75 éve, 1939. október 28-án Kecskeméten született Dunszt Ferenc mesteredző, a Katona József Gimnázium egykori testnevelő tanára, Kecskemét röplabdasportjának egyik megteremtője és felvirágoztatója. Elemi tanulmányait a Jókai utcai általános iskolában végezte, majd középiskolába Kiskunfélegyházán járt. 1958-ban érettségizett a Petőfi Sándor Általános Gimnáziumban. A Testnevelési Főiskolát Budapesten, 1964-ben fejezte be. Ezután visszatért Kecskemétre, és egy évig a 607-es ipari szakközépiskolában oktatott testnevelést. Ezt követően több mint négy évtizeden keresztül a Katona József Gimnáziumban tanított. Nevét sokan a röplabda kapcsán ismerik. 1964-ben, friss diplomásként lett a Kecskeméti AKÖV nevet viselő férfi röplabdacsapat edzője, amellyel 1977-ig dolgozott. Irányítása alatt jutott fel a csapat az NB I-be. 1977 után az utánpótlás korosztállyal végzett munkájával szerzett elévülhetetlen érdemeket. 2007-ben jelent meg  Hírös játék címmel a kecskeméti röplabdázás történetét összefoglaló könyve. Tanári és sportvezetői tevékenységéért számos elsimerést kapott: Pro Urbe-díj (1988), Toldi Miklós-díj (1992), Kecskemét Sportjáért Díj (1998), Katona József Gimnázium Baráti Társasága által alapított jubileumi ezüstérem (1999), Horti Attila Katonás Tanáregyéniség Díj (2004), Bács-Kiskun Megye Sport Díja (2012). Hosszan tartó betegség után 2013. január 8-án hunyt el.

"Tősgyökeres kecskeméti család a miénk, testvéreimmel egy belvárosi polgári házban nevelkedtünk. Édesapám orvos volt, édesanyám pedig pedagógus, talán vannak néhányan, akik Sárika néniként emlékeznek még rá a közgazdasági középiskolából, ahonnan nyugdíjba ment. Az ő hivatását választotta rajtam kívül a nővérem – aki sajnos már nem él – és az öcsém is. De családunk többi tagja és gyermekeink mind testnevelő tanári diplomát szereztek, közülünk egyedül a lányom a kivétel. Ő ugyanis olasz-spanyol szakos, emellett Budapestre ment férjhez. Egyébként mindannyian ragaszkodunk városunkhoz, Kecskeméthez.

A második világháborúban apámat az orosz katonák elvitték malenkij robotra. Nem jött haza szegény. Romániában egy fogolytáborba került, ahol a hastífusz tizedelte a rabokat. Apám megpróbálta kezelni őket, de végül ő is elkapta, és 1945-ben meghalt. Anyám egyedül maradt velünk, a három kicsi gyerekkel, közülünk az öcsém még csecsemő volt. Nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, mert anyámnak nem akartak állást adni, mondván, hogy orvosfeleség, tehát nem a munkás-paraszti réteghez tartozik. Az ötvenes évek közepéig nagy szegénységben éltünk. Aztán jött 1956, amiben a családom ugyan nem vett részt, később mégis emiatt hurcoltak meg bennünket. Akkor már nagyobbak voltunk, a főiskolai jelentkezésünk volt a tét. A nővéremet egyáltalán nem vették fel sehová, így tanyasi tanító lett, és csak később, levelezőn végezhette el a főiskolát. Jómagam 1958-ban érettségiztem, és a Testnevelési Főiskolára jelentkeztem, de csak harmadik nekifutásra vettek fel. Az első évben, 1958-ban ötödik voltam a felvételi ranglistán, akkor azt mondták: nem feleltem meg. Egy évvel később is hiába voltam második, arra hivatkozva, hogy kevés a hely, elutasítottak. 1960-ban aztán már rangelső lettem, így a törvény szerint kötelező volt felvenniük. Így is tettek, ám hamarosan fegyelmi eljárást indítottak ellenem: azzal a koholt váddal, hogy édesanyám részt vett az 1956-os cselekményekben, ami nem felelt meg a valóságnak. Ám mégis szerencsém volt, mert a fegyelmi tárgyaláson – több igazolás beszerzésével – végre bizonyíthattam a családom ártatlanságát, és tisztázhattam édesanyám nevét. Ezután többé már nem zaklattak bennünket, és végre simán mentek a dolgaim.

