Én ma is biztatom a fiatalokat, legyenek pedagógusok80

50 évvel ezelőtt, 1959-ben indult el Kecskeméten a felsőfokú óvónőképzés. Az évfordulóról megemlékeztek a jogutód intézményben, a Kecskeméti Főiskola Tanítóképző Főiskolai Karán is. Ekkor köszöntötték a főiskola jelenlegi munkatársai és egykori beosztottai 80. születésnapján dr. Krajcsovszki József nyugalmazott főigazgatót, aki 1971 és 1990 között irányította az intézményt.

– Megható és felemelő érzés lehet, ha egy vezetőt 20-30-40 év után is olyan szeretettel vesznek körül, mint ahogyan Önt vették körül egykori munkatársai, a főként óvónőkből álló „hölgykoszorú”.
– Én szerettem a munkatársaimat, az embereket, s kölcsönös tisztelet volt bennünk. Soha nem voltam erőszakos, hatni akartam a beosztottaimra, de mindig fontos volt számomra az emberség.

– Több évtizede látja a pedagógus pályát, a pedagógusok helyét, szerepét a társadalomban. Mind anyagilag, mind erkölcsileg romlik a helyzet, és igazából kilátás sincs arra, hogy ez változzon.
– Ez valóban aggasztó. Én sokfelé jártam és sokféle minőségemben ismertem a pedagógus munkát a kántortanítóságtól a főigazgatóságig. Én azt gondolom, hogy mindenkor voltak, így ma is vannak kiváló, komoly hivatástudattal rendelkező tanárok. Ezt azonban nagyon megnyirbálta, hogy tömegessé vált a pedagógusképzés, s egyáltalán a felsőoktatás.  Ez nem engedi meg azt a „gyúrást”, amire szükség lenne a pedagógusképzésben. Régebben lehetőség volt arra, hogy egy-egy hallgatóval személyre szabottan foglalkozzanak a szakemberek. Korán megkezdődtek az óralátogatások, hamar találkozhattak a pedagógus-jelöltek a gyerekekkel, kisebb tanítási feladatokkal megmártózhattak a tanítás szépségében. Ezeket a próbálkozásokat figyelemmel kísérte 3-4-5 szakember is, akik sokat beszélgettek a hallgatóval, „gyúrták, gyömöszölték”, hogy minél jobban érezze a pedagógia lényegét.  Az anyagi megbecsülés az egy másik dolog. Kétségkívül nagyon rosszul vannak eleresztve a pedagógusok, de hang-súlyozom, hogy mindennek ellenére ma is vannak kiváló tanítók, tanárok.  

Iskolai ünnepség a '70-es években

– Ha régebben egy gyerek intőt kapott, akkor még számíthatott az otthoni szidásra is. Ma, ha intőt kap a gyerek – kis sarkítással – a szülő bemegy az iskolába és számon kéri a tanárt.
– Jobban szétvált az iskolai és a családi háttér. A rohanás miatt otthon kevesebb idő jut a gyerekre, s ezt a kevesebb időt sem tudják kihasználni a szülők a megfelelő kötődés kialakítására. Ugyanezért a szülők többet várnak az iskolától, követelőzőbbek, és gyakran szembe is kerülnek az intézménnyel.  A pedagógus és a szülő közötti kapcsolat is formális, egyre kevésbé „pendülnek egy húron”. Nincsenek vagy csak nagyon elvétve családlá-togatások és a fogadóórák is pusztán a jegyekről szólnak. Nem jó az az irány, hogy az iskolát az ismeretátadás oldaláról közelítjük meg. A gyereket már egész kis korában millió dologban megmártjuk. Értelmileg pallérozott és sok mindent megold, de a „neveltség” nem megfelelő. Tantárgy- és jegyközpontúvá vált az iskola és a gyerek nem tud markáns személyiséggé fejlődni.  Vannak aggasztó jelek, hallani esetekről, amikor a tanárt megverik. Persze ez a tanáron is múlik. Kell, hogy legyen szuggesztív erő egy olyan emberben, aki pedagógussá válik.

– Azért biztatja a mai fiatalokat arra, hogy pedagógusok legyenek?
– Én nagyon, és hiszem azt, hogy új módon is lehet valaki nagyszerű pedagógus, de ugyanakkor a társadalmat is biztatnám, hogy becsülje meg azokat, akik a jövőt nevelik.

Kállai Erzsébet