Egy óra beszélgetés Varga Mihállyal

Szigorúan tegez, s várja ugyanezt vissza minden kollégájától a nyolcvan év felett járó újságíró. A Forrás alapító főszerkesztőjeként és a Petőfi Népe főmunkatársaként széles körben ismert Varga Mihály korát meghazudtolóan fiatalos ma is, tele van energiával, tervekkel. Sántha György, Orosz László és Szekér Endre munkásságát bemutató könyvei után elkészült „A táj vonzásában” című tanulmánykötete, mely hat kecskeméti költő Alföldről szóló verseit elemzi, az „Utam az irodalomhoz” című önéletrajzi ihletésű könyve, sőt túl van második aforizmakötete sajtó alá rendezésén is.

Varga Mihály
(Fotó: Bahget Iskander)

- Hogyan lettél író?
- Apám cseléd volt, dolgos, kevés szóval élő bölcs ember. Anyám pedig, a romantikus szép-rajongó, szobalány volt báró Urbán Péter kastélyában, Horthy Miklós sógoránál. Bár mi már a magunk szoba-konyhájával rangosabbnak számítottunk a többi falubélihez képest, mégis nehéz sorsot éltünk. A téli nagy hidegben gyakorta aludtam a jászolban, ahol csak az öreg tehén lehelete melegített, de annál szebbeket álmodtam. Mióta az eszemet tudom, mindig az olvasás volt a legfőbb örömem, gyönyörűségem. Első igazi olvasmányélményem – máig őrzöm még – Mata János „A nyiladozó emberi elme” című könyve volt. Az ókori görög filozófusok műveinek elemzése szavakkal ki nem fejezhető hatással volt rám. A következő, amire emlékszem, Babits Mihály „Az európai irodalom története” volt. Nem folytatom: azóta is az állandó gondolkodás kényszerű rabságában élek.
Én húszéves koromig nem láttam várost, nem hallgattam rádiót. Televíziót is már csak férfikoromban, Darvas József miniszteri lakásán láttam először a budai várban. A technika vívmányai helyett könyvek szegélyezték az életemet. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev, Goethe, Balzac, Byron, Ady, Babits, Füst Milán, Németh László és a hozzám legközelebb állók: Veres Péter, Tamási Áron és Sántha György írásai jelzik a szellemi utam nyomvonalát. Kereskedőnek taníttattak a szüleim: hosszú volt az út az Eötvös Lóránd Tudományegyetemig. Voltam aztán katonatiszt, népművelő, tanár, kollégiumi nevelő, újságíró, irodalmi szerkesztő, helytörténész és egy kicsit irodalomtörténész is. Egész életemet a kultúrának, a művelődésnek, a szellemi élet gazdagításának szenteltem, s hogy ez így alakult, nagyban köszönhetem a biztos hátteret adó családomnak, feleségemnek, aki a Hosszú utcai óvoda vezetőjeként a város egyik legmegbecsültebb pedagógusa volt.

- Kunágotai születésűként hogy kerültél Kecskemétre?
- 1955-től jelent meg Kecskeméten a Kiskunság című folyóirat, ami óriási szellemi fegyvertény volt akkoriban. Nyugodtan mondhatom, hogy én ezért, ezt látva jöttem ebbe a városba, hiszen az ötvenes évek első felében én még Pesten, illetve Székesfehérváron éltem. Voltaképpen már az 1956-os idekerülésem előtt erre a városra kellett, hogy figyeljek, mert élt itt egy Tóth László nevű ember, akit jól jellemez az a tény, hogy megrendezte a kecskeméti sakktornát, ami Trianon után az első nemzetközi sportesemény volt. Kapcsolatot tartott a magyar értelmiség jelentős alakjaival. Az ő nyomdájában nyomták Veres Péter, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc, Sinka István és mások műveit. Úgy éreztem, nekem is Kecskeméten a helyem, mert ez egyrészt egy tősgyökeres parasztváros - én meg érzületre továbbra is tősgyökeres parasztgyerek voltam -, másrészt igen élénk, pezsgő szellemi élete van. Tóth László jelentős írója volt egyébként az 1955-ben megjelenő Kiskunság című folyóiratnak is, aminek jóval később, 1967-1968 között felelős szerkesztője lettem. Ebből az alkotói körből nőtt ki az 1969-ben útjára indított Forrás is. A kezdetekben még kéthavonta megjelenő, később már országos kiadványként jegyzett folyóiratot azzal a szándékkal indítottuk útjára, hogy önállósuljon Kecskemét szellemi élete, s a folyóirat fórumává váljon a valóságfeltáró írói törekvéseknek, ami akkor is létkérdés volt a gondolkodó, szellemi ember számára.

