Ma történt2014. augusztus 23.

125 éve, 1889. augusztus 23-án hunyt el Czelder Márton református lelkész. Szegény sorsú, nemes szülőktől származott, családja ősei között még kuruc tábornok is akadt. 1833. november 11-én a Vásárosnamény melletti Ugornyán született. Elemi iskoláit szülőföldjén kezdte, a gimnázium alsóbb osztályait a nyíregyházi evangélikus iskolában, a többit Sárospatakon végezte. Már fiatalkorában látni lehetett rajta a magyarság iránti elkötelezettségét. Az 1848-as eseményekben egy szabadcsapat tagjaként vett részt, két ízben meg is sebesült. A szabadságharc bukása után visszament Sárospatakra és folytatta tanulmányait. Közben, hogy megélhetését biztosítsa, segédtanítói feladatot vállalt. 1856-ban segédlelkészi vizsgát tett és Losoncra ment káplánnak. Helyettes lelkészi feladatai mellett többek között költészetet, szónoklatot és természettant is tanított. 1857-ben Révkomáromban pappá szentelték. Ebben az időben érlelődött meg benne a gondolat, hogy a Moldáviában és Romániában szétszórtan élő hit- és vérrokonai körében missziót kezdeményezzen: „Mindent elkövetek, hogy őket a vallási és nemzeti pusztulástól megmentsem”.

1861-ben Czelder Márton az akkor Moldva-Oláhországnak nevezett Romániába ment és tíz éven át egyházak és iskolák egész sorát szervezte meg. Templomokat építtetett és megszerezte a misszió támogatására Pálóczy Horváth Mária alapítványának jelentős évi segélyét is. Minden városban, ahol megfordult, prédikált és ébresztgette a nemzeti gondolatokat. Eljutott csángó földre is. Számukat 60-70 ezerre becsülte és nagyon megsajnálta őket. Czelder levelet írt az egri püspöknek, amelyben bírálta az olasz papokat és azt írta, hogy Moldvában mindössze három magyar pap van, iskola meg egyáltalán nincs. A csángó magyarokat meg lehet menteni, „ilyen dolgokban nem szabad hogy legyünk sem római, sem genovai sem ágostai felekezet, hanem mindenek felett keresztyének és magyarok” – javasolta a püspöknek. „Vigyázzunk erre a maroknyi magyarságra, mert a világ kertjében mi csak egy viharrongálta fa vagyunk”.

A sok küzdelembe belefáradva, 1871-ben elfogadta a felsőbányai református egyház meghívását, majd Fördős Lajos halála után 1884-ben Kecskemétre választották lelkésznek. Érkezésekor a Kecskemét címmel megjelenő helyi újság így méltatta: „Mint ember, viseletében egyszerű, s az általa isten segedelmével kezdett munkában kitartó, s bizton várhatjuk, hogy ő magyar prot. egyházunkért még tovább fáradni s küzdeni hivatva van, s hivatását nemesen folytatandja.”

Hivatalát 1889-ig látta el, közben szerkesztette a Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelőt, az Evangéliumi Lelkész Tárt és a Vasárnap című hetilapot. Állásából szabálytalanságok miatt 1889-ben a konventi bíróság elmozdította. Az ítéletet nem fellebbezte meg, néhány hónapra nagybányai házában keresett menedéket. 1889. augusztus 23-án hunyt el.

(Források:  *Kecskeméti Református Egyházközség Könyvtára  *Katona József Könyvtár  *Csángó Tükör  *Kecskemét, 1884 - Kecskeméti Életrajzi Lexikon  *Szabó Lajos: Czelder működése)

75 éves Fazekas Lajos filmrendező. 1939. augusztus 23-án született Kecskeméten. A Katona József Gimnáziumban érettségizett, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakán tanult. Filmrendezői és operatőri diplomáját 1964-ben vette át. Ezt követően a Filmgyárban dolgozott. A Lássátok feleim című első játékfilmjét – melyet 1966-67-ben forgatott – 1968 januárjában mutatták be. A közönség később még három alkotását, az Ámokfutás, a Haladék és a Defekt című mozgóképeket tekinthette meg a mozikban. Nemcsak játékfilmesként, hanem televíziósként is maradandót alkotott, az ő műve a Kisváros című sorozat. Több évtizedes munkásságáért 2012-ben Szkíta Aranyszarvas-díjat vehetett át.

„Születésem napja, úgy mondják, az Oroszlán csillagjegyének utolsó napja, a következő már Szűz. Kecskemét cívisváros, családom polgárcsalád, apai ágon magyar kisbirtokos-iparos eredetű, születésem idején már hivatalnokfamília, református, anyai ágon délvidéki svábok az őseim, papok, bankárok, vasúti tisztek, jogászok, tanítók a fölmenőim; az ő révükön lettem három öcsémmel együtt katolikus.

