
értékőrző helytörténeti weblap - Kecskemét	2024. november 21.

PARTNEREINK

IN MEMORIAM: id. Nagy LászlóIN MEMORIAM

Életének 81. évében, június 9-én tragikus hirtelenséggel, autóbalesetben elhunyt id. Nagy László nyugdíjas kisiparos, aranykoszorús mester.

Kecskeméten született 1935. május 10-én. Iskoláit szülővárosában végezte: az első három elemit a Czollner téri, a negyediket a siketnémák általános iskolájában, míg a nyolc gimnáziumot a piaristáknál. Nagyapja és édesapja mesterségét folytatta. Az államosítás miatt 1954-től az Autójavító KTSZ-nél dolgozott, 22 évesen a cég legfiatalabb részlegvezetője lett. Később önálló ipart váltott, többek között gépjárművek dugattyúit gyártotta. Kiemelt beszállítója lett az Ikarusnak, a Kismotor és Gépgyárnak és a SZIM-nek is. Évtizedeken át részt vett a szakmunkás és szakközépiskolás tanulók gyakorlati képzésében, keze közül került ki például Nyilas Imre, Dugár Tamás és Kis Gyögy. A KIOSZ adóközösség elnöki tisztét társadalmi munkában 22 évig töltötte be, 18 évig a mestervizsga-bizottság elnöke volt. Szakmai munkásságáért számos elismerést kapott: Kiváló kisiparos (1985), miniszterelnöki kitüntetés (1987), aranykoszorús mester (1991).

80. születésnapján így vallott az életútjáról:

„Komoly tradíciókkal rendelkező, ősi kecskeméti családból származom. Apai ágon már az 1800-as évek második felétől hagyomány volt, hogy a fiúk az úgynevezett vasas szakmát választják. Nagyapám, akit szintén Nagy Lászlónak hívtak, elsősorban cséplésből élt. Ez idényjellegű nyári munka volt, télen pedig a cséplőgépeket készítette fel a következő idényre, ezért ideje egy részében ezek javítását végezte. Apám az országos hírű kecskeméti Tiringer Ferenc műhelyében tanult, és már 1932-ben megalapította vállalkozását. Édesanyám ágán – nagyapám és nagybátyáim – is nemcsak szakmájukban, de nevükben is mesteremberek voltak (Mester Ferenc, Mester Antal, Mester József, Mester István,...).

Nagyapám is cséplőgép-tulajdonos volt

1940 sorsfordító év volt. Apám társult sógorával, Mester Antallal. Tóni bácsinak esztergagépe volt, ezért nagyapám vásárolt egy nagyon korszerű svéd hengerfúró gépet. Ekkor fordultak a gépjavítástól a belsőégésű motorok felújítása felé. Ebben az időben nemcsak az első vidéki motorfelújító gépműhely volt az övéké, de Budapest és Szeged között az egyetlen is. Piciben kezdték, és szorgalmas, precíz munkájuknak köszönhetően szépen gyarapodtak. A dolgos hétköznapoknak azután a háború vetett véget, és az államosítás és szövetkezetesítés sem kerülte el a családunkat. Apámban azonban ennek ellenére még hosszú ideig munkálkodott az önállóságra való törekvés – terménydarálóval, majd bérszántással és végül ismét terménydarálóval próbálkozott –, és csak a negyedik államosítás után látta be, hogy ő az akkori rendszerben nem lesz soha önálló.

1935. május 10-én születtem. Épp azon a napon hatalmas jégverés volt Kecskeméten. Ha gyerek koromban kérdezték: Mikor születtél, Lacika? – azt mondtam, »jégvejjés«-kor. Nővéremmel a Nap utcai házunkban nőttünk fel, ott volt a családi műhely is. Ő később a megyei tanács épületében, az illetményhivatalban dolgozott. Ma is köztünk van, jelenleg a helyi református közösség Szarvas utcai nyugdíjas házában lakik.

Három-négyévesen Apámmal, nővéremmel és unokatestvéremmel, Mester Jóskával

Általános iskolába a Czollner térre jártam. Három évig tanultam ott, de a háború után a negyediket már a mostani Malom Központ helyén működött, egykori siketnéma iskolában fejeztem be. Ezt követően az akkor még nyolcosztályos piarista gimnázium diákja lettem. Negyedikben egy kisebb változás itt is utolért: az 1948–1949-es tanévben államosították az iskolát. Az épületben ugyan maradtunk, de a piarista tanárok már nem taníthattak bennünket.

