Szűk előszoba vezet a kis szobához, amely egyben műterem is, ahol laza rendezetlenségben áll egy ágy, néhány szék meg szekrények. A falakon festmények vannak a szemlélődő számára ismeretlen emberekről, akikről aztán a beszélgetés során kiderül, hogy valamennyien Bodri Ferenc életének fontos szereplői. A legnagyobb méretű egy kedves fiatal párt ábrázol, ahogyan Bodri Ferenc soha nem láthatta őket. Egy hónappal azután született ugyanis, hogy édesapja elesett a Don-kanyarban…
A festőállvány még üres, de hamarosan egy gyümölcscsendélet rajzolódik ki a művész keze nyomán. Nincs olyan nap, hogy ne alkotna valamit. Nem szabad lustálkodni – mondja –, mindig megvan a napi penzum. Hol egy rajz, hol egy festmény, valami… S ma már nem kell modell, ma már a fejében vannak a vonalak, a színek, s a kép maga irányítja. „Ide még egy kis szín, oda még egy vonal. Na, most már elég.” Ha valaki „érzi” a kompozíciót, nem tévedhet – vallja Bodri Ferenc. Ahogyan mondja, időnként elad egy-egy képet, de többet elajándékoz ismerősöknek, barátoknak. Bár néha megbánja, mert ami ingyen van, annak nincs értéke, s ezt ő már megtapasztalta, amikor a szekrény mellé dugva fedezte fel egyik elajándékozott képét, mert tulajdonosa valószínűleg sokallta a keretezés árát.
Nem elkeseredett – mondja –, csak fáradt, „biztos ez a tavaszi fáradtság”, ám a hangjában mégis egyfajta lemondó rezignáltság bujkál. Beszéd közben időnként elővesz egy-egy József Attila idézetet, mert ő azt öntötte szavakba, amit Bodri Ferenc is érez, s amit igazán csak megfesteni tud, nem elmondani. Fura egy világ ez – idézi fel postai élményét, a postás kisasszony kérdő tekintetét, amikor egy szép bélyeget szeretett volna venni. Ma már nincsenek szép bélyegek, nincs igazi érdeklődés a képzőművészet iránt. S talán egy kicsit a fiatalság iránti nosztalgiával idézi a rendszerváltás előtti időket, amikor kiállításai voltak, képeket vett meg tőle a tanács és a múzeum, építészek, újságírók, színészek, művészek jöttek össze a sajtóklubban vagy a színészklubban. A politika ma is érdekli, már csak azért is, mert egyszerűen nem lehet kizárni a mindennapokból, de pillanatok alatt – ahogyan mondja – „bepöccen” az idétlen politikai viszonyok miatt.
Időközben megérkeztek a galambok ebédelni az ablakpárkányra. Bodri Ferenc szívesen nézegeti a városi madarakat, mert – ahogy mondja – különlegesen szép, áramvonalas a testük, s bár úgy tűnik, mintha egyforma lenne a fejük, ez nem így van, minden galambnak más a fejformája. Miközben dolgozik az ablak mellett a festőállványon, időnként kipislant a madarakra, s eszébe jut, hogy galambokat még nem festett soha…

Bodri Ferenc kiállítása a Katona József Könyvtár Helytörténeti Gyűjteményében látható 2008. március 29-ig

Önéletírás

„1943. február 28-án születtem Kecskeméten. (Szüleim is idevalósiak). Általános iskoláimat Kecskeméten végeztem, 1957-ig. Még abban az évben felvettek a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba. Ahol 1961-ben érettségiztem. 1961–65-ig a budapesti Pannónia Rajzfilmstúdióban fázisrajzoló lettem. 1965-ben bekerültem a Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1971-ben végeztem. Azóta itthon élek és dolgozom. 1972 óta szabadúszó vagyok. 1994-ben meghalt az édesanyám, 90 éves korában. Egyedül maradtam. Hogy mit hoz a jövő, tudom, mint a jós. Tisztelettel: Bodri Ferenc.”