Illés Endrénél Szekér Endrével
a Gellérthegyen, 1970-ben

- Olyan lett a Forrás, amilyennek akkor megálmodtátok?
- Még a Szabad Európa Rádióban is beszéltek egy, a Kiskunságban megjelent szociográfiai tanulmányomról, s ezt a szemléletet a Forrásba is továbbvittem. Az én időmben a Forrás arculatát nagyban meghatározó szerzők többsége szociográfus író volt. Olyanok, mint Zám Tibor, Hatvani Dániel és Kunszabó Ferenc. Óriási eseményként fémjelezte ezt a törekvést az 1971-ben Kecskeméten megrendezett országos szociográfiai konferencia, amelyen olyan meghívottak szólaltak fel, mint Féja Géza, Pozsgay Imre, Lázár István.

- 1972-ben politikai okokból mozdítottak el a Forrás főszerkesztői posztjáról?
- A lemondatásnak érvényt szerző jegyzőkönyvben három ellenem felhozott vétség szerepelt. 1972 nyarán, amikor a 68-as prágai bevonulás még élénken élt az emlékezetben, megjelentettem egy fiatal szerző tollából egy cikket, amelynek felsőbb körökben nemtetszést kiváltó ominózus mondata így hangzott: „Nyitott mellénnyel mennek szuronyok és ágyúcsövekkel szemben a fiatalok ma Párizsban, Brüsszelben és Prágában". A másik ok, hogy egy Szentmihályi Szabó Péter nevű, ma is publikáló író cikket írt egy egyházi szertartásról, ami nekem nagyon tetszett, s én ezt le is közöltem. Harmadik ok, hogy „baráti figyelmeztetések” ellenére újra és újra beszerkesztettem Pomogáts Béla barátom írásait a határon túli magyar irodalomról. Mindezek után örülhettem, hogy csak a Forrás éléről távolítottak el, s nem akadályozták meg, hogy a Petőfi Népénél kulturális rovatvezető, később főmunkatárs lehessek.

- Már 1955-59 között szerkesztetted a Petőfi Népe „Termés” című irodalmi mellékletét.
- Ez ráadásul akkoriban szintén óriási jelentőséggel bírt, mert helyet adott a friss, újszerű látásmóddal bíró fiatal tehetségek írásainak. Visszakerülve a Petőfi Népéhez, itt dolgoztam azután egészen 1985-ös nyugdíjazásomig. Mondhatom, hogy szinte művészi szintre fejlesztettem a felsőbb vezetést megtévesztő, de a sorok között olvasni tudóknak sokatmondó cikkek írását.

- Hogy ismered ki magad a mai világ változásaiban?
- Én még abban a világban nőttem fel, amikor az igen azt jelentette, hogy igen. A nem pedig azt, hogy nem, s ez igen kemény „nem” volt. Egy hét múlva, hónapok múlva, évek múltán is a megfontolt, kimondott szóhoz igazodott a cselekedet. Ezért is nehéz a magamfajtának a mai világban eligazodni, vagy épp hogy igen könnyű. Néhány szó és azt követő tett után felismerszik, ki a szavatartó igaz magyar ember.

Kada Erika
(A teljes interjú Kada Erika: Színek, hangok az ezredfordulóról címmel
 2009. decemberében megjelent könyvében olvasható.)