KECSKEMÉTI EMLÉKEIM: Farkas L. Gyula antropológus80

80 éve, 1932. április 11-én, Szabadszálláson született. A kecskeméti Katona József (korábban Gróf Tisza István) Gimnáziumban érettségizett 1950-ben. Mérnöknek készült, de a Szegedi Tudományegyetem biológia-kémia szakára irányították, ahol 1954-ben okleveles középiskolai tanári képesítést szerzett. Néhány hónapig Kecskeméten tanított, majd 1955. február 1-től nyugdíjazásáig a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékén - 1980 és 1997 között annak vezetőjeként - dolgozott. 1960-ban summa cum laude minősítéssel testnövekedési témakörből egyetemi doktori, 1976-ban a dél-alföldi őskori leletekből írt dolgozatával kandidátusi, 1987-ben országos menarche kutatásával akadémiai doktori minősítést szerzett. A biológiai antropológia alapjait Bartucz Lajos professzor tanítványaként sajátította el. Egyik fő kutatási területe a neolitikumtól a magyar középkorig terjedő régészeti korokból származó közel 7000 emberi lelet vizsgálata. 1973 óta az MTA Antropológiai Bizottságának tagja, 1980-tól 1985-ig a testület munkáját irányította. 1990-től 2002-ig a Magyar Biológiai Társaság Szegedi Csoportjának elnöke, 1980-tól 1999-ig az Acta Biologica Szegediensis főszerkesztője volt. Különböző folyóiratokban közel 440 publikációja jelent meg. Több kiadvány, így például az Ópusztaszer-Monostor lelőhely antropológiai leletei, valamint A Biblia biológus szemmel című könyv szerzője. Szakmai munkáját többek között József Attila és Bartucz Lajos emlékplakettel, illetve a Magyar Biológiai Társaság Gelei József Emlékérmével ismerték el.

      A négy testvér - Farkas L. Gyula a legkisebb
                (Fotó: Fanto – Kecskemét, 1933)
„Erdélyből származom, szüleim Kolozsvárott éltek, az első világháború után menekültek Magyarországra. Három testvérem és én, a legkisebb gyerek már itt születtünk. Szülőfalumról, Szabadszállásról kevés emlékem van, mert iskolai tanulmányaimat Kecskeméten kezdtem el nagynéném felügyelete mellett. A Tanítóképző Kaszap utcai gyakorló elemi iskolájában Magyar Ilonka tanító néni ismertetett meg a betűvetéssel. A később Kossuth-díjjal kitüntetett szigorú, de rendkívül jó pedagógusra még ma is sok szeretettel emlékezem.

Ezt követően a kecskeméti gróf Tisza István Református Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat, ahol kiváló tanáraink voltak. Különösen Szemerei Andort és Gál Tibort szerettem, akik a matematika és a testnevelés oktatása mellett az életre való fölkészülésemben is sokat segítettek. Diáktársaimmal is nagyszerű közösséget alkottunk, kosárlabdacsapatunk egyszer még területi döntőt is játszott egy szegedi, később több válogatott játékost is adó gimnázium csapatával. Természetesen én is tagja voltam az iskola legendás cserkészcsapatának, a Rávágy térről induló kisvasúttal sokszor kirándultunk Bugacra.

Osztálytársaimmal hosszú ideig tartottam a kapcsolatot – sajnos, már kevesen élünk! A mai napig tartó barátság alakult ki Nyíri Palival, Pál Gyulával és Sófalvi Tiborral. Az istentiszteleteken a gyülekezet kántorának, Kremán Sámuelnek együtt fújtattuk az orgonát, együtt fejelgettünk a közösségi ház kapualjában, de együtt készültünk a Műszaki Egyetemre is.