A nyolc általános elvégzése után szerettem volna továbbtanulni, a bizonyítványomba azonban egy piros »K« betűt is beírtak. Megpróbáltam magamon segíteni, levelet írtam a minisztériumba, amelyben kértem, hogy kulák voltom ellenére engedjenek tanulni. Katona Kálmán államtitkártól kaptam meg az elutasító választ: »Későn érkezett.« De pár héttel később mégis jóra fordult az ügyem, a kecskeméti piarista iskola ismét megnyithatta kapuit, és oda már természetesen be- illetve visszafogadtak.

Elképesztően jó osztályba kerültem. Németh Lacival csak ketten voltunk kecskemétiek, a többiek az ország minden szegletéből érkeztek. Még egy Lengyelországból jött főúri ivadék is osztálytársam lett. Csupa olyanok vettek körül, akik kiváló képességekkel rendelkeztek, de a rendszer miatt máshol nem tanulhattak volna. A később kecskemétivé vált osztály- és évfolyamtársakkal, Csuti Lajossal és Cserni Imrével sűrűn találkozom. A többiek közül sokan később külföldre távoztak, felőlük egyre kevesebbet hallok. A piarista öregdiák-találkozókra persze rendszeresen eljárok, az itt maradtakkal jó felidézni a régmúlt történéseit.

Osztálytársaim a 60. érettségi találkozónkon

Veszprémi Tibor atya volt az osztályfőnökünk, szinte apámként tiszteltem őt. Nemcsak pap-tanár volt, hanem a szó legnemesebb értelmében ember is. Annak ellenére szeretett, hogy meglehetősen rossz tanuló voltam. Sok tantárgyról gondoltam azt, hogy nincs értelme, de ami érdekelt, arra nem sajnáltam az időt. Így például a Tolnai Világlexikonát az elsőtől az utolsó betűig kiolvastam. Biológus vagy botanikus szerettem volna lenni. Az egyetem persze szóba se jöhetett az egyházi iskola miatt, hiába írtam még Rákosinak is ez ügyben. A botanika szeretete azért megmaradt, és időközben hobbimmá vált. Ennek gyümölcse az a kis kert is, amit a műhely közelében alakítottam ki.

Apám billentette helyre azután a fejemet, az ő tanácsára, biztatására én is követtem nagybátyáimat és unokatestvéreimet. Vasas lettem tehát, de nem ipari tanulóként kezdtem, hanem mint a szövetkezet nem termelő tagja. Abban az időben ugyanis még létezett egy olyan rendelet, hogy aki másfél évig a szakmában dolgozik, az kérheti a fölszabadítását. Hajnal Mihály kovácsmester javasolta ezt a lehetőséget. Így nem kellett újabb három évig tanulnom, és még fizetést is kaptam a munkámért. Másfél évvel később azután a város egyik tekintélyes esztergályosát, Balogh Pista bácsit a vizsgaműhelyben egy jól sikerült köszörüléssel gyorsan meggyőztem a tudásomról.

Három év kötelező katonai szolgálat következett az életemben. Amikor visszajöttem, nagybátyám épp nyugdíjba ment, és a helyére kerülve – 22 évesen – én lettem a szövetkezet legfiatalabb részlegvezetője. Az akkori szakmai hozzáállás azonban annyira távol állt tőlem, hogy amint lehetett, önállósodni próbáltam. Nem akartam mást, csak úgy csinálni a dolgaimat, ahogy azt szeretem. Néhány TSZ melléküzemágas év után 1964-ben, a gazdasági lehetőségek könnyebbé válásával ki tudtam váltani az önálló ipart. Ezzel a sok államosítást megélt apámat is kárpótoltam egy kicsit, hiszen ettől a cégtől ment nyugdíjba.

Feleségemmel a 40. házassági évfordulónkon

Feleségemmel a házasságkötésünkkor ... és a 40. házassági évfordulónkon

Fiatal éveimben szerettem szórakozni. Udvaroltam ugyan ide is, oda is, de a függetlenségemet sokáig nem tudtam föladni. Katival már középiskolás koromban találkoztam, később is össze-összefutottunk. A mai Műkerti sétányon laktak – akkor még Csongrádi útnak hívták –, édesapját, Bende Károly kőfaragómestert mindenki ismerte a városban. Kati bátyjával együtt vonultam be katonának, amikor meglátogatta, én »kalauzoltam« el őt hozzá. Két barátnőjével mindenhova együtt jártak, egy alkalommal a strandra is elmentek. Ott kezdtünk el immár komolyabban barátkozni egymással. 1964-ben házasodtunk össze. Két fiunk született, mindketten gépészmérnökök lettek, és már három unokának is örülhetünk.

