Két kerek évforduló. Az egyik smafu, a másik: az már valami. Reviczky Gábor a 60. születésnapja felemlítésére csak legyint, nem tartja számon, talán csak a névnapokat utálja jobban, viszont a kecskeméti hónapokra szívesen emlékszik. Épp 30 éve játszott itt.

Hogy egy év alatt mit lehet megismerni egy városból, annak lakóiból, kimondott és kimondatlan titkaiból, nyilván attól függ, ki milyen hőfokon él. Reviczky Gábor akkor érkezett Kecskemétre, amikor a város pompás időszakát élte és a tőle elvárható módon bele is vetette magát a kecskeméti létbe.  
- A miliő mesés volt – mesél arról, mi fogadta. – A Váci utca után itt építették az országban a második sétálóutcát, itt nyílt először salátabár, hogy a pezsgőbárról ne is beszéljünk, ahol az akkor elérhető pezsgőket lehetett végigkóstolni. A városi főépítész jóvoltából itt készültek először fából a játszóterek, működött a Kodály Zeneintézet, a megyei első titkár pedig komolyan áldozott a kultúrára. Öröm volt itt élni. 

Kaposvár, Debrecen, Miskolc után vetette ide a sors a színészt. Nyugodtan lehet úgy mondani, hogy a jó sors.
- Miután Ruszt Józsefék elhagyták Kecskemétet, Beke Sándort javasolták színigazgatónak, ő pedig csak úgy vállalta, ha magával hozhatja a Blaskó fivéreket, Balázst és Pétert, valamint engem. A kassai Thália vezetője volt előtte, tulajdonképpen akkor, '78-ban telepedett le Magyarországon és nem akart ismeretlenként betoppanni Kecskemétre. Rábólintottak, jöttünk. De sajnos kellemetlen helyzetet teremtett, hogy míg Beke az itteniekkel rettenetesen bánt, addig minket feltűnően kedvelt. Miután már harmadszor hívott a Vígszínház, végül igent mondtam és elmenekültem a kínos szituációból. Nem volt könnyű döntés. Nehezen szoktam meg a pesti létet. Kétszer is elmaradt előadás miattam, mindkettő Platonov volt. Egyszer összekevertem az előadás rendjét, másodszor pedig az autó mondta be az unalmast. Egy ideig én tartottam a világrekordot, de aztán Rajhona Ádám rám vert, miatta ötször maradt el előadás.


Szóval Kecskeméten nagyon jó sorom volt. Országos hírűek voltak az előadások, dugig volt a színház. Az egyik nagy siker az Olasz szalmakalap volt, ami nálunk Florentin szalmakalap néven futott, Szőke István rendezte, a főszerepet kaptam, Fadinárdot. A premieren ott ült az egész képzőművész csoport és bejelentették, hogy mostantól van értelme színházba járni. A tények magukért beszéltek: kisvártatva majdnem megduplázódott a bérletesek száma. Ehhez az előadáshoz kapcsolódik egy kínos sztori is. Miután levették a darabot, Szinetárék észbe kaptak, leküldtek egy közvetítőkocsit, muszáj volt hát még egyszer eljátszanunk. Az egyik gimnáziumból hoztak diákokat, de megtiltották, hogy nevessenek – mondván, ez egy tévéfelvétel. Úgyhogy néma nézőtér előtt kellett eljátszanunk a komédiát. Hát mit mondjak, borzalmas volt.

Manapság nehéz elképzelni, de akkoriban a színház valóban a társasági élet középpontjában állt.
- Igazán egy ember lett jó barátom. Pálfy Guszti, a szobrászművész. Minden este bejött a színház klubjába, ami nyugodtan állíthatom, városi találkozóhely volt. Sokan jártak oda, még a rendőrök is. Úgyhogy nem volt gondom hazafelé, mert a rendőrök jöttek utánam, nem volt félnivalóm. Aztán volt egy benzinkutas haverom, azzal sefteltünk. Bomba ötletünk támadt: az egyik iskola pincéjében gombákat neveltünk. Gőzfűtés volt és hát szivárogtak a csövek, gondoltuk, ez nagyszerű környezet, pára is van, meleg is van. Úgyhogy télen belevágtunk, hoztunk Lajosmizséről előre beoltott zsákokat. Sajnos nem tudtuk, hogy vegyszeres kezelést is igényelt volna, úgyhogy valami gombalégy elrontotta a bizniszünket. Nem lett belőle semmi.
Hát így történt, hogy egy év alatt teljesen beépültem a város életébe. Az emlékeim – pedig harminc év telt el – a mai napig színesek, élénkek: az előadások, a presszók, a haverok, az utcanevek – mindenre emlékszem.

Bérces Dóra