Nemesen kezdte, folytatta és végezte200

200 éve, 817. június 7-én született Fördős Lajos református főesperes, egyházi író. Tanulmányait szülővárosában, Gyönkön és Pápán végezte. Bölcsészetet és jogot is tanult, azonban mindvégig a lelkészi pályára készült. 1838-ban papi vizsgát tett, és 1839 tavaszán Kecskemétre került segédlelkésznek. A hírös városban eltöltött két év alatt ismertté, népszerűvé vált. Papi szolgálatát a Vasárnapi Újság 1868-ban így jellemezte: „... a fiatal káplán, ki legtöbb társától elütöleg, maga készitette beszédekkel szokott föllépni a szószékbe s ott lelkesen és szónoki hatalommal papolt, annyira megnyerte az egész közönség szeretetét, hogy az ottléte alatt nyert számos kitüntetéseken kivül, emléke megmaradt a gyülekezetben évek hosszu során át — oly elevenen, hogy reá, a tizenhat év mulva bekövetkezett üresség idejében visszaemlékezett s őt rendes lelkészül hivta kebelébe egykori kedves népe.”

Kisújszállási, illetve kunszentmiklósi kitérő után 1856-ban – immár végleg – ismét Kecskemétre szegődött el. Lelkészi munkája mellett részt vett a teológiai akadémia fennmaradásáért folytatott küzdelemben is. A vita, amely „hosszasan tartott s Fördös abban törhetlen eréllyel, hő buzgósággal, áldozatkész tevékenységgel, s éles dialektikával védte Kecskemét jogait”, végül kompromisszummal zárult. Kecskemét megtartotta a teológiai előkészítő osztályt, Pest pedig előbb megkapta a három felső osztály, később pedig a teljes teológiai tanfolyam fölállításának jogát. Ezután az anyagi eszközök hiányában még mindig vajúdó gimnáziumot biztosabb alapokra fektette; illetve a jogi akadémiát, a város áldozatkészségétől támogatva, ismét rangos iskolává fejlesztette. Egyházmegyéje 1869-ben főesperessé választotta, s elnöke lett a szlavóniai misszióbizottságnak és a Magyarországi Protestáns Egyletnek. 1881-ben részt vett a debreceni zsinaton, ahol mint rangidős esperes a távol lévő Török Pál püspököt helyettesítette.

Fördős Lajos protestáns íróként is jelentős szerepet töltött be. Önálló munkái 1846 és 1876 között jelentek meg, néhány kivétellel valamennyi Kecskeméten. Papi dolgozatokat közlő sorozataival az alföldi várost a református egyházi irodalom egyik központjává tette. Szerkesztette a Kecskeméti Protestáns Közlönyt és a Kecskeméti Lelkészi Tárat is. Legnevezetesebb műve a Konkordáncia, vagy Szentirati Szókönyv.

Élete utolsó éveiben egészsége erősen megromlott. Bár valószínűleg püspöknek is megválasztották  volna, testi erejének hanyatlása miatt azonban elhárította magáról ezt a nagy tisztességet. 1884. május 5-én hunyt el. A gyászszertartáson Nagy Ferenc főiskolai tanár így búcsúzott tőle: „Nem tudom – úgymond – akkor volt-e ő nagyobb, mikor a kecskeméti főiskola érdekében erejét megfeszíté, szóval, tollal, s tettel küzdött, vagy mikor az egyházkerület nyugalmának helyreállítása érdekéből úgyszólván önmagát legyőzte és a harcot beszüntette? Úgy ezt a harcot, mint a többit nemesen kezdte, nemesen folytatta, nemesen végezte, –  nyugodjék békével!”

„Halála nem volt váratlan, szerettei, barátai már hetek óta aggódva, s néha – látva nagy szenvedéseit – tán kérve is, lesték a kikerülhetetlennek látszó pillanatot: mégis, midőn elérkezett, megdöbbent szívünk, elfogódott lelkünk a nagy veszteség meggondolására, mert ő nemcsak a mienk volt, elvesztése nemcsak minket sujt, hanem közelebbről a kecskeméti reform. egyházmegyét, melynek sokáig főesperese; a kecskeméti főiskolát, melynek megteremtője, éltető lelke; a dunamelléki reform. egyházkerületet, melynek munkás tanácsbírója volt, távolabbról pedig az egész prot. egyházat, melynek egyik legönzetlenebb, legkiválóbb és legkitartóbb munkása volt” - méltatta őt 1884. május 11-én, a haláláról beszámoló cikkében a Kecskeméti Lapok.