KECSKEMÉTI EMLÉKEIM: prof. dr. Adamik Tamás 75

75 éves Adamik Tamás magyar klasszika-filológus, rétor, irodalomtörténész, nyelvész, műfordító, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Szent István Akadémia tagja. 1937. augusztus 6-án, Kecskeméten született. A hírös város piarista gimnáziumában érettségizett, majd jelentkezett a rendbe. Teológiai tanulmányait azonban négy év múlva abbahagyta, és az ELTE latin-orosz szakán szerzett diplomát. Ezt követően a Tankönyvkiadó Idegen Nyelvi Szerkesztőségében dolgozott. 1973-tól az ELTE Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszékének adjunktusa, docense, 1991-től 2002-ig tanszékvezető egyetemi tanára volt, jelenleg a tanszék professor emeritusa. Több külföldi és magyar tudományos társaság tagja. Hat éven át a Magyar Ókortudományi Társaság főtitkára, tíz éven át az Akadémiai Ókortudományi Bizottság elnöke volt. Mintegy húsz magyar nyelvű kötet szerzője, illetve társszerzője. Több mint ötven tanulmánya jelent meg magyar és külföldi szakfolyóiratokban. Számos szakmai elismerésben részesült. Többek között Lénárd Sándor-díjat és Apáczai Csere János-díjat kapott, 2007-ben elnyerte a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. Áder János, Magyarország köztársasági elnöke államalapító Szent István király ünnepe alkalmából - az antik római és a vulgáris latin irodalom, valamint az ókor kutatásáért, továbbá a retorika jelentőségének az egyetemi és középiskolai oktatásban való tudatosítása terén elért eredményeiért és tanári munkájáért - néhány napja a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetést adományozta számára.

A Magyar Köztársasági Érdemrend
középkeresztje polgári tagozata
kitüntetés átadásának ünnepsége
a Parlament kupolatermében
(Fotó: kormány.hu)

„Szüleim földműves feles bérlők voltak. Tudtommal mindig ötven hold földet béreltek. 1937-ben éppen a Kecskeméttől délnyugatra fekvő Matkó-pusztán gazdálkodtak, s én ott születtem, a tanyán. Mivel a kecskeméti nagytemplomban kereszteltek meg, születésem helyeként Kecskemét szerepel. Amikor apám 1941-ben meghalt, özvegy anyámat tizenegy gyerekkel hagyta hátra, mégpedig úgy, hogy Kati húgom azon a héten született, amelyen ő távozott. A sorban hátulról számítva én a harmadik voltam, s ez volt a szerencsém. Nagyobb testvéreim szántottak, vetettek, kapáltak, arattak, én mint az öt fiú közül a legkisebb pásztorkodtam.

A népiskola 1. osztályát 1944 szeptemberében kezdtem el. Ez a tanév azonban a kezdésnél nem jutott tovább. Az történt ugyanis, hogy miután a délelőtt folyamán édesanyám kimosdatott bennünket, s két bátyámmal együtt elindított a tőlünk több kilométerre levő Városföldi I. számú iskolába (ebben az időben ugyanis Kecskeméttől délre laktunk egy nagy majorságban), mi a hosszú utat boldogan végigjátszottuk a szegedi betonúton. Szép napos déli idő volt, a szurok megolvadt a betonút közepén a talpunk alatt, s mi szurkos lábbal késve érkeztünk az iskolába, s bekoszoltuk az iskolakezdésre szépen felmosott padlót. Sebők Lajos tanító úr dühös lett ránk, egyrészt a késésért, másrészt a padló bepiszkításáért, ezért ott rögtön felszedette velünk a szurokfoltokat. Alighogy végeztünk ezzel a munkával, a tanító úr felesége berohant a tanterembe, és ezt kiáltotta férjének: «Lajos, légiriadó, engedd haza a gyerekeket!» Mi hazafelé menet csodálkozva bámultuk a magasban a Kecskemét felé elhúzó sok-sok fényes repülőgépet. Ez volt az első és utolsó napunk az iskolában ebben a tanévben.

1945. szeptember 1-jén újra kezdtem az elsőt, mégpedig Kecskeméten, a Muszáj és a Cigányváros közötti kis iskolában. Ide jártunk Pista bátyámmal. Sok emlékem nem maradt róla. Csak a pálcákra emlékszem: a hosszú füstösre, a középhosszú barnára és egy rövidebb faszínűre, amely igen alkalmas volt körmösök osztására. A második osztályt már a városföldi I. sz. népiskolában kezdtem, 1946-ban. Itt jeles tanuló voltam Szűcs Kálmán tanító úr szigorú keze alatt, pedig az első félévben huszonöt, a másodikban pedig ötvennégy napot hiányoztam. Nem betegség miatt, hiszen gyermekkoromban sohasem voltam beteg, hanem a munka miatt. Amikor eljött a nagy munkák ideje a földeken, akkor bizony nem mehettünk iskolába, mert minden kézre szükség volt.
   