Szüleivel és testvéreivel
– a hátsó sorban jobb szélen
(Fotó: Nagy Márton
– Kecskemét, 1950)

Tanulmányaimat a második világháború szakította félbe. Apám és idősebb bátyám a frontra került, nővérem hadikórházban dolgozott, a család többi tagja menekült. Kikerültem Ausztriába, ahol gyerekfejjel ismertem meg a honvágyat, s ahonnan a legelső alkalommal hazatértünk. Eltelt egy félév, amire a család minden tagja ismét találkozott. Vesztettem egy évet, ezért a hatodik gimnáziumot magántanulóként fejeztem be. Közben szeretett iskolámat államosították, így az utolsó két évet már a Katona József Gimnáziumban végeztem el.

Az érettségi után vízépítő mérnöknek készültem, de a fiatalok pályaválasztásának eldöntését abban az időben nem az érdeklődésük, képességük, hanem a tervezett szakemberlétszám határozta meg. S mivel egyik bátyám már a Műszaki Egyetemen szerzett diplomát, »egy családban elég egy mérnök« alapon számomra a Szegedi Tudományegyetem vegyész szakát ajánlották fel. Választhattam: három év katonai szolgálat vagy a vegyész szak. Utóbbi mellett döntöttem. Csak az egyetemen derült ki, hogy engem nem is a vegyész szakra, hanem a biológia–kémia tanárszakra irányítottak.  

Az egyetemi diplomám megszerzése után néhány hónapig ismét Kecskeméten éltem. A Budai utcai általános iskolában tanítottam. Örömben és kudarcban egyaránt részem volt: életem legjobb igazgatójával, Tomkánéval itt dolgozhattam, a diákokkal, különösen a kicsikkel azonban már nehezebben értettem szót. Ma is emlékszem még az ötödikesek értetlen tekinteteire, amikor a sejt felépítését a kukoricával szemléltetve magyaráztam – mint a szálfaerdő, álltak is az egyesek a naplóban. Azután azt kérték, hogy meséljek inkább nekik, s ez persze már jobban ment.

1955. február 1-jén visszahívtak Szegedre, az embertani tanszékre, ahol egyetemi éveim alatt demonstrátorként már dolgoztam.  Jó munkahelyre leltem. Végigjártam az összes fokozatot, 1961-ben adjunktusi, 1977-ben docensi, 1980-ban tanszékvezető docensi, 1988-ban egyetemi tanári kinevezést kaptam. A tanszéket 1997-ig vezettem.

Bartucz Lajos tanítványa voltam, aki megszerettette velem a biológiai antropológiát. Közel százezer gyermek testi fejlettségét vizsgáltam, különösen érdekelt és kutattam a serdülést befolyásoló tényezőket. Emellett az ásatásokból származó mintegy hétezer csontvázat tanulmányoztam, összeállítottam a magyar antropológia 1952 és 1984 közötti bibliográfiáját, megírtam a magyar antropológia történetét, jegyzeteket írtam a hallgatóknak. Végül is megszerettem a tanári pályát, s örömömre szolgált, hogy mintegy 80 hallgató szakdolgozati, doktorandusok munkáját irányíthattam.

Családi körben:
feleségével, gyermekeivel,
menyével és unokáival

Kecskeméttel az évek haladtával egyre inkább megszakadt a kapcsolatom. Az itt föltárt régészeti leletek vizsgálatai egyszer-egyszer elhoztak a hírös városba, illetve a barguzini leleteket tisztázó akadémiai bizottság munkájában is részt vettem. Sajnos, a rokonságból mindenki elhunyt, a Hoffmann János utcai egykori otthonunkat, a tipikus alföldi parasztházat is teljesen átalakították már.

Érdekes és a város joggal lehet büszke arra, hogy több országosan ismert antropológus is kecskeméti kötődésű. Örömmel tölt el az a tény, hogy Fehér Miklós, Bartucz Lajos és Henkey Gyula mellett én is innen származom.”

(Források:  * Anthropologiai Közlemények  *Katona József Könyvtár  * Napkút Kiadó - Napút Online kulturális folyóirat  *Who is who Magyarországon)