150 éve, 1873. december 15-én született és egy nappal 50. születésnapja után, 1923. december 16-án hunyt el Kacsoh Pongrác zeneszerző, zenepedagógus. Kisebb darabokat már diákkorában is komponált, míg legsikeresebb művét, a János vitézt 1904-ben mutatta be a Király Színház. 1909 májusa és 1912 januárja között a kecskeméti főreáliskola igazgatója volt.

Kacsoh Pongrác székely eredetű régi magyar nemesi családból származott, felmenői között várispánok és más előkelő tisztviselők voltak. Édesapja, Kacsoh Lajos jogi hivatást választott, a jogot Kecskeméten végezte, a hírös városbeliek lebilincselő modorú, kedves, megnyerő jogászként ismerték meg. Az 1870-es években Budapesten élt a család, a kis Pongrác ott látta meg a napvilágot, ott járta ki a református főgimnázium első három osztályát. Ekkor apját, a Magyar Államvasutak főtisztviselőjét Kolozsvárra helyezték, így egészen egyetemi tanulmányai befejezéséig élete az erdélyi városban zajlott. Szervezőkészsége már középiskolás korában megmutatkozott: a református líceumban a diákokból zenekart toborozott, azt több alkalommal maga vezényelte.

Később a kincses város egyetemén matematika és fizika szakon tanult tovább. Bölcsészdoktori oklevelét a természettudományi szakon summa cum laude minősítéssel szerezte meg 1896-ban, míg tanári diplomