Mérnök diplomája ellenére a tanítást választotta100

Garzó Imre 1827. október 22-én született Kecskeméten. Szüleit korán elvesztette. Négyéves sem volt, amikor édesapja meghalt, így nem gyakorolhatott döntő befolyást rá. Annál inkább édesanyja, aki öröklött kis földbirtokát maga igazgatta, és annak szűkös jövedelmeiből tartotta el családját. Mindezt olyan ügyességgel tette, hogy sikerült adósságaikat is törlesztenie. Garzót már gyermekként érdekelték és izgatták a birtokkal kapcsolatos ügyek. Számára nagy öröm volt a tanyára, a szőlőbe édesanyját kísérve kimenni. Esténként korán bezárkóztak, és míg édesanyja és nővére, Róza kézimunkáztak, a fiúk, Imre és Gábor iskolai dolgaikkal foglalatoskodtak, majd irodalmi művekből olvastak fel. Ezek az esti családi együttlétek „megfertőzték” a fiatal Garzót az irodalom, a művészetek, a tudományok tiszteletével és szeretetével. Ez a családi örökség irányította őt végig későbbi élete során.

Iskoláit Kecskeméten kezdte meg 1835-ben. Valószínűleg otthonról egyből a gimnáziumba került, elemi iskolai tanulmányaira ugyanis sehol sincs utalás. 1840-ig járt Kecskemétre, majd utolsó gimnáziumi évét Kisújszálláson töltötte. Ezután ismét a hírös városban tanult, a líceumban két évig bölcseleti (mennyiségtan, algebra, egyetemes történelem, filozófia, természetrajz és természettan) tanulmányokat folytatott. Ezekben az években ismerkedett meg és került jó barátságba Jókai Mórral, és minden bizonnyal találkozott Petőfi Sándorral is.

A gimnáziumi tanulmányok azonban kevés örömet jelentettek számára. „Amott tanultam, mert tanulni és tudni kellett...” – írta önéletrajzában –, de az elsajátításra szánt ismeretanyag nem keltette fel érdeklődését. Különösen a latin nyelv állt távol tőle, ugyanakkor a mennyiségtant és a természettudományt kedvelte, mert szerinte e két tárgy „a valóság fölfogásához szükséges képzelő tehetségnek legbiztosabb gyakorlója és fegyelmezője, az érzelemnek pedig adatok megállapításában kivédhetetlen mestere.” Szellemi látókörét a filozófia is szélesítette, s nyitotta meg számára az emberi tudás és gondolkodás távlatait.

Kecskeméti líceumi évei után a pesti egyetem kétéves mérnöki tanfolyamán tanult tovább. 1845 augusztusában – uradalmi mérnökként – Somogy megyébe utazott, hogy letöltse kötelező kétéves gyakorlatát. A fölmérési munkák közben nagy lelkesedéssel figyelte, tanulmányozta az őt körülvevő világot: a vidéki élet, a vidéki emberek jellegzetességeit. Tapasztalatait így összegezte: „...hovatovább behatóan ismertem föl a valóság tényezőit, a tapasztalt jelenségek okozati összefüggését”.

1848 nyarán épp Egervár határában végzett méréseket. Munkájával szeptember 12-én, ahogy Jellasics betöréséről értesült, azonnal felhagyott. Jelentkezett a honvédseregnél, ahol két hét alatt tüzér tisztté képezték ki. Részt vett a 1848-49-es szabadságharc ütközeteiben. A tűzkeresztségen Schwechat mellett esett át, majd egységével átszelte az egész országot. A fegyverletétel után rövid ideig orosz, illetve osztrák fogságban volt, azután Aradon – a szabadságharcban való részvétele büntetéseként – közkatonaként besorozták a császári hadseregbe és Firenzébe vezényelték.

A kényszerkatonáskodásból 1851-ben megváltás útján szabadult. Ekkor találta szembe magát a pályakezdés problémájával. Tanítani szeretett volna, de tanári álláshoz nem jutott, ezért visszatért Somogyba, és még közel kilenc évig dolgozott mérnökként. Közben két és fél évet ugyan tanított Kecskeméten, de ott nem találta meg a helyét.

Élete 1862-ben ért révbe, amikor meghívták a hódmezővásárhelyi református gimnáziumba a mennyiség és természettani tanszékre. Nagy tervekkel, lelkesen vetette bele magát a tanári munkába, emellett a városi közéletbe is aktívan bekapcsolódott. Az 1867/68-as tanévben még a gimnázium igazgatójának is megválasztották. Egészen 1874-ig dolgozott tanárként Vásárhelyen, ekkor egészségének romlása miatt nyugdíjba vonult: „1872-ben gyomorbaj lepett meg, melyet eléggé számba se vettem, de amely úgy fejlődött, hogy 1873-ban már aggasztó vérszegénységet és különös gerincbántalmat hozott rám...” – emlékezett betegségére.

Garzó Imre folyóirata

Felgyógyulása után a tanításhoz már nem tért vissza, de a vásárhelyi közéletben tovább tevékenykedett. Szinte végeláthatatlan azon egyesületek, szervezetek, bizottságok száma, ahol Garzó Imre tevékenykedett. 1870-ben Hódmezővásárhelyi Szemle címmel havi folyóiratot indított, Vásárhelyen ez volt az első havi folyóirat. A községi iskolaszék elnökévé választották, valamint a város törvényhatósági bizottságának virilis, azaz szavazati joggal bíró tagja lett. Mérnökként bekapcsolódott az 1879-es szegedi nagy árvizet követő árvízvédelmi munkálatokba. A Körös-Tisza-Maros Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat alelnökeként fő mozgatója volt a belvízszabályozásnak és a Vásárhelyt védő körtöltés építésének. Szervezett népbankot is, illetve egyik alapítója volt a Vöröskereszt városi szervezetének. 

Oktató munkája és közéleti tevékenysége mellett közoktatás-politikai kérdésekkel és tankönyvírással is foglalkozott. Főbb művei: Mennyiségtan (Szeged, 1864); A közoktatás kérdéséhez (Szeged, 1880); Hód-Mező-Vásárhely város ismertetése (1891); A magyar hazafiság ellentétei (Hódmezővásárhely, 1897); Vázlatok a lélek természetrajzához (Hódmezővásárhely, 1897); Justh Gyulához (Nagykároly, 1902).

Buda István: Garzó Imre

1902-ben fiához, a Szatmár megyei Szaniszlóra költözött. Öregségének napjait visszaemlékezésének írásával töltötte. Szaniszlón hunyt el 1914. szeptember 8-án. Temetéséről így rendelkezett: „Semmi gyászjelentést rólam ki ne adjatok... Temetőbe temessetek, annak nyugati partos végén, ahol már van is egy-két sírhalom... A temetési szertartás közönséges énekszóval, papi ima nélkül menjen véghez...”

(Források:  *Dömötör Piroska: A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium két legendás fizikatanárának munkássága  *Dr. Varsányi Péter István: Hódmezővásárhely jelesei)