Beszélgetés Kriskóné Dávid Máriával, a Népi Iparművészeti Gyűjtemény igazgatójával 50. születésnapján

Milyen élmény hatására fordultál a néprajz felé?
Én egy Dunapataj nevű kis faluból származom, s az apukám nagyon szerette a régi, hagyományos tárgyakat és előszeretettel gyűjtötte azokat. Szinte nem telt el úgy egy hét, hogy ne szerzett volna néhány szép darabot. Én hihetetlen lelkesedéssel fogadtam ezt, és gyerekkorom óta rajongtam ezekért a tárgyakért, amelyek valamiféle másfajta életet, hagyományt sugalltak, mint amiben akkor éltünk. Már gimnazista koromban szerettem volna néprajzzal foglalkozni, de akkor ez teljesen elérhetetlennek tűnt. Egyrészt csak néhány embert vettek fel a szakra, másrészt a származásom sem volt megfelelő, mert apukám kisiparosként dolgozott. Nagyon örülök, hogy végül az életem mégis úgy alakult, hogy ezt a munkát végezhetem.

Sokáig múzeumnak nevezték az intézményt, aminek igazgatója vagy, ma már gyűjtemény a neve. Ez valóban kifejezőbb név, hiszen  nem „holt” tárgyakat gyűjt.
Néha a látogatók is csodálkoznak, hogy „jé, ezek a tárgyak olyan újnak néznek ki”,  s akkor felvilágosítjuk őket, hogy igen, merthogy ezek valóban újak. A mi gyűjteményünk a mai népi tárgykultúrát mutatja be. Ma alapvető követelmény az, hogy a tárgyaknak funkciójuk legyen. Ne elsősorban díszítésre szolgáljanak, hanem a mindennapi életben is állják meg a helyüket, alkalmasak legyenek a használatra, akár egy asztalterítőről, akár egy faragott tárgyról vagy egy bicskáról van szó. Ugyanakkor hordozzák azt a fajta népi kultúrát, ami sajátosan magyar.

Kik használják ma ezeket a tárgyakat a mindennapokban?
Nehéz ezt meghatározni. Nyilván egy bizonyos kulturáltság kell hozzá, igény az egyedire, a szépre és mindemellett a népi hagyományokra. Egy egyedi tárgy ugyanis lehet nem népi ihletésű is, ami sokszor még értékesebb is. Legalábbis nálunk nem tekintik túlságosan értékesnek a népi hagyományokat tükröző darabokat.  Én úgy tapasztaltam, hogy van a magas kultúra, és van a népművészet. S ez utóbbi mindig alacsonyabb rendű, s ez megnyilvánul akár az intézmények finanszírozásában, akár egy-egy kiállítás presztízsében, akár a tárgyak árában, mondjuk egy-egy árverésen.

Nem hiányzik az igazi néprajzi gyűjtőmunka?
Valóban, az igazgatói munkában sok az adminisztratív, gazdasági vagy más jellegű feladat, de azért adódott lehetőségem igazi néprajzi gyűjtőmunkára is. Nagyon boldog vagyok, hogy részt vehettem abban a székelyvarsági gyűjtésben, amit Bárth János szervezett. Több éven át jártunk ebbe a faluba, nagyon sokoldalúan sikerült megismernünk, és mindezt egy tanulmánykötetben is rögzítettük, amiben a hagyományos népéletről én írtam egy fejezetet.

Mennyire foglalkoztat az 50. születésnap, és amit ez az évforduló jelent egy ember életében?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem foglalkoztat. Már hónapok óta eszembe jut, hogy azért mégiscsak kellene valamiféle számvetést készíteni, meg végiggondolni azt, hogy mi vár még az emberre. Talán jobban megpróbálom az időt kihasználni, most, hogy érzem, rövidül a „lehetőség”. Próbálok minden jót még magamba szívni, esetleg ki is sugározni, örülni annak, aminek lehet, a családnak és a munkában elért eredményeknek.

Kállai Erzsébet