100 éve, 1923. február 10-én Kecskeméten született id. Tarapcsik Sándor könyvkötő mester.

Távoli ősei Trieszt környékén éltek, szülei azonban már a hírös városban laktak, 1923. február 10-én ő is itt látta meg a napvilágot. Apja nyomdokait követve szabónak készült, ám nem érezte igazán magáénak ezt a szakmát, ezért az inasév végeztével mesterséget váltott és Hegedűs István és testvére, József műhelyében a könyvkötést tanulta ki. A Hegedűs-testvérek országosan ismert és elismert szakemberek voltak, rendkívüli igényesség és szigorúság jellemezte munkájukat. 1938-ban tanoncként ebbe a környezetbe csöppent id. Tarapcsik Sándor, aki a következő négy évben nem csak a könyvkötés csínját-bínját leste el mestereitől – a Kecskemét és Vidéke Ipartestület által kiállított segédlevél szerint „Tarapcsik Sándor [...] a kecskeméti iparos tanonciskola negyedik évfolyamát jó eredménnyel elvégezte és az 1942. március hó 2-án tartott segédi vizsgálaton a könyvkötő iparban jó előmenetelt tanúsított, ezennel könyvkötő segéddé nyilvánítjuk.” –, de mesterei szigorúságát is átvette, később tanulóit, köztük a fiát is ebben a szellemben oktatta.

A Kecskemét és Vidéke Ipartestület által kiállított segédlevél

Segédlevele kézhez vétele után új szakmájában mégsem helyezkedhetett el, mert be kellett vonulnia katonának, így a könyvkötészettel csak évek múlva foglalkozhatott. Rövid ideig Franciaországban, a hadifogságban ugyan módja volt mesterségét kipróbálni, de szakmáját igazából csak a világháború után, 1946-tól gyakorolhatta. Hegedűs József Nagykőrösi utcai műhelyében kezdett könyvkötő segédként dolgozni, de nem sokáig tehette, mert hat évvel később az államosítás miatt új munkahelyet kellett keresnie. Irodista lett a Platter János alapította konzervgyárban, a munkaerő-felvétellel kapcsolatos feladatokat látta el.

1956-tól ismét a könyvkötő műhelyben kereste meg a kenyérre valót. S bár munkáltatója, annak neve a későbbiekben többször is megváltozott – Kecskeméti Vegyes Ktsz; Épületkarbantartó és Szolgáltató Ipari Szövetkezet; ÉPSZISZ –, valamint 1979 tavaszán a műhely a Mária utcába költözött, munkapadja nyugdíjazásáig mindvégig ugyanaz maradt. Tanulmányait is folytatta, mesterlevelet szerzett, és előbb részlegvezető, majd a szövetkezet elnökhelyettese lett. Tudását a fiataloknak is igyekezett átadni, még a Katona József Gimnázium diákjainak is tartott gyakorlati foglalkozásokat. Munkáját számos elismeréssel jutalmazták: a szövetkezet kiváló dolgozója címet többször is átvehette, pecsétgyűrűt is kapott, illetve az 1970-es évek könnyűipari minisztere, Keserű Jánosné is díjban részesítette.

Feleségével és fiával a műhelyben

Berente Judittal 1947-ben házasodtak össze. Élete párja is szabónak készült, de azután ő is könyvkötő lett, a műhelyben több évtizeden át együtt dolgoztak. Két gyermekük született, családjaikkal mindketten Kecskeméten élnek. Lányuk, Judit fényképészként dolgozik, míg fiuk, Sándor az apai örökséget folytatva szintén könyvkötő – ma már gyémántkoszorús mesternek mondhatja magát, többek között Kecskemét Város Életmű Díját és a kanadai iparosok aranyjelvényét is átvehette, a Kecskemét és Vidéke Ipartestület alelnöke.

A könyvkötő dinasztiát alapító id. Tarapcsik Sándor 1987-ben ment nyugdíjba, de a következő években is nap mint nap bejárt a műhelybe, a munka jelentette az életét. Örömmel látta fia sikereit, de azt, hogy unokája is a könyvkötészet mellett dönt, illetve a családi vállalkozás elindulását – az ÉPSZISZ könyvkötőrészlegéből alakult meg 1993-ban a napjainkban is sikeresen működő Tarapcsik Dinasztia Bt. – már nem élhette meg. 1990. augusztus 31-én, fia születésnapján rosszul lett, agyvérzést kapott, s bár betegségéből még részben felépült, néhány hónap múlva a rák elvitte.

Fiával a műhelyben

A hozzá nagy mértékben kötődő fia így emlékezett vissza édesapjára: „»Tisztesség és becsület, ezek a legfontosabbak!« – édesapám ezt tanította nekem. De nemcsak mondta, élte is mindezt. Szigorú, olykor hirtelen haragú, de gyorsan megbékélő, maximalista ember volt. A műhelyből sosem késett el, inkább félórával hamarabb beért, mintsem egy perccel később. Ha egy munka csak egy kicsit is nem tetszett neki, akkor azt újra meg kellett csinálni. Velem különösen szigorúan bánt, míg a többi tanulót két órakor hazaengedte, nekem négyig-ötig dolgoznom kellett mellette. Igaz, ezért egy kis zsebpénzt is kaptam tőle, így hétvégén el tudtam menni moziba, még a barátaim matiné-jegyeire is futotta ebből.

Gyakran mondta azt is, hogy »Ne feledd, honnan jöttél!« Máriavárosi szegény családból származott, megbecsülte a mindennapit és odafigyelt a nehéz sorsúakra is. A zsebében mindig tartott egy kevés aprót, így sosem ment el a koldusok mellett anélkül, hogy abból valamennyit ne csúsztatott volna nekik. Egy hordárra is emlékszem, aki rendszeresen a vasútállomásra vitte az apám által összecsomagolt dobozokat. Egyik alkalommal ez az ember kihasadt ingben érkezett az áruért. Ezt látva édesapám elővette az egyik szépen kivasalt ingét, és odaadta neki.

Talán ezeknek a tulajdonságainak is köszönhette, hogy nemcsak szakmája, hanem a polgári világ tiszteletét is kivívta. A megyei lap fotósával, Tóth Sándorral épp úgy jóban volt, mint a kiváló festőművésszel, Bozsó Jánossal. Sose felejtem el azt a pillanatot, amikor a bőrkórház igazgatója, dr. Nagy György elé kisietett, és egymást üdvözölték: kézfogásuk előtt a város köztiszteletnek örvendő főorvosa levette a kalapját és mester úrnak szólította édesapámat.

Szakmai elismeréseinek is örült, de az ügyfelek köszönő szavait többre tartotta. Gyakran elismételte nekem, hogy amikor »a kuncsaft mondja azt, hogy szép a munka«, az az igazi dicséret! Ezt a hitvallást én is eltanultam tőle, én is erre törekszem.”