A pilisvörösvári sváb családból származó Banadics János alig hatéves gyermek volt, amikor felrobbant a kezében egy első világháborúból visszamaradt kézigránát. A balesetben nemcsak bal kezének 5 ujjpercét vesztette el, hanem előbb az egyik, majd néhány hónap múlva a másik szemére is megvakult. Az ég kékjére emlékezve magyarosította nevét. Az a szín még élt benne – így magyarázta ezt a gyermekeinek.

Kékesi János 1912. december 20-án Pilisvörösváron született. Már diákként is kiválóan játszott zongorán és orgonán. Zenetanárnak készült, és 1932-től Budapesten, a vakok intézetében karnagy- és kántorképzőt végzett. Ezt követően visszament szülővárosába, ott kezdte munkásságát. 1942-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora tanszakán folytatta tanulmányait. Többek között Hernádi Lajos, Weiner Leó, Kodály Zoltán és Molnár Antal tanította. Mindvégig kitűnő eredményt ért el, ezért a diploma megszerzését követően zeneakadémiai tanárnak marasztalták. Közben azonban megnősült, két gyermeke, Gizella és János is ekkor született, s mivel anyagi helyzete nem engedte meg, hogy Pesten maradjon, ezért a felkínált rangos állást nem fogadhatta el. 1948-ban családjával együtt Kecskemétre költözött. Előbb a hírös város Zeneoktatói Munkaközösségének tanára lett, majd 1956-tól közel 10 éven át a testület munkáját irányította.

Kékesi János többféle zenei irányzattal foglalkozott. Kórus- és zenekari műveket, zongoradarabokat, fia számára klarinétversenyt komponált. Érdekelte a tánczene, még egy operettet is írt, amelyet nagynevű művészekkel a pesti Jókai Színház állított színpadra. Számos egyházzenei kompozíciót is szerzett, amelyek szövegét szinte kivétel nélkül ő maga írta. Műveit nemzetközi pályázatokra is elküldte, New Yorkban és Bécsben 2., Párizsban 3. helyezést ért el.

Bár hite miatt sokszor bántották, egész életében vallásos ember maradt. Kecskemétre kerülve a Barátok templomának kántora lett. Hosszú évekig szolgált a ferenceseknél, emiatt leányát nem vették föl a Zeneakadémiára. Fia felvételijének időpontjára ezért inkább nyugdíjba vonult, János el is végezte a klarinét szakot. Ettől kezdve vasárnaponként a Nagytemplomban a délelőtti nagymisén rendszeresen ő orgonált. Az ország sok templomában adott önálló hangversenyt, Pannonhalmára minden évben meghívták. Egyik fellépését követően a helyi sajtó így méltatta: „Tavaszi varázslat volt a muzsikában, elmúlt a röpke idő. Mintha nem is percekkel számoltunk volna. A zene országában más mértékkel mérnek.” Vezette a kecskeméti angolkisasszonyok kórusát is, és szoros barátságot ápolt több kegyesrendi paptanárral. Murányi Károllyal, a piarista templom kántorával közösen külföldön is koncertezett.

Távoli ismerősei „vak kántor” néven emlegették, tanítványai, barátai azonban Tanár Úrnak szólították. Magántanárként ugyanis sokakban ültette el a zene szeretetét. Diákjait mindenben segítette. A tanítást idős korában sem hagyta abba, a halála előtti estén is egy harmonikán tanuló diák tudását csiszolta. 1984. január 21-én hajnalban Kiskunhalasra indult. Leányához készült, aki ezen a napon ünnepelte születésnapját, s névnapja alkalmából egyetlen unokáját is köszönteni kívánta. A vonaton azonban szívinfarktust kapott. Temetésén sokan megjelentek. Búcsúztatói úgy vélték, szívhez szóló utolsó vasárnapi Ave Máriáját sosem felejtetik el.