70 éves Gömöri Ferenc szállodaigazgató, vendéglátóipari vállalkozó. Kecskeméten született 1947. január 28-án. A Hosszú utcai és a Jókai Mór Általános Iskolában végezte el a nyolc osztályt, azután a Közgazdasági Technikumban tanult tovább. 1965-től az Aranyhomok Szállodában londinerként, majd felszolgálóként, teremfőnökként és szállodai portásként dolgozott. 1968 és 1972 között, a főszezonban, az Aranyhomok bérleményeként működő Bugaci Csárda helyettes vezetője volt. 1972 júliusában a lajosmizsei Tanyacsárda alapítója, üzletvezetője, 1990-től a vállalkozás ügyvezető igazgatója és résztulajdonosa lett. Irányítása alatt a Tanyacsárda számos elismerésben részesült: 1994-ben a Top 10 tagjává választották, 1999-ben és 2004-ben a vidék legjobb étterme címet nyerte el, 2005-ben a vendéglátó szakma a maximálisan adható három csillaggal tüntette ki. Munkája közben több szakmai képesítést adó tanfolyamot is elvégzett: többek között felsőfokú áruforgalmi képesítést szerzett, míg a Mesterfelszolgáló címet 1978-ban kapta meg. 1993 óta a kecskeméti Aranyhomok Szálloda résztulajdonosa (2007 óta tulajdonosa), ügyvezető igazgatója. Több mint öt évtizedes vendéglátóipari tevékenységéért 1982-ben a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, 1993-ban a Venesz József-díjat és Idegenforgalmi Nívódíjat, 1996-ban a Pro Turizmo-díjat, 1998-ban Kecskemét Város Díszpolgára címet, 2006-ban az Év Vendéglátója Díjat és a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt (polgári tagozat) kitüntetést vehette át.


„Kecskemét környéki kulák családból származom, szüleimnek Kerekegyházán és Ballószögben voltak földjeik. Kiterjedt, nagy família a mienk, édesanyámnak 16 élő testvére volt, ezért annak ellenére, hogy édesapám háromhetes koromban elhagyott bennünket, ennek gyerekként nem láttam a hátrányát. Sőt, visszatekintve még szerencsésnek is látom magamat. Rengeteg nagynéném és nagybátyám volt, az iskolai szüneteket, a nyarakat náluk töltöttem. A 62 unoka közül én voltam a legkisebb, így azt mondhatom, hogy még el is kényeztettek. Nagyobb unokatestvéreim nevelgettek, minden vonatkozásban, azaz pozitív és negatív értelemben is. Korán eljutottam színházba, a budapesti, népstadionbeli kettős rangadók ízét is megtapasztaltam, hamar kitárult előttem a világ.

Kecskeméten, a Kőhíd utcában laktunk. Iskoláimat a közelünkben kezdtem meg, az első négy osztályt a Hosszú utcában, a felső négyet a Jókai Mór Általános Iskolában végeztem. Édesanyám ezt követően ipari iskolába küldött, háztartási gépszerelő szakmát tanulhattam volna ott, de mivel jó tanuló voltam, felvettek a közgázba, így azután a Közgazdasági Technikum diákja lettem. Jó helyre kerültem, sokrétű oktatásban lehetett részem: könyvelést, statisztikát, politikai gazdaságtant és jogi ismereteket is tanultam, ezeket később munkám során jól hasznosítottam. Osztályfőnökömre is szívesen emlékszem vissza, Dunszt Sárika néni szerettette meg velem az utazást. Ő ugyanis – szabadidejében, hétvégeken egyébként idegenvezetőként is dolgozott – a betakarítások után kapott osztálypénzből kirándulásokat szervezett nekünk, vele voltam életemben először külföldön, Csehországban és Lengyelországban.


Középiskolásként aktívan kosaraztam, a közgázzal országos középiskolai bajnokok is lettünk, illetve a Kecskeméti Petőfi NB I-es csapatának is tagja voltam. Abban az időben az volt a rend, hogyha valaki élvonalbeli sportoló és a Testnevelési Főiskola valamely csapata leigazolja, akkor ezzel együtt automatikusan egyetemi felvételt is nyer. Ennek köszönhetően érettségi után a TF-n tanulhattam volna tovább. Dunszt Pisti barátommal készültünk is a Testnevelési Főiskolára, s mivel tudta, hogy tanulmányaim folytatásához még egy kis pénzt szeretnék szerezni, őtőle kaptam a tippet, hogy menjek az Aranyhomokba londinernek. A vendéglátós munkát egy hónapra terveztem, 52 év lett belőle. Eddig.

