Negyedszázada színpadon Pál Attila25

A HŰSÉG JUTALMA: BÁCS-KISKUN MEGYEI PRÍMA DÍJ

Ha én lennék a kecskeméti színházban a rendező, és egy ifjú snájdig táncos-komikusra lenne szükségem, azonnal Pál Attilára gondolnék, pedig – milyen hihetetlenül hangzik – már 25 éve van a pályán…  …és 25 éve van Kecskeméten.  Nem tagadja, hogy nem így tervezte. Ebben a főváros-centrikus országban talán nincs is olyan színész, aki ne álmodna budapesti színpadról. 2-3 év vidéken – milyen jó iskola –, de aztán jöhet az országos hírnév. Pál Attila mégis kecskeméti, Bács-Kiskun megyei maradt, s most itt választották „prímává”, bizonyítván, hogy a megérdemelt elismerés mindenhol megtalálja az embert.

Pál Attila
(Fotó: Walter Péter)

„Kici fiam gyere már le, várlak az aulában” – utánozza Pál Attila erős pöszeséggel Lendvay Ferencet, a kecskeméti színház egykori igazgatóját, amikor felidézi, hogyan is került Kecskemétre. A főiskolán egy vizsgaeladás után keresett meg Feri bácsi harmadmagammal, szép fizetést kínált, de nem ígért semmilyen szerepet. Ott volt nála a lebélyegzett szerződés, és amikor én azt mondtam, hogy azért gondolkoznék még egy keveset, rávágta: itt a szerződés, döntsd el, aláírod vagy nem. S akkor én megfogtam a tollat és aláírtam. Azt gondoltam, hogy az mégis más ízű, ha valahova hívják az embert, mintha valahova be akar kerülni. Ő akkor engem hívott és én döntöttem, pedig azt sem tudtam, hogy hol van Kecskemét.

Nem bántad meg a gyors döntést?
Elkezdődött az első évad, s először Nyikolaj Rosztov szerepét kaptam meg a Háború és bé-kében, ami egy kis epizód szerep. Majd következett a Marica grófnő, gondoltam, hogy eljött az én időm: táncos-komikus, zenés osztály, friss diploma. Aztán kitették a szereposztást: Alfréd, a komornyik. Végem volt. Ezért jöttem le Kecskemétre? S ekkor Lendvay Feri bácsi azt mondta: „kici fiam, te ne legyél türelmetlen”. S aztán valóban megtaláltak a nagyobb szerepek is. Az első igazán nagy „durranás” a Bál a Savoyban volt, amiben Musztafa bejt játszottam. Én mindig nagyon nagy vehemenciával, energiával dolgoztam, de ha ért egy pofon, egy rendező, mondjuk, nem úgy nézett rám, akkor azt nagyon a lelkemre vettem. Sokszor éreztem úgy, hogy összeesküdött ellenem a világ és keseregtem, hogy megéri könyökölni meg taposni, mert lám, azok boldogulnak, akik ezt teszik. Egyszer kiöntöttem a szívemet Feri bácsinak, aki megnyugtatott:  „ Kiszfiam, te maradj olyan, amilyen vagy, hidd el, az élet hosszú távon – rövid távon lehet, hogy nem – meg fogja neked adni, amit a munkád alapján érdemelsz. Legyél türelemmel, és bízzál magadban”.  S ezt soha nem felejtem el.

S megadta?
Három olyan helyi elismerésem is van, amire büszke vagyok. Az első, amikor egy közönség-szavazás alapján megkaptam a Centrum Díjat, majd néhány évvel ezelőtt Bács-Kiskun Megye Művészeti Díját, most pedig a Bács-Kiskun Megyei Príma Díjat. Egy állami díj olyan személytelen, lehet, hogy aki aláírja, nem is ismeri  a kitüntetettet. Ezek mögött a díjak mögött viszont emberek vannak.  Az igazi mérce a színésznek a közönség. Itt vidéken az ember olyan szeretetet tapasztalhat meg, amit még azok a „sztárok” sem élhetnek át, akiket nap mint nap látunk a televízióban, mert egy nagyvárosban legfeljebb utánuk fordulnak a fejek.  Nekem sok olyan élményem van, mint amikor például az egyik áruházunkban egy idős bácsi kapta el a kezemet, és nem győzött hálálkodni azért, ahogyan a Gül babában a Darumadár fenn az égent énekeltem.  Én a színházon kívül is sok közszereplést vállalok – rendezvények, ünnepségek –, így sokan ismernek olyanok is, akik nem járnak színházba. S a színházon belüli hullámvölgyeken – mert azért ilyenek is akadtak az elmúlt 25 évben – éppen ez a színházon kívüli szeretet segített át.  

Pál Attila a Révész szerepében
(Presser-Horváth-Sztevanovity: A padlás –
Kecskemét, 2008; Fotó: Walter Péter)

25 év múlva is itt beszélgethetünk majd a kecskeméti színházban?
Volt időszak, amikor megkaptam – nemcsak én –, hogy nehogy azt higgyem, hogy ez egy nyugdíjas állás, s innen már csak koporsóban viszik ki az embert. Ez egy olyan pálya, ahol ötéves ciklusokban van váltás, s az új igazgató hozza magával a vonzáskörét, s ezt pozitívan mondom, de ha megnézzük a színházakat, mindenhol vannak olyanok, akik 10-20-40 évet eltöltenek egy helyen. Nem hiszem, hogy ez bűn lenne. Ha az élet és a Jóisten is úgy akarja, találkozzunk ugyanitt 25 év múlva.

Kállai Erzsébet