                                                                                              Előadás közben (ELTE BTK, 2008)
Negyvenhét nyarán nagy változás állt be életemben. Az egyik este betoppant hozzánk keresztapám, és ezt mondta anyámnak: «Te, Julis, sok a munka, add ide egy évre Tamást kanásznak, neked úgyis marad még elég gyereked.» Mivel keresztapám sokat segített nekünk édesapám halála után, anyám nem tagadhatta meg a rokoni segítséget. Én sem tiltakoztam, mert csábított az új világ és az új környezet. Még aznap este elmentem keresztapámmal, akik szintén Városföldön laktak, a Mindszenti úti iskola közelében. A munkám egyszerű volt. Reggeli után kihajtottam a disznókat legelni, dél körül behajtottam, ebédeltünk, ebéd után deleltünk, utána megint legeltettem vacsoráig. Így ment ez napról napra. Keresztapámtól kaptam egy kopott lóostort, s azzal hajtottam a falkát a Mindszenti út árkába vagy a zöldellő tarlóra.
   
A téeszesítés miatt 1952-ben a kerekegyházi tanyavilágba költöztünk, így a nyolcadik osztályt már az alsópusztai általános iskolában végeztem. A Deli házaspár tanított ott: az alsó tagozatosokat a feleség, Manci néni, a felsősöket a férj, Deli József, akit nagyon megszerettem szigorú igazságosságáért. Egyik nap a tanító bácsi egy érdekes kísérletet mutatott meg nekünk. Elővett egy nagy zsákvarrótűt és szürke cérnát. A cérnát a tű közepére kötötte, egy kissé a tű foka felé, majd, fellépve a dobogóra, a másik végét odaszorította a tanári asztal kiálló széléhez. Ezután odahívott bennünket. Mi leguggoltunk körben és figyeltünk. A tanító bácsi meglökte a tűt, amely kétszer-háromszor körbefordult, majd lassított és megállt. Szó nélkül, feszülten figyeltük a kísérletet. Ezután ismét meglökte a tű fokát, a tű ismét körözött néhányat, és beállt ugyanabba az irányba. «Na látjátok – mondta –, itt egy titkos erő húzódik észak-dél irányba, s a tudomány feladata az, hogy a természet efféle titkos erőit kutassa.» Deli József olyan szépen beszélt a tudományról, hogy a tanítás után, amikor hazaértem és ettem valamit, folytonosan az motoszkált bennem, hogy kellene szereznem valamilyen tudományos könyvet. A testvéreim éppen deleltek, a tanya csendes volt. Ahogy tűnődtem magamban, a tekintetem az udvaron a falhoz támasztott biciklikre esett, s máris felötlött bennem a gondolat: be kell bicikliznem Kerekegyházára, a vegyeskereskedésbe, hátha találok ott egy tudományos könyvet. Magamhoz vettem régóta kuporgatott néhány forintomat, biciklire pattantam, s a mintegy tíz kilométerre fekvő faluba karikáztam. A papírosztályra mentem, és az elárusító néninek azt mondtam, hogy kérek egy tudományos könyvet, nem baj, ha nehéz is. A néni mosolyogva nyújtott felém egy kopott, szürke könyvecskét. Csak az utcán mertem megnézni kincsemet: «Magyar és német zsebszótár tekintettel a két nyelv szólásaira, szerkesztette Kelemen Béla» – olvastam a címlapon. Tényleg csuda sok idegen szó volt benne, s olyan furcsák, hogy délután, amikor kihajtottam a birkákat, soha nem hallott szavaktól zengett a vidék. Csak egy oldalt tudtam belőle megtanulni egész délután, pedig igencsak igyekeztem. Hát így ébredt bennem érdeklődés az idegen nyelvek iránt.

Prof. Dr. Adamik Tamás művei

1953 szeptemberében édesanyám megfogta a kezemet és bevitt Kecskemétre a piaristákhoz. Csodák csodájára a piaristák felvettek a gimnáziumba, nyilván nem tudásom, hanem napégette arcom alapján. A gimnáziumban aztán elérkezett a tanulás korszaka. Főleg az idegen nyelvek vonzottak. A kötelező tárgyak keretében latint és oroszt tanultam - mindkettőt itt kezdtem, majd magánúton németet, angolt, franciát, olaszt és ógörögöt. Mindezekre a nyelvekre kiváló és lelkes piarista tanáraim (Gulyás, Révay, Schulhan és Hardy tanár urak) ingyen és bérmentve heti több órában önzetlenül oktattak. Őket szívből szerettem és tiszteltem, s nem véletlen, hogy érettségi után jelentkeztem a piarista rendbe: olyan akartam lenni, mint ők.”

(Források:  *Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások  *Napkút Kiadó – Napút Online kulturális folyóirat  *Vigília, 2000)