Réti Erika és Kiss Jenő 65. születésnapjára

Hangos kutyaugatás fogad a Réti Erika­–Kiss Jenő színészházaspár máriavárosi otthonában. Nem csoda, hiszen négy eb is tartozik a házhoz. Mindegyiküket az utcán találták és befogadták. A kutyák elcsendesítése után kezdődhet a beszélgetés. Olyan csillogó szemmel és lelkesen nyilatkoznak – ha egyáltalán „nyilatkozatnak” tekinthető egy kellemes esti beszélgetés –, mintha életük első interjúját adnák, pedig 47 éve vannak a pályán és éppen 30 éve szerződtek Kecskemétre.  

Erika: Én nem szeretnék 16 éves lenni, és azt sem kívánnám, hogy te 16 éves legyél – fordul Erika Jenőhöz, akit egyébként csak Jenciként emleget.

Jenő: Én szeretném, ha te 16 éves lennél, mert olyan szép kislány voltál – válaszol hamiskásan „Jenci”, huncut mosollyal a szemében, amit Erika minden bizonnyal már megtanult értelmezni.

Erzsébet: Jó, hogy máris visszarepültünk az időben, hiszen éppen a kezdetekről akartam kérdezni. Hogyan kerültetek a pályára?

Erika: Nekem a szüleim művészetkedvelők voltak, a nagymamám és anyukám még amatőr színjátszóként is fellépett. Már egész kicsi gyerekkoromban elvittek a színházba Miskolcon. Anyukám mesélte, hogy még hároméves sem voltam, amikor egyszer a színházban előreszaladtam az orchesterhez, és elkezdtem táncolni, ahogy a színpadon táncoltak, s azt vette észre anyukám, hogy kis gyöngyvirágcsokrokat dobálnak a nézők, amit a színészeknek szántak. Valami már akkor elvarázsolhatott, s bár nem nagyon merek ilyen nagy szavakat használni, meg talán túlzás is, de én erre születtem.  Amikor leérettségiztem, akkor kezdték a Miskolci Nemzeti Színházban az ún. revüoperettek bemutatását, én jelentkeztem és Ruttkai Ottó igazgató fel is vett. A felesége Lóránt Hanna meg is jegyezte, hogy megszületett a mi új naivánk. Az első szerepem Az ember tragédiájában volt a virágáruslány. Abban Az ember tragédiájában, amelyben Básti Lajos volt Ádám és Zolnay Zsuzsa volt Éva.

Hervé: Nebántsvirág
(Kecskemét, 2005)

Jenő: Én egy igazi faluban, a Pécs melletti Görcsönyben, nőttem fel, a nagyszüleim neveltek. A faluban mindenki tehetséges volt, minden lány tudott énekelni, táncolni, és mindenkinek volt humorérzéke, s ez „termékenyítőleg” hatott rám. Aztán már Budapesten jártam az Építők Sztanyiszlavszkij Művészeti Stúdiójába, ahol olyan később ismert művésszé vált fiatalok is megfordultak, mint Szegedi Erika, Meszlényi Judit, Tahi Tóth László, Vajda László. Egy újsághirdetésben olvastam, hogy a veszprémi színház ösztöndíjasokat keres, felültem egy motorbiciklire és soha többet nem mentem haza. Utána jött Miskolc, ott aztán Erika engem „behálózott” (a színpadról jól ismert hangsúllyal nyújtja meg kissé szót), és aztán együtt mentünk – szintén motorbiciklin – Kaposvárra, ahol kilenc évet töltöttünk és ott házasodtunk össze.

Erika: El sem hiszed, de már 47 éve vagyunk a pályán, mégis úgy érzem, hogy 5 perc volt az egész.  Csak abból látod, hogy mennyi idő eltelt, hogy felnőttek a gyerekek és itt vannak az unokák.  

Jenő: 47 éve stresszelünk, hogy be kell menni a színpadra.

Erzsébet: Idővel nem lehet ehhez hozzászokni?

