75 éves Kenyeres Dénes amatőr repülés- és hadtörténész, nyugállományú honvéd alezredes, nemzetőr tábornok. Szentkirálypusztán született 1942. szeptember 8-án. Általános iskoláit szülőhelyén és Nagykőrösön végezte, azután földmíves szülei mellett kezdett dolgozni. 1960-tól nyugállományba vonulásáig a Magyar Néphadsereg, később a Magyar Honvédség állományának tagja volt. Önkéntes sorkatonaként kezdett, majd végigjárva a ranglétrát 1997-ben mint alezredes szerelt le. Többek között Szolnokon, Cegléden, Szentkirályszabadján és Veszprémben szolgált. 1988-ban Kecskeméten az ezredparancsnok szakmai helyettese és a helyőrség hadtápfőnöke lett. Közben tanulmányait is folytatta: előbb Szolnokon a Tiszthelyettesi Iskolát végezte el, azután Kecskeméten, a Katona József Gimnáziumban érettségit szerzett, míg egyetemi diplomáját a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia hadtáp szakán vehette át. Akadémiai tanárai biztatására kezdett el kutatással és írással foglalkozni. Helytörténeti vonatkozású, illetve Kecskemét hadtörténetével foglalkozó tanulmányai, fotói polgári és katonai folyóiratokban láttak napvilágot. 16 önálló kötete is megjelent. Több katonai kitüntetést kapott érdem és évek után, így például a Haza Szolgálatáért Érdemérem és a Tiszti Szolgálati Érdemjel arany fokozatát, illetve a Honismereti Munkáért Emlékérmet. Számos civil szervezet tagja, a Honvéd Hagyományőrző Egyesület Kecskeméti Szervezetének elnöke, az 1956 Magyar Nemzetőrség helyi parancsnoka, az 1956-os Vitézi Rend, a Veterán Repülők Egyesülete, a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete és a Honismereti Egyesület tagja.

„Kenyeres őseim földműveléssel foglalkozó, református vallású emberek voltak. Kutatom a családfánkat – nagyanyám révén a neves nagykőrösi Czira család leszármazottjának is mondhatom magam –, és 300 évre visszamenőleg úgy találtam, hogy eleim mindig szorgalmasan dolgozó, becsületes, tisztességes emberek voltak. Egyetlen egy iratot sem leltem arra nézvést, hogy törvény elé kellett volna egyiküknek valaha is mennie. Sok gyermeket vállaltak, bár egyszerű, mégis szépen öltözött családtagok tekintenek ránk a régi fényképekről. Én is igyekeztem hozzájuk hasonló életet élni, a hadsereg szolgálatában, a közösség javára próbáltam a dolgomat tenni. Amikor nyugállományba vonultam, a hivatalos okiratra többek között ezt is ráírták: «Kenyeres Dénes alezredest mindig valami belső tűz hajtotta, a jobbra, a többre való törekvés.«

 
Felső-Szentkirálypusztán születtem ugyan, de minden hivatalos papíromon Kecskemét áll a születési hely rovatban. Abban az időben ugyanis Szentkirályon nem működött anyakönyvi hivatal, s mivel közigazgatásilag a hírös városhoz tartoztunk, Kecskemétet írták be szülőhelyemnek, itt is kereszteltek meg. Szüleim egyszerű parasztemberek voltak. Édesapámék Szentkirályon, míg édesanyámék Borbáson laktak, és 1938 februárjában egy ottani Zsuzsanna napi ünnepségen ismerkedtek össze. Az első találkozásból életre szóló szerelem lett: 1941 novemberében fogadtak örök hűséget és kitartást egymásnak. Négy gyermeket, két fiút és két lányt neveltek föl. Családjaink körében még valamennyien élünk. Öcsémnek hozzám hasonlóan 3 gyermeke van, míg húgaim két-két gyereket vállaltak, azaz ha nem is olyan nagyok a családjaink, mint például a Czira-dédnagymamámé – ő 16-szor szült –, de a család szeretetét visszük tovább.

