OTT SZERETNÉK LENNI A SZOBRÁSZAT NAGY VONALÁBAN50

Lakatos Pál 50 éves születésnapjára

1991-ben települt át Romániából Kecskemétre – nem a politikai változások, hanem a szerelem hozta Magyarországra az ígéretesen induló fiatal szobrászt. 19 év után is azt mondja – az újságíró legnagyobb meglepetésére –, hogy nem találta meg itt a helyét, de gyorsan kiigazítja magát: „azért vannak, akik számon tartanak.” S aztán, mint akiből már régen kikívánkozik, lelkesen és nyíltan beszél a kolozsvári évekről, a magyarországi újrakezdésről, a művész szabadságáról, a tanítás szenvedélyéről… Egy újságcikkben csak csonka töredékét lehet mindennek visszaadni. S bármit is mond, érez Lakatos Pál, igenis a helyén van: nem földrajzi, hanem emberi és művészi értelemben.

Ilyen is lehet egy bronzszobor
(Fotó: Kállai Erzsébet) 

Nagyon ínséges idők voltak, amikor Kolozsváron jártam egyetemre, s nemcsak a közismert dolgok miatt. Én kifogtam egy olyan periódust, amikor négyévente négy embert vettek fel szobrász szakra, hiába értem el nagyon jó eredményt az első felvételin, csak később jutottam be. Évfolyamelsőként végeztem, ami nagy szó volt. Nagyon jól indultak a dolgok, több országos díjat is nyertem, köztéri munkáim voltak, tanítottam az egyetemen. Aztán megismerkedtem Kingával, a későbbi feleségemmel, aki akkor már magyar-történelem szakos tanárként tanított Kecskeméten, és úgy döntöttünk, hogy itt telepszünk le.

Itt Magyarországon gyakorlatilag újra kellett indítani a pályádat.
Máig úgy élem meg, hogy ez nagy visszaesés volt a pályámban, hiszen Romániában már ismertek, Erdély legjobb művészeivel voltam kapcsolatban. Én készítettem az első magyar vonatkozású portrészobrot – Kölcseyről –, aminek az avatásán ’91ben hétezer ember volt Szatmárnémetiben. Csodálatos élmény volt. Kolozsváron, Marosvásárhelyen vagy Szatmárnémetiben komoly művészeti élet volt, s ehhez képest Kecskemét kicsinek tűnt. Nem esett jól, hogy „lerománoztak”, és nem számítottam arra, hogy milyen mérhetetlen tudatlanság van a határon túli magyarsággal kapcsolatban. Valaki egyszer azt írta, hogy „egyből berobbantam” itt a művészeti életbe, hát robbant a nyavalya. Előbb volt kiállításom Párizsban, mint Kecskeméten, ahol most lesz az első önálló tárlatom. Persze sok munkám szerepelt  különböző kiállításokon. Nem érzem magam mellőzöttnek, hiszen van 20 köztéri alkotásom – a fele külföldön –, megfordultam művészként Dániában, Svájcban, Angliában, Franciaországban, most Brazíliába hívnak, kaptam több díjat, és az idén Munkácsy-díjra is felterjesztettek.

Lakatos Pál: Naprendszer
bronz makettek, Kecskemét
(Fotó: Szórád Péter)

Mennyire szabad ember művészileg egy szobrász, hiszen egy-egy nagyobb munka szinte elképzelhetetlen megrendelő nélkül?
Én nem tudom, hogy a többiek hogy vannak ezzel, én nagyon szabadnak érzem magam, mert úgy rendeztem az életem, hogy szabad tudjak lenni. Nem köteleztem el magam semmilyen irányba, soha nem mentem sehova munkát keresni. Az a meggyőződésem, hogy egy városban akkor lesznek jó szobrok, ha rábízzák a szobrászra. Ehhez Kecskemét, de még a Kárpát-medence sem „érett meg”. 17 évvel ezelőtt egy három hónapos ösztöndíj révén elkészíthettem egy köztéri szobrot Poitiers-ben, ahol még a teret is én választhattam ki. Van, ahol már eljutottak oda, hogy büszkék arra, ha ettől vagy attól a művésztől van köztéri alkotásuk, és még az idősebb korosztályok is modernet, újat és kvalitást akarnak látni.

Alapítója vagy a Kandó Kálmán Szakközépiskola művészeti tagozatának, ami 1994-ben indult, a közelmúltban azonban lemondtál a tagozatvezetői posztról. Miért hoztad meg ezt a döntést?
Én nagyon sokat dolgoztam ezért az iskoláért, de tagozatvezetőként most már nem tudom a nevemet adni hozzá. 34 fős létszámmal nem lehet differenciált oktatást megvalósítani, pedig a művészeti képzésnek ez a lényege. Amikor ebben a formában hozták létre a tagozatot, akkor azt remélték, hogy a 100 „művészetis” hat majd a többi 1500 gyerekre, csakhogy ez nem így van. Én szenvedélyesen szeretek tanítani, és úgy gondolom, hogy sikerült arculatot adnom a tagozatnak, de most úgy érzem, hogy sokkal több időt kell töltenem a saját dolgaimmal. Múlik az idő. Valaki azt mondta, hogy a szobrász negyven fölött kezdődik, de csak akkor, ha addig is dolgozott, mint egy rabszolga. Eredetit sokan tudnak alkotni, én ott szeretnék lenni a szobrászat „nagy vonalában”. 

Kállai Erzsébet