Erika: Nem. A korral együtt szinte progresszíven növekedik, hatványozódik a stressz. Még most is halálra izgulom magam. Hiába van rutinod, már elvárnak valamit tőled, s igényes vagy magaddal és a közönséggel szemben is.

Erzsébet: A színészet is olyan „szakma”, amikor jó, ha van, aki biztosítja a nyugodt családi hátteret, vagyis legalább a házaspár egyik tagja „civil”. Hogyan működik ez, amikor mindketten művészemberek?

Erika: Nekem az első férjem civil volt, akitől elváltam… Egy nyelvet kell beszélni, s így tudod erősíteni a másikat. Én egyébként, amikor hazajövők, „hót” civil vagyok, mert nekem a művészet fontos, de a család az legalább olyan fontos számomra. Hiába vagyok színésznő, én igyekszem biztos hátteret adni Jencinek, és támasza lenni a gyerekeknek. Mennyit beszélek, nem is szoktam ennyit beszélni – dorgálja meg magát kedvesen Erika, de aztán folytatja. Mi elvégeztük a dolgunkat, én is mindent megtettem, ami tőlem tellett, és még azért kell élnünk, hogy segítsük a gyerekeinket, akik azt a nehéz időszakot élik most, amit mi már túléltünk.

Jenő: Engem Erika életünk folyamán legalább háromszor mentett meg, bizonyos nehéz szituációkban – kezdi Jenő, de Erika közbevág.

Erika: Csak a jóról beszélünk. Én azt tudom biztosítani, hogy neked csak a színházzal kell foglalkoznod. Tudtál tíz évig budapesti színész lenni, amíg én itthon neveltem a gyerekünket. S bármikor mehetsz vissza, mert én itt vagyok.

Erzsébet: Ti sztárok vagytok itt Kecskeméten?

Erika: Én nem hiszem, hogy sztárok vagyunk – válaszol Erika elgondolkodva.

Jenő: De komolyan vesznek bennünket.


Erika: A visszajelzésekből érezzük a szeretetet. Ez a kisváros előnye, hogy a piacon, a boltban is találkozunk a közönséggel.

Jenő: Ha a televízióban szerepelünk, akkor megerősödik az, hogy a „mi gyerekünk”, akkor rögtön előjön az, hogy ők a mieink.

Erzsébet: Melyek voltak azok a pillanatok pályafutásotok alatt, amikor azt mondhattátok, hogy érdemes színésznek lenni?

Jenő: Egy jó szerep eltünteti a sok rossz szerep árnyékát. Olyankor nagyon boldogok vagyunk, és örömmel megyünk be a színházba. Vannak persze kötelező penzumok, de azért minden öt vagy három évben egyszer felcsillan egy-egy igazán jó szerep. Erikának például a Roxane-ja meghatározta az életét tíz évre, vagy nekem Panfilovics szerepe Bulgakov Bíborszigetében.

Erika: Az nagyon ritka, amikor a színész és a szerep találkozik, azt külön meg kell köszönni a sorsnak, olyan szinte csak egy igazi van, mint a szerelemből.

Jenő: Egy festőnél is úgy van, ha megkérdeznek, hogy mondj egy festményt tőle, akkor egyet mondasz, ami igazán hozzá kötődik.

Erika: Most már minden egyes szerep ajándék, és olyan kondícióban kell tartanod magad, hogy helyt tudj állni, ha hívnak.

Erzsébet: Mindketten nagyon fiatalosak és aktívak vagytok.

Erika: Neked eláruljuk, hogyha mi nem lennénk, a gyerekeknek napi gondjaik lennének. Az egyik unokánk már egyetemista, a fiunk most kezdi az életét. Anyukám a húgommal Miskolcon lakik. Nagy szükség van a támogatásunkra.

Jenő: Persze az is igaz, ha nem játszhatnánk, meghalnánk – pillant egyetértést várva Jenő Erikára, aki csak bólint csendesen, mert ehhez már nem kellenek szavak.