95 éve, 1919. október 30-án született a Bugacpuszta melletti Bócsán Abonyi Imre fogathajtó. A Szarvasi Állattenyésztési Főiskola elvégzése után tényleges katonai szolgálatra vonult be Szentesre a huszárokhoz, ahonnan az orosz frontra vezényelték. Ekkor zászlósi rangja volt, hadifogságba esett, és csak 1947-ben került haza.

Hazajövetele után fuvarozással foglalkozott, majd a családi birtokon, Bócsán és Bugacon gazdálkodott. 1950-ben, a házasságkötését követően feleségével Csongrádon telepedett le. 1953-ban Szilvásváradra került a lipicai méneshez. Először csikósként dolgozott, majd pár év múlva a ménes vezetésével bízták meg. Szilvásváradi évei alatt került közeli munkakapcsolatba unokabátyjával, Abonyi Lászlóval, aki a csipkéskúti csikótelep vezetőjeként kiemelkedő elméleti és gyakorlati szakemberként segítette Abonyi Imre szakmai és sportpályáját. Ő indította el a sportolói pályán, és ő készítette fel a hazai és a nemzetközi versenyekre. 1969-ben Kecskemétre került a Magyar-Szovjet Barátság Termelőszövetkezetbe mint lótenyésztő, emellett a Kecskeméti Ménestelep vezetői feladatait is ellátta. Később a Bugaci Méneshez, ahol szintén együtt dolgozott unokabátyjával, Abonyi Lászlóval. Itt az akkori vezető szabad kezet adott a két Abonyinak tenyésztői és sportmunkájához. A lótenyésztés mellett a magyar szürkemarha- és a rackajuh-tenyésztéssel is eredményesen foglalkoztak, de Magyarországon az elsők között figyeltek fel a lovasturizmus adta lehetőségekre is. A Bugaci Ménesnek meghatározó szerepe volt életében a későbbiekben is, majd innen került nyugdíjba.

Sportolói pályafutását díjugratóként kezdte, később orvosi tanácsra lovas szakágat változtatott, és a fogathajtást választotta. Az 1963-tól induló sportkarrierje eredményességében unokabátyján kívül meghatározó szereppel bírt Pettkó-Szandtner Tibor szakmai és szellemi nagysága, gyakorlati útmutatásai. 1966-ban érte el első nagyobb sikereit, majd ezek után 1967-ben a válogatott keretben olyan társakra talált, mint Kádár László és Szentmihályi Ferenc, akik a ’60-as évek legnagyobb fogathajtó klasszisai voltak. Nekik is köszönhette, hogy a négyesfogathajtás egyik legnagyobb alakjává vált, 1966 és 1976 között a világ legjobb versenyzője volt. Hamburgban háromszor, Aachenben két alkalommal, míg Luzernben és Windsorban egyszer-egyszer diadalmaskodott. Itthon is sikeresen szerepelt, négyszer győzött a Magyar Derbyn.

Közel 58 évesen, fájó, reumás csuklókkal küszködve tervezte, hogy az apeldoorni világbajnokság után befejezi aktív sportpályafutását, és átadja helyét a fiatal versenyzőknek. Apeldoornt szép búcsúzásnak szánta, amit túl is teljesített. Egyéni világbajnoki aranyérmes lett, és a holland királynő hajtókirálynak koronázta Abonyi Imrét. Mellette az Abonyi Imre-Bárdos György-Fülöp Sándor csapat tagjaként szintén aranyérmesként végzett.

1977-ben ugyan végleg befejezte versenyzői pályáját, de kapcsolata nem szakadt meg a fogathajtással, hiszen tudását, versenyzői rutinját, tapasztalatait átadva segítette Juhász Lászlót és Bálint Mihályt, akik klasszisversenyzőkké válva hálálták meg Abonyi segítő szándékát, tiszta emberi megnyilvánulását.

A hajtókirály a mai modern fogathajtósport egyik legnagyobb egyénisége, akinek az élete elválaszthatatlan kapocsként kötődött a lóhoz, a fogatsporthoz, 1994-ben, 75 éves korában halt meg. Búcsúztatásán, a bugaci temetőben sok ezer tisztelője volt jelen, köztük a magyar és a külföldi lovasvilág ismert személyiségei, volt versenyzőtársai és a sportvezetés meghatározó személyei. A sok koszorú és virág között ott volt az angol királyi család és Fülöp herceg hatalmas, patkó alakú koszorúja is, amelyet az angol követség attaséja helyezett el. Abonyi Imrét legkedvesebb tanítványa, Juhász László világbajnok négyesfogattal vitte utolsó útjára. Emlékének tisztelegve, 1997-ben a Fogathajtó Szakbizottság Baráti Köre és a Bugaci Ménes Kft. „Emléktáblát” avatott fel a Bugaci Ménes istállójának falán, a magyar lovas élet kiemelkedő személyisége előtt tisztelegve.