktársaim közül már sokan hazamentek. Mindössze öten maradtunk életben azok közül, akik 1946-ban együtt érettségiztünk. Május utolsó szombatján szoktuk az öregdiák találkozót megtartani, most is készülök erre az alkalomra.


Népes családommal is igyekszem minél több időt együtt tölteni. Otthonunk szűkössége miatt velük jobbára külön-külön találkozunk, de a „sátoros” ünnepeket valamelyik gyermekünknél együtt szoktuk tartani. Emellett két-háromévente a szűkebb és a távolabbi rokonság is rendre összejön, öröm velük lenni ezeken a Sárkány-találkozókon.

Hátralevő időmet, ha kapok még egy vagy két esztendőt – ezt persze csak a Jóisten tudja – szeretném békében, csendben, minél egyszerűbben átélni. A mai fiataloknak meg csak ennyit üzenek: Szeressék egymást, becsüljék meg magukat!”