
értékőrző helytörténeti weblap - Kecskemét	2024. december 3.

PARTNEREINK

Kecskemétre menekült az iskola elől100

100 éve, 1914. június 1-én hunyt el Feszty Árpád festő, az akadémikus művészet jellegzetes képviselője. 1856 december 24-én született Ó-Gyallán, Komárom-megyében. Édesapja Rehrenberk Szilveszter volt, akit keresztneve után németes ejtés szerint Vesztinek becéztek. Így magyarosította nevét aztán Fesztynek. Tizennégy gyermeke közül Árpád eleven eszű, de csapongó fantáziájú gyermek volt, s érthető, hogy ennél fogva diákként több ízben is konfliktusa támadt a szigorú iskolai renddel. Tizenhat éves korában egy ilyen eset miatt otthagyta a budai gimnáziumot. Nem mert azonban az apai házba visszatérni, ezért elgyalogolt Kecskemétre, ahol vándorszínészek közé állt. A hírös városban nem töltött sok időt, mert hamarosan visszatért az iskolapadba. Egészen tizennyolc éves koráig Pozsonyban tanult, majd 1874-ben beiratkozott a müncheni képzőművészeti akadémiára. 1880-81-ben Bécsben folytatta tanulmányait. Hazatérése után Golgota és Bányaszerencsétlenség című festményei megalapozták hírnevét. Népszerűségét elsősorban a Magyarok bejövetele (1896) című körképének köszönhette, amelyet többek közreműködésével festett meg. 1899 és 1902 között Firenzében élt, ahol megfestette Krisztus temetése című nagy triptychonját. 1902-ben hazajött, és állandó anyagi gondokkal küszködve festette apró életképeit. Falfestményei közül legismertebb az Operaház előcsarnokát díszítő, a hangok eredetét ábrázoló kilenc képe. Művészete az akademizáló és naturalista tendenciákat elegyítette. Műveit a Magyar Nemzeti Galéria őrzi. Felesége Jókai Róza volt.

Feszty Árpád: A magyarok bejövetele

Halálát követően a Lyka Károly által szerkesztett Művészet folyóirat így méltatta: „Munkácsyn kívül nincs művészünk, akinek a helyzete a társadalmunkban oly kivételes lett volna, mint Feszty Árpádé. Tüzes tehetségével vívta azt ki s ezzel nem csekély hasznot hajtott művésztársainak. Mert ő volt jóidéig a nagykövetük a magyar társadalom elitjében. [...] 1912-ben kiállította újabb munkáinak gyűjteményét a Nemzeti Szalonban: tájképek, életképek, tipikus parasztfejek sorozata volt ez, csupa vonatkozás arra az alföldi világra, amely leginkább a szívéhez nőtt, amelyet leginkább szeretett. Egészsége ekkor már megtört volt. Még nagy tervekkel foglalkozott ugyan, még komponálgatott egy nagy állami megrendelésen s dolgozgatott a budapest-lipótvárosi templom néhány kisebb képén (apostolok alakjai), de ereje egyre fogyott és veszedelmes, súlyos kór támadta meg. Hónapokon át lebegett élet és halál közt, állapota ez évben mégis annyira javult, hogy elutazhatott a quarnero-melléki Lovranába, ahol némi megkönnyebbülést szerzett neki a friss tengeri levegő. Életkedve is visszatérőben volt, sőt végre már ecsetje után is nyúlhatott s tanulmányokat, vázlatokat kezdett festeni, jövendő képek motívumait. A sors azonban másként határozott. Június elsején hirtelen vége szakadt életének s a tüzes lélek békés nyugalomra tért.”
(Források: *Képzőművészet Magyarországon *Magyar Elektronikus Könyvtár *Magyar Életrajzi Lexikon *Művészet, 1914)