1965. június 16-án kezdtem, és egy hónappal később a hotel igazgatója, Gömbös Sándor magához hivatott, hogy döntsem el: kosarazom vagy a szakmát csinálom inkább a jövőben. Utóbbit választottam. Nagyon szerettem ugyanis ott lenni, minden tetszett, ami ott körülvett. Osztott műszakban dolgoztunk, de a köztes időben is ott maradtunk, azaz déltől késő éjszakáig bent voltunk. Jól éreztük magunkat, szerettük és élveztük a munkát és egymás társaságát is. No és persze az anyagiakat sem szabad elfelejteni: bár a munkakönyvem szerint szállodai segédmunkás volt a hivatalos munkaköröm, és valóban, a bőröndcipelés mellett, ha kellett, szenet lapátoltam, salakot terítettem a kerthelyiségben, havat lapátoltam, a londinerséggel komoly összeget tudtam hazavinni. Jó érzéssel gondolok vissza erre az időszakra, és ezt nem nosztalgiából mondom, valóban szép volt!

A Petőfi Népe cikke az
Aranyhomok Szálló csapatának
országos sikeréről (1971. január 29.)

Főnökömnek, Gömbös Sándornak nemcsak a maradásomat köszönhetem. Ő fantáziát látott bennem és a későbbiekben is magam mögött tudhattam, mostani szóhasználattal élve jól menedzselt engem. Megkérdezte, hogy hallgatok-e rá, hogy megfogadom-e azokat az instrukciókat, amelyeket ő javasol? S mivel igent mondtam, attól kezdve egyengette az utamat. Néhány éven belül a szakma minden részét megismertem, dolgoztam felszolgálóként, szállodai portásként, teremfőnökként is, sőt, egy időben a Bugaci Csárda helyettes vezetői feladatait is én vittem. Bár engem elsősorban a szálloda, a recepció vonzott, praktikus okok miatt az éttermi részt is megtanultam. Ezekben az években kétszer sikertelenül felvételiztem a vendéglátóipari főiskolára – nem volt elég pontom –, de, hogy ne vigyenek el katonának, beiratkoztam egy szakiskolába, és felszolgáló végzettséget szereztem. Később azután jó néhány szakmai képesítést adó iskolát is kijártam: többek között felsőfokú áruforgalmi képesítést szereztem, míg a Mesterfelszolgáló címet 1978-ban kaptam meg. Fővárosi tanulmányaim révén rengeteg kollégával is megismerkedtem, tőlük nagyon sokat tanultam. Egyébként külföldi útjaim során is mindig összekapcsoltam a hasznosat a kellemessel: én nem orkánkabátot vagy farmert vettem, hanem inkább beültem egy étterembe, és néztem, ott hogyan csinálják a szakmát. Sok hasznos tapasztalatot hoztam haza ezekről az útjaimról.


Feleségemet, Boda Katalint is az Aranyhomokban ismertem meg. Egy öt órai teán, melyre a nővérével jött, belépőjegyet árultam. Amint megláttam, megtetszett, mondtam is neki, hogy szeretnék vele találkozni, de hát épp dolgozom. Első randira a Nagytemplomba, egy orgonahangversenyre hívtam, azután sokáig udvaroltam neki. Életünket 1970-ben kötöttük össze. A kórház gazdasági igazgatójának titkárnőjeként dolgozott, utána kijött hozzám a Tanyacsárdába, majd gyermekünk születése után a népművészeti boltot vezette. Sajnos hét évvel ezelőtt, rákbetegségben elvesztettük őt. Lányunk, Dóri iskolái végeztével mára révbe ért, német férjével és kilencéves kisfiukkal, Milánnal itt élnek a közelemben. Korábban ő is segített nekem a Tanyacsárdában, míg néhány éve az Aranyhomokban folyó munkát már közösen irányítjuk.


1972-ben új igazgató jött az Aranyhomokba. Rövid időn belül kiderült számomra, hogy nem jövünk ki egymással – egy ígéretét nem tartotta be, korábbi igazgatómnál én nem ehhez szoktam hozzá –, ezért váltottam: munkámat a Tanyamúzeum melletti büfében folytattam. Egy faház volt akkor ott, családi vállalkozásban, többek között feleségemmel és édesanyámmal együtt kezdtünk ott dolgozni.


Hamarosan kedvelt hellyé váltunk. Szerettem volna bővíteni, téliesíteni, ezért kéréssel fordultam a megyei akkori vezetőihez, s miután ők is úgy látták, hogy a hely és az ott folyó munka érdemes a fejlesztésre, döntésük révén 1973-ban felépült a csárda. A fejlesztést később sem hagytuk abba, lovasprogramokat vezettünk be, megnyitottuk az Új Tanyacsárdát… stb., így értük el, hogy az ország egyik legjobb vendéglátóhelye, étterme lettünk.