Én eredendően szertornász voltam, mivel Kiskunfélegyházán, a gimnáziumban Tulit Péter tanítványa voltam, akinek az emlékére ma is rendeznek még szertornaversenyeket. Péter bácsi nagy hatást gyakorolt rám, tőle kaptam kedvet a testnevelői pályához. A szertornát kedveltem, de a komolyabb gyakorlatokhoz már kevésbé volt bátorságom, így abba is hagytam. Eközben a középiskolai kollégiumban társaimmal elkezdtünk röplabdázni. Olyan jól ment, hogy amikor érettségi után hazatértem Kecskemétre, az itt alakulgató röplabdacsapattól meghívást kaptam a keretbe. Igazán komolyan azonban csak akkor kezdtem el röplabdázni, amikor bekerültem a Testnevelési Főiskolára. A testnevelői végzettség mellé röplabdaedzői képesítést is szereztem.

Ahogy a főiskola után hazatértünk Beregszászi Szabolcs barátommal, belevetettük magunkat a munkába, és mondhatni új fejezetet nyitottunk a kecskeméti röplabda történetében. Bár a sportág már korábban is létezett a városban, de még kevés sikert arattak. 1964 nyarán felkértek, hogy legyek a Kecskeméti AKÖV nevet viselő férficsapat edzője. Még abban az évben megyei bajnokok lettünk, sőt feljutottunk az NB II-be is. Később Kecskeméti Szállítók SE, majd KSC néven szerepeltünk, és 1972-ben, az én vezetésem alatt felverekedtük magunkat az első osztályba. Csodálatos időszak volt ez az életemben, szép sikereket értünk el együtt: kétszer voltunk bajnokok, kétszer Magyar Kupa-győztesek, a lelátók pedig mindig dugig voltak a mérkőzéseinken.

Hírös játék című könyvével

1977-ben Beregszászi barátom vette át a csapat irányítását, és a tanítványok is bekapcsolódtak a munkába. Én az utánpótlással kezdtem foglalkozni, és ezen a területen is igazi sikereket értem el. Természetesen figyelemmel kísértem a felnőtt csapat játékát is, és büszkeséggel töltött el, hogy a nyolcvanas években, közelítőleg tíz éven keresztül senki sem tudott bennünket, kecskeméti röplabdásokat letaszítani a dobogóról.

Néhány évvel ezelőtt abbahagytam az edzősködést, ám a közelmúltban új feladatot kaptam. A Kecskeméti Sportiskola röplabdaszakosztályán vállaltam összefogó, irányító szerepet, technikai vezetőként dolgozom. Már említettem, hogy a meccseken mindig ott vagyok, és ne felejtsük el azt sem, hogy az én családomban mindenkinek köze van a testneveléshez és a röplabdához. Hiszen ezzel foglalkozik a feleségem, a fiam, az öcsém, az ő neje, valamint az ő nagylányuk is.

Családi körben 70. születésnapján

De természetesen nem csak edzőként dolgoztam. A főiskola után egy évet a 607-es ipari középiskolában tanítottam, azután átkerültem a Katona József Gimnáziumba, ahol összesen negyvenkét csodálatos évet töltöttem. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a tantestületben olyan neves kollégákkal, barátokkal dolgozhattam együtt, mint Orosz László irodalmár professzor, Szekér Endre és Iványosi Szabó Tibor. Minden olyan kezdeményezésben, amely az iskola rangját, presztízsét emelte, szívesen és teljes mellszélességgel részt vettem. Ilyen volt például a nyolcvanas évek elején a gimnázium épületének felújítása. Akkor csináltuk meg a jégpályát is, amely azóta minden télen üzemel. Sokan onnan ismernek, ezért hívnak jégpályás Frici bácsinak. 1999-ben mentem nyugdíjba, de mivel egy kolléganő hosszabb szülési szabadságra ment, még hat évig maradtam a Katonában. S persze az is leírhatatlanul jó érzés volt, amikor az én státuszomat a fiam vette át ebben a gimnáziumban. Egyébiránt az edzői pályafutásom nagyobb része is a gyerekekhez, fiatalokhoz köt, és minden elismerést, amit a röplabdás eredményeimért kaptam, az utánpótlás korosztályban végzett munkámért ítéltek nekem."

(Források:  *kecskemet.hu  *kesport.hu  *Röplabda, 2009)