A hírös város „leghírösebb” épületében 1983. október 8-án nyitotta meg kapuit a Kecskeméti Képtár. A főtéri Cifrapalotában helyet kapó – kezdetben Kecskeméti Galériának nevezett, mára még színesebbre, gazdagabbra gyarapodott – gyűjtemény azonban ennél jóval hosszabb múltra tekint vissza.
Egészen 1911-ig kell visszamennünk – meséli ifj. Gyergyádesz László, a képtár művészettörténésze. – Ekkor ajándékozta a városnak nyolcvan képből álló gyűjteményét Nemes Marcell. Mindezt azzal a nem titkolt céllal tette, hogy megteremtse egy majdani városi képtár alapjait, ezzel szolgálva a művészet és a népművelés fővároson kívüli terjedését. Ezek a festmények az akkori kortársak legnagyobbjainak munkái voltak, így például Rippl-Rónaié, Vaszary Jánosé, Gulácsy Lajosé, Ferenczy Károlyé vagy éppen Iványi Grünwald Béláé. Az utóbbi név is mutatja, hogy az adományozás szorosan kapcsolódott a Kecskeméti Művésztelep alapításához.
Az ún. Farkas István–Glücks Ferenc-hagyaték már a nyolcvanas évek során került hozzánk. Ez a 291 művet tartalmazó anyag a 20. század első felének legjelentősebb magyar alkotóinak, mindenekelőtt Mednyánszky László, a tragikus sorsú Farkas István, Nagy István és Egry József művészetének a bemutatását teszi számunkra lehetővé.
A képtár legnagyobb gyűjteményi egysége Tóth Menyhért miskei festőművész szinte teljes életművét tartalmazza, mintegy 15 ezer alkotást. A fenti műtárgyak állandó kiállításainkon láthatóak, amelyek a Cifrapalota második emeletén kaptak helyet, míg a földszint és a Pávás terem időszaki kiállítóhelyként szolgál.
Természetesen az intézmény gyűjteménye ajándékozások és pályázatok útján folyamatosan nő, bár ez utóbbi téren elég szerények a lehetőségeink. Ajándékozásra elsősorban az itt megrendezett időszaki kiállításaink adnak lehetőséget, ilyenkor megkérem az itt szereplő kortárs művészeket, hogy adományozzák műveiket annak a Kecskeméti Képtárnak, amely kategóriájában a Magyar Nemzeti Galéria után hazánk egyik legnagyobb képző- és iparművészeti gyűjteménye.

- Milyen irányban gyarapszik a képtár?
- A súlypont kezdetben a 20. század első felének magyar művészetére esett, az alapítás körülményeiből adódóan is. Bár igyekszem ebben az irányban is tenni valamit, a muzeológus alapvetően mindig a saját korának művészetét tudja a legteljesebb módon gyűjteni, hiszen évtizedek, évszázadok múlva ebből lesz majd a múzeumi anyag. Az elmúlt 11 év alatt kb. 350 művel tudtam gazdagítani a gyűjteményt, nagyobb részt adományozás útján, mivel nincs gyűjteménygyarapítási keretünk. Szerencsénk van, mert az alkotók szívesen állítanak ki nálunk. S ha mi magunk szabjuk meg az itt rendezett csoportos kiállítások tematikáját, akkor a gyűjteményt is a megfelelő irányban tudjuk fejleszteni. Eredeti művészettörténeti szakterületem a középkori keresztény ikonográfia és – munkahelyem kiállítási lehetőségeit felmérve – a jelenkori művészet ötvözéséből született meg a kortárs keresztény ikonográfiai biennálék ötlete. Mivel hamar kiderült, hogy a sorozat iránt nagy az érdeklődés, és már az első biennálén 56 művet ajánlottak fel az alkotók – köztük milliós értékű, nemzetközi kiállításokon is díjazott alkotásokat is –, 2002 óta egyértelműen e bázisra épül a gyűjtési politikánk. Szemben a legtöbb magyar világi közgyűjteménnyel, nálunk a fő karaktert egyrészt a keresztény tematika, másrészt pedig a kortárs iparművészet jelöli ki.

- A harmadik érdeklődési területe a művészettörténeti pedagógia…
- Sajnos nem létezik művészettörténeti pedagógia, a szó konkrét értelmében. Több mint tíz éve tanítok a Debreceni Egyetemen, és bőven volt alkalmam megtapasztalni, hogy milyen hiányos művészettörténeti, sőt általában kulturális ismeretekkel rendelkeznek az elmúlt években érettségizett fiatalok. Ezért is kell mindenáron becsalogatni a kecskeméti diákokat a képtárba. Sőt, ha az általános iskolák partnerek lennének, már a kisiskolásoknál elkezdhetnénk a „beavatást”. A művészet- és kultúrtörténeti alapozás akkor lenne igazán sikeres, ha erre 6-8 éves korukban sor kerülne, akkor, amikor még igazán fogékonyak erre.

- Azt mondta, szüleinek is köszönheti, hogy művészettörténész lett.
- Igen, ez így igaz, hiszen már kisgyerekként kézen fogtak és elvittek, bevittek mindenhová, megmutattak mindent, ami az emberi kultúra szempontjából fontos és értékes volt. Szerencsére - lustaságomat is ellensúlyozva ezzel - ugyanezt teszi most az én feleségem a fiaimmal. Sőt, a saját eszközeivel ugyanezt próbálja tenni az általa tanított diákokkal is. A sok nehézség ellenére is nyugodtan mondhatom azt, hogy Kecskemét ideális hely a „kultúrgyerekek” nevelésére. Kitűnő intézmények és lelkiismeretes szakemberek, tanárok sokasága áll – igaz, többnyire pénz nélkül, csupán elkötelezettségből – a céltudatos szülők rendelkezésére.