Ne azért foglalkozzanak velem, mert 70 éves lettem – hárítja el Benes József Munkácsy-díjas képzőművész az újságíró megkeresését, aki hiába bizonygatja, hogy a születésnap csak az apropót adja, s különben is, azt is „ki kell érdemelni”, hogy valaki „újságtéma” lehessen ennek a jeles évfordulónak az alkalmából. De Benes József még a régi ismeretségre való tekintettel is hajthatatlan.
Persze ha jól meggondolom, ez a hajthatatlanság végül is nem lep meg igazán, hiszen Benes József a művészetében is „hajthatatlan”. Nincs semmi és senki, ami, illetve aki el tudná tántorítani attól, amit a művészetről, a művészek feladatáról gondol. Nincs a megélhetésre hivatkozó megalkuvás, nincs a tömegigény generálta engedmény, nincs a divatra apelláló igazodás. Csak Benes József van a maga megnyomorított, gúzsba kötött és csonttá szikkadt figuráival, akik mi magunk vagyunk még akkor is, ha a tükrünk csalókán, a valóságot elfedve, nem ezt mutatja. Minden szenvedésünk, kiszolgáltatottságunk, szorongásunk rajta van a képein. Elfordulhatunk, ha megdöbbentenek, és tovább mehetünk, ha kínos a szembesülés, de akkor is ezek vagyunk: az önmagát és környezetét gátlástalanul mérgező, pusztító emberiség. Benes József évtizedek óta minden ecset- és ceruzavonásával ezt akarja nekünk megmutatni. Emberek, a vég felé rohanunk megállíthatatlanul! – kiabálnak hangtalanul a képei.
Benes József 70 éves. Tudjuk, nem érdem és nem dicsőség ez, de alkalom. Alkalom arra, hogy ismét tisztelegjünk… a művészi hajhatatlanság előtt.