Általános iskoláimat Szentkirályon kezdtem meg. 1953-ban családi okok miatt, apám egyedül maradt nagynénje kérésére Nagykőrösre költöztünk, így az ötödik, hatodik és hetedik osztályt ott jártam ki. Igen hasznos három év volt ez számomra, tanyasi gyerekként a »városba« kerülve új iskolával, új tanárokkal ismerkedtem meg, kicsit a jó értelemben vett csibészséget is elsajátítottam, egyszóval jót tett nekem ez a változás. 1956 októberében azután visszatértünk szülőhelyemre – a forradalom előtt egy nappal már ismét a szentkirályi iskolapadot koptattam –, az elemit már ott fejeztem be. Hálás szívvel emlékezem ottani tanáraimra, többek között Lövétei Józsefre és feleségére, akik végtelenül kedvesek, segítőkészek voltak. Később sokat profitáltam abból, ahogy a mélyen jobboldaliként gondolkodó, korábban katonatisztként szolgáló Jóska bácsi az 56-os eseményeket prezentálta felénk. Már akkor megmondta nekünk: »Meglátjátok, a magyar történelembe ez egyszer majd úgy fog bekerülni mint forradalom és szabadságharc«. Látnoki szavai valóra váltak. Talán az ő hatására, no meg a Kecskemét főterén sétáló magyar és orosz egyenruhások látványa miatt, de a hozzám hasonló vérmérsékletű nagybátyám tettei is erre vittek – amikor a sorozáson nem felelt meg, éktelen haragra gerjedt, később postás, majd mezőőr lett –, titkon már ekkor is arról álmodoztam, hogy egyszer majd honvédtiszt leszek.


A nyolcadik osztály végeztével teljesen természetes volt, hogy otthon maradjak, és a földműveléssel foglalkozó, bérelt földön gazdálkodó szüleim mellett paraszti munkát végezzek. Már ezekben az években is sokat olvastam, zsebpénzemből a kecskeméti piacon rengeteg könyvet vásároltam. De nem a kalandregények érdekeltek, hanem annál inkább a történelemmel, azon belül is főleg a hadtörténettel foglalkozó írások.

Az évek gyorsan teltek, közben bennem a katonai pálya iránti vonzalom egyre csak nőtt. 1960 nyarán úgy éreztem, lépnem kell. Bemotoroztam Kecskemétre, és a főtéren az első szembejövő egyenruhástól megkérdeztem, miként lehetnék én is katona. Ő elküldött a hadkiegészítő parancsnokságra, ahol számomra is váratlanul – akkor még nem töltöttem be a 18. életévemet –, mondhatni »tárt karokkal« fogadtak. Szüleim engedélyével azután szeptember 5-én besoroztak, és amikor a kapun kiléptem, nálam boldogabb ember a világon aligha akadt akkor, katonakönyvemben ugyanis ez állt: »Katonai szolgálatra alkalmas«.

Várva várt behívómat október végén kaptam meg. 1960. november 14-én, Kecskeméten, a László Károly utcai kultúrházban kellett jelentkeznem, ahol Szolnokra, a tüzéralakulathoz osztottak be. Azon a napon kezdődött, s azután 37 évig tartott katonai pályafutásom. Sosem bántam meg, hogy tulajdonképpen egész életemben a hadseregben szolgáltam. A honvédtiszti pálya nekem karriert is jelentett. Nyolcosztályos parasztfiúként vonultam be, és a hadseregben lehetőséget kaptam a tanulásra – leérettségizhettem, azután négy nagyobb katonai iskolát, többek között a hadi akadémiát is elvégezhettem –, és végül honvéd alezredesként vonultam nyugállományba. Végtelen hálával gondolok vissza egykori parancsnokaimra, akik ambícióim mellé álltak, és engedtek tanulni.