A háború végén kezdtem iskolába járni Kecskeméten, majd apám sok költözéssel járó mestersége folytán (rendőrtiszt lett 1945-ben) Gyömrőn, Cegléden, Szegeden és Makón, az ő-ző nyelvjárású Alföldön jártam ki az általános iskolát.

Makón lettem gimnazista, az országos versenyeket nyerő tornászcsapat tagja, ez idő tájt jelentek meg első verseim a megyei lapokban (később majd a Tiszatájban, Élet és Irodalomban, Új Írásban is), és végzős gimnazista gyanánt itt ért 1956-ban a forradalom, amelynek makói eseményeiben kezdeményező szerepem volt. Apám a város népszerű rendőrkapitányaként a forradalomhoz csatlakozott, a bukás után emiatt letartóztatták, félholtra verték, bebörtönözték – jóval később, 1994-ben a város díszpolgára lett, emlékét ma márványtábla örökíti meg. Édesanyámmal és öcséimmel akkor hazamenekültünk Kecskemétre, ahol oltalmába vett a család, így én elkerültem a pufajkásokat. 

A makói emléktáblánál
(Fotó: Szabó Imre)

1957-ben a Katona József Gimnáziumban érettségiztem kitűnően. Leginkább orvos akartam volna lenni, de egyetemre hiába jelentkeztem; testvéreimet is el kellett tartani, hiszen tanítónő édesanyám se kapott munkát jó darabig; a rokonságnál, nagyszülőknél laktunk – dolgozni kezdtem. Ám katonai behívás fenyegetett, ami akkor az én helyzetemben életveszélyt jelentett volna. Találtunk egy helyet, ami mentesített: egy felcserképzőnek becézett félkatonai egészségügyi szakiskolát, ide fölvettek. Különös hely volt, igazgatója katonaorvos, épülete egy óbudai apácakolostor, a növendékek jó része hozzám némiképpen hasonló kétes egzisztencia, de kiváló tanári kar, jó, színvonalas oktatás és érdekes, mozgalmas diákélet várt. Sajnos a kollégiumi bezártságot rosszul viseltem – az első év után ki is rúgtak annak rendje-módja szerint.

Ebben az időben, 1958–59-ben barátkoztam össze a magyar avantgárdok néhány érdekes képviselőjével: közülük Gál Imre, Kovásznay György és főképpen Juhász Sándor festővel szoros barátságot kötöttem. Kecskemétről velem együtt jött föl Pestre Benedek István Gábor, azóta nevezetes író, akinek révén bejáratos lettem a Rabbiszemináriumba, Scheiber Sándor professzor óráira, de ismeretségben voltam az óbudai plébánián élő Mécs László költővel is, akit haláláig látogathattam. Kirúgásomat követően pesti rokonok fogadtak be, alkalmi munkákból, vendéglátóipari zongorázásból éltem, később dolgoztam Komlón a szénbányában: ez is mentesített a katonaság alól sorkötelességem végezetéig.

Közben persze minden lehető alkalommal jelentkeztem mindenféle egyetemre, ám eredménytelenül; végül egy véletlen folytán a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára is – ez volt a legkevésbé valószínű hely, de Herskó János beválogatott és meglepő módon fölvehetett egészen speciális osztályába. Innen számítom ifjúságom legboldogabb négy esztendejét: a pokolból a mennyországba kerültem. Megtanultam egy nagyon nekem való mesterséget, bizalmat és megbecsülést kaptam, elindultam a nekem rendelt pályán.

Diploma után a Filmgyár adott állást, asszisztálhattam nemcsak a barátaimnak, a mesteremnek, hanem munkatársként tanulhattam mások mellett Várkonyi Zoltántól, Jancsótól is. Első játékfilmemet, a Lássátok feleimet 1966–67-ben forgattam, 1968 januárjában mutatták be. Később még három filmem futott a mozikban: az Ámokfutás, a Haladék és a Defekt.

Már főiskolás korom óta fotografáltam: eleinte kollegáim dokumentum- és kisjátékfilmjeit, később gyakran saját filmjeimet. Nagyon vonzott a filmes technika, főleg a fekete-fehér, kevésbé az elektronika, a színes; csak mostanában, hogy a képminőség nagyságrendeket javult és az utólagos beavatkozásoknak gazdag eszköztáruk alakult ki, barátkozom vele. Induló éveim irodalmi vonzódásaiból annyi maradt, hogy forgatókönyveim jelentős részét magam írom, s néha egy-egy fölkérésre novellát, verset, publicisztikát.”

(Források:  *delmagyar.hu  *Napút, 2008)