Híres vendégek sokaságát fogadtuk, a művészvilág jeleseit – Bozsó Jánost, Bessenyei Ferencet, Hofi Gézát –, neves közéleti embereket, többek között Puskás Ferencet, és persze politikusokat is – járt nálunk Raisza Gorbacsova, a kínai külügyminiszter, sőt, tartottak ott kihelyezett kormányülést is –, de nekem mindig a törzsvendég volt a legfontosabb. Akik hetente kijöttek hozzánk, azok voltak a legkedvesebb vendégeim.

A Tanyacsárda kollektívájának
rangos nemzetközi elismerésével,
a Chevalier-díjjal, 1986-ban

A Tanyacsárda vezetése sok időt, odafigyelést igényelt. Ahhoz, hogy jól menjenek a dolgok,  napi személyes kontaktust kellett tartanom a vendégekkel. Újra és újra meg kellett kérdeznem őket, hogy sós-e, hideg-e vagy épp meleg-e az étel, és folyamatosan gyűjteni kellett az információt, mert nem nekem kellett kiokoskodnom, hogy mi legyen az étlapon, az akkor jó, ha a törzsvendég állítja össze. Ahhoz, hogy ez működjön, minden nap – szabadnap nélkül – 12-14 órát ott kellett lennem. Engem nem zavart a vendég, az zavart nagyon, ha nem volt. Az éltetett, ha telt házat láttam, ha este megszólalt a cigányzene. Napközben sokszor be kellett jönnöm az Aranyhomokba. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig tetszett visszamenni, de ha már beültem a kocsiba és befordultam a parkolóba, akkorra már mindent elfelejtettem, attól kezdve egyszerűen csak a szakmára, a vendéglátásra koncentráltam.

1972 és 2007 között, vagyis 35 évig dolgoztam a Tanyacsárdában. Emellett 1993-tól az Aranyhomok Szálloda résztulajdonosaként és ügyvezetőjeként is felelősségteljes munkát vállaltam. Mindkét helyen »egész emberes« feladatot végeztem. Amikor elértem a hatvanadik életévemet, úgy éreztem, a kettő már sok nekem. El kellett gondolkoznom azon, hogy tudom-e hatvanévesen is ugyanolyan lendülettel vinni az ügyeket? Erőm teljében akartam elköszönni a törzsvendégektől, ezért tulajdonostársaimmal megegyeztem, és a Tanyacsárdában lévő tulajdonrészemet teljes egészében befektettem az Aranyhomokba, így lettem rövid időn belül a szálloda egyszemélyes tulajdonosa. Azóta a munkám már csak ideköt. Nem kevés ez sem, de a vezetéssel járó terheket nagy örömömre néhány éve már lányommal, Dórival közösen visszük. Tervünk az, hogy az Aranyhomokot családi szállodává alakítjuk át. A hallt már ennek szellemében rendeztük be, és a kaszinó területét is úgy hozzuk rendbe, hogy ott régi funkcióját visszaállítva többek között családi rendezvények megtartására is alkalmas, korszerű technikával fölszerelt étterem fogadja a vendégeket. Reményeink szerint január végére mindezzel elkészülünk, de nem állunk meg – egy szálloda olyan, mint egy családi ház: sosincs kész –, a folyamatos felújítást a jövőben sem hanyagoljuk el.


Az elmúlt tíz évem már sokkal nyugodtabban telt. Most be tudom pótolni, amit korábban a családomnál elmulasztottam. Ma már azt élvezem, ha az unokám egyik úszóedzését megnézhetem, ha a heti három fociedzésére elvihetem vagy épp hazahozhatom onnan. Csak egy eklatáns példa: a református iskola diákjaként lovasoktatásra jár, a napokban a lovaglását is megtekinthettem. Együtt szoktunk focimeccseket is nézni. Lányom férje dortmundi, karácsonyi ajándéknak belépőjegyet kaptam tőle egy német bajnokira. Óriási élményt jelentett együtt szurkolni unokámmal, a családdal. Az ottani hangulat gyermekkori élményeimet is felhozta.

Balatonfüreden van egy kis lakásom, a hétvégéket rendre ott töltöm. Az elmúlt évek során kialakult ott egy baráti társaság, velük együtt járok ki a strandra, együtt megyünk vacsorázni, együtt ülünk le ultizni. A legutóbbi szilvesztert is közösen ünnepeltük. Ők nem szakmabeliek, ez talán egy kicsit előny is. Persze természetesen a vendéglátósokkal is tartom a kapcsolatot, sőt azokkal is – például a két válogatott focistával, Vépi Péterrel és Bálint Lacival –, akikkel egykor együtt ültünk az iskolapadban.


A hetvenedik életévemhez érve messzire már nem tekintek. Persze szeretném, hogy minél több mérföldkövet éljek meg családom körében, hogy örülhessek Dóri szakmai fejlődésének, hogy lássam Milán növekedését, élvezzem, hogy maholnap perfektül beszél németül, utána elkezdi majd az angolt…”