A szocializmus évei alatt vállalkozásom a szorgos és precíz munka eredményeként folyamatosan fejlődött. A motorfelújítás mellett elkezdtem olyan belsőégésű motorokhoz dugattyúkat gyártani, melyek a hiánygazdaság miatt nehezen voltak beszerezhetők. A Kisipari Termeltető Vállalatnál lévő jó kapcsolataim révén 30 évig, a rendszerváltásig beszállítója voltam az Ikarusnak, Három generáció: apámmal és fiaimmal

a Kismotor és Gépgyárnak és a SZIM-nek is. Légfék csatlakozókat és más alkatrészeket gyártottunk sorozatban. Kiemelt beszállítói státuszt sikerült kivívni mindenütt. Kiemelkedő munkám volt a légszerszámba való bolygóműház furatköszörülése, melyet az anyacégnél optikai köszörűn is csak 30%-os selejttel tudtak abban az időben legyártani. Ötletem révén egy egyszerű furatköszörűn csaknem 0%-os selejttel gyártottuk több éven keresztül.

Három generáció: apámmal és fiaimmal

Sose szerettem parancsolni, nem akartam »fontos« ember lenni. Nem törekedtem arra sem, hogy amit önként elvégzek, azért kapjak valamit. Ha azonban megbíztak egy feladattal, azt igyekeztem a tőlem telhető legjobban elvégezni. Így voltam többek között 22 évig a kisiparosok adóközösségének elnöke, közel húsz éven át a Kisiparosok Országos Szövetsége, a KIOSZ elnökségi tagja, négy cikluson át a városi választási elnökség tagja, pár évig a Népfront városi elnökségének tagja és 18 évig a mestervizsga-bizottság elnöke.

2000-ben mentem nyugdíjba, a műhely vezetését gépészmérnöki diplomát szerzett fiaimnak adtam át. Ők azt megelőzően már több évig velem dolgoztak, és az elméleti tudás mellett a szakma minden gyakorlati fortélyát is megtanulták. Örömmel látom, hogy a szülői örökséget ők is továbbviszik, sőt, egyre sikeresebben működtetik a családi vállalkozást.

A szülői örökséget fiaim is továbbviszik

Nyugdíjas éveimben egy régi álmom is megvalósult. A festészet már középiskolás koromban érdekelt, rajztanárom is bátorított, gyakran megdícsért. Képeim barátaimnak is tetszettek, ahogy elkészültem eggyel, már el is vitte valamelyikük. A piarista évek után évtizedekig nem nyúltam az ecset után, a család megélhetésének biztosítása nem hagyott időt erre, a pénzkeresés mellett a »pingálásra« nem jutott idő. De Szinyei Merse Pálhoz hasonlóan, aki évtizedekig szinte alig vett ecsetet a kezébe, én sem szakadtam el végleg ettől a szerelemtől. A műhely vezetését átadva, Budapesten járva egy váratlan indíttatástól vezérelve festőkellékeket vettem, és amikor nem sokkal később a Tanyacsárda udvarán megláttam, amint a nap rásüt a Tanyamúzeum épületére, tudtam, hogy meg kell festenem. A kép jól sikerült – magam is meglepődtem rajta –, most is ott függ a nappali falán. Azóta gyakran előkerül az ecset. Különösen a természet szépségeit szeretem ily módon megörökíteni. Alkotásaimat a művelődési központban már öt alkalommal kiállíthattam.

Festés közben

Vallom, hogy a léthez nem szükséges más, csak nőstény és hím, azonban a »Jelen-Lét«-hez tudás, művészet és lélek szükségeltetik, máskülönben pár kiló hús vagyunk. Ha jelenlétünkről elgondolkozunk, rájövünk, hogy »mai« világunk életre-halálra ítéltsége, bármilyen furcsa is, de nem a mi (emberek) döntésének függvénye. A globalizáció egy ránk erőltetett szűk egyenruha, amely az egyéniség elpusztítása mellett elsilányítja a művészeteket, eltörli a népek színes jellegzetességeit. Tagadja a szeretet szükségességét. Az érvényesüléshez elég a kapcsolat, a pénzszerzéshez elég a könyök. Az érző ember előtt egyre inkább világossá válik, hogy szeretet, a másik ember megértése és tolerancia nélkül a jövő elképzelhetetlen. A világ megmaradásához FENTI segítség kell, és hinni kell rendületlenül a jóságban.

Családi körben 79. születésnapomon

Voltam már súlyos beteg – nem derült ki, hogy mi a bajom, azután váratlanul meggyógyultam -, már csak emiatt is úgy élek, hogy tudom, előbb vagy utóbb elmúlok. Persze törekszem a minél hosszabb ideig tartó életre. A hátralévő éveimben jó lenne sokat festeni, de mindenekelőtt szeretnék gyermekeimnek segíteni és unokáimmal együtt örülni!"