Másik nagy álmom is teljesült: rövid sorkatonai szolgálat után, 1962 áprilisában, immár továbbszolgálóként Kecskemétre helyeztek, és itt nemcsak katona, hanem repülő- és helikopterszerelő is lettem. Később katonai előmenetelem mellett egyre fontosabb beosztásokat is kaptam. Ha kellett, foglalkozásokat tartottam a sorállománynak, alaki szabályzatot oktattam, katonai delegációkat fogadó díszszázad élére álltam... stb., pályám végén az ezredparancsnok szakmai helyettese és a helyőrség hadtápfőnöke lettem. Az a jó bajtársi közeg, amelyben ezeket az évtizedeket éltem át, ebben is sokat segített.


Külön kiváltságként éltem meg, hogy az akadémia elvégzése után elkezdhettem publikálni. Természetesen a magyar honvédségről, a légierőről írtam. A rendszerváltás éveiben különösen fontos volt a katonai tudat megújítása, értékeink fölelevenítése – a jelképekről ekkor több tanulmányt is közzétettem. Több megyei napilapnak is küldtem anyagokat. Így például 1994-ben megváltozott a katonai törvény, ezzel kapcsolatban a Petőfi Népében cikksorozatom jelent meg, igyekeztem az új jogszabályt az olvasók számára érthetővé tenni. De írásaimat közölte a veszprémi, a szolnoki és a Békés megyei napilap is.


A vonatkozó törvényi rendelkezések miatt 1997 szeptemberében, amint betöltöttem az 55-öt – nem egy hónappal vagy egy félévvel később –, azonnal nyugállományba kellett mennem. Kettős érzés volt bennem. A szolgálat átadása természetesen nem esett jól, ugyanakkor egyfajta örömöt is okozott, mert egy kicsit megfáradtam már. A nyugállományba helyezés persze nem jelentette azt, hogy az alakulattal, a bajtársaimmal véglegesen szakítok. Repülőtéri belépőmet le se kellett adnom, a következő években ugyanis rendszeresen kijártam hozzájuk, a repülőbázis eseményeiről, hadgyakorlatairól készített szöveges tudósításaimat, fotóimat több megyei lapnak is elküldtem, katonai témájú tanulmányaimat különböző szakmai folyóiratok rendszeresen közölték.


Életem újabb fordulópontját írói vénám kiteljesedése hozta. Első önálló, a kecskeméti repülésről és a repülőtér történetéről szóló könyvem Ikarosz nyomdokain címmel 1998-ban jelent meg. Azóta időm legnagyobb részét tudományos munkával töltöm, kutatással – járom a levéltárakat, könyvtárakat, múzeumokat, állandó vendége vagyok a HM Központi Irattárának, kapcsolatot tartok, levelezek az idősebb katonatisztekkel – és az összegyűjtött anyagok rendszerezésével. Ennek köszönhetően a napokban már a 16. kötetem látott napvilágot, amelyben az 1848/49-es magyar szabadságharc tábornokainak, törzstisztjeinek sorsát, hőstetteit és kitüntetéseit összegeztem. De írtam már a harci helikopterekről, a vadászrepülőgépekről, a magyar történelemben használt katonai kitüntetésekről, emellett lejegyeztem a kecskeméti helyőrség múltját, a város hadtörténetét és életem, katonai pályám legfontosabb állomásait is.


A könyvírás mellett mindennapjaimat egy másik, korábban szintén nem gyakorolt tevékenység tölti ki: civil szervezetek munkáját segítem. Szolgálati időm alatt csak parancsnoki engedéllyel végezhettem effajta tevékenységet, időm sem volt rá, így azokban az években egyedül a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének tagja voltam. Nyugállományba vonulásom után már elhárult minden akadály az elől, hogy civil szervezetekben is munkálkodhassak, ezért több egyesülethez, szövetséghez csatlakoztam – a Honvéd Hagyományőrző Egyesület területi szervezetében már kifejezetten vártak rám. De nemcsak a közösségért való tenni akarás motivált, közrejátszott ebben az is, hogy szerettem volna valakikhez tartozni, valahova erősen kötődni. Rendkívül nagy megtiszteltetés, hogy a Nemzetközi Szent György Lovagrend és az 1956 Magyar Nemzetőrség, illetve az 1956-os Vitézi Rend tagjává avattak. Ahogy haladt az idő, többen is kapacitáltak, hogy vezetői feladatokat is lássak el, ennek kutatói munkámra való hivatkozással sokáig ellenálltam, négy évvel ezelőtt azonban Jósa Iván kérésére engedtem, azóta a HOHE városi szervezetének nemcsak tagja, elnöke is vagyok. Ezzel párhuzamosan a nemzetőrök kecskeméti parancsnoka is lettem.


Tagtársaimmal, bajtársaimmal közösen megemlékezéseken, koszorúzásokon, szoboravatásokon, hősök napi programokon, ünnepi szentmiséken, istentiszteleteken veszünk részt. Korábban a Helyőrségi Klubban nagy sikerű konferenciasorozatot rendeztünk, melyeken többek között Kossuth, Balassi, Rákóczi és Mátyás király életével, tettével ismerkedhettek meg az érdeklődők. Büszke vagyok arra is, hogy tavaly a vidéki városok közül elsőként mi szerveztünk országos emlékkonferenciát 1956 hatvanéves jubileuma kapcsán. Az is szívet melengető érzés, hogy néhány hét múlva, szeptember 23-án a Nagytemplomban beszédet mondhatok a Történelmi Vitézi Rend avatási ünnepségén.


Sajnos, nemcsak örömünk, szomorúságunk is bőven adódott az elmúlt években. Immár 70 bajtársamat kellett eltemetnem, a gyászszertartásokon gyakran kellett emlékbeszédet tartanom. Úgy gondolom, hogy a magyar katonák – akár a közelmúltban, akár a régebbi időkben szolgáltak – mindenképpen megérdemlik, hogy emléküket megőrizzük, hiszen az évszázadok során küzdöttek, véreztek, hősi halált haltak ezért a hazáért, Magyarország jelenét nekik is köszönhetjük.


A helyi 8-as buszra várva 1964 őszén, egy esős délutánon találkoztam először a feleségemmel. Két évvel később – nagymamám tiszteletére – november 19-én, Erzsébet napon házasodtunk össze, azóta is együtt vagyunk. Három gyermeket neveltünk föl. Egyik fiunk Budapesten, a másik Ballószögben él, míg lányunk maradt Kecskeméten. Mindhárman házasok, már hat unokával is megörvendeztettek bennünket. A családnak nagyon nagy jelentőséget tulajdonítok, igyekszem összetartani, a nevesebb évfordulókon, születésnapokon, névnapokon mindig együtt vagyunk. Ha egy évben nincs kerek családi jubileum, akkor sem marad el a közös ebéd vagy vacsora. Így például a feleségemmel való ismerkedésünk 50. évfordulójáról is együtt emlékeztünk meg, de megünnepeltük azt is, amikor az egyik fiam, a felesége és két lánya életkorát összeadva épp 100 évet kaptunk.


A szerencse fia vagyok, Isten és a Sors kegyeltje. Nem is álmodtam, hogy ilyen nagyszerű katonai pályát futok majd be. Csak egy egyszerű honvédtiszt akartam lenni, és még ezredparancsnok-helyettesi beosztást is kaptam. 16 könyv írójaként, hadi relikviák jelentős gyűjteményének birtokosaként és legfőképp egy nagy család fejeként úgy látom: nagyon szép karriert értem el. Ha újrakezdhetném, utamat örömmel járnám újra végig. Az is tartást, önbecsülést ad, hogy a hírös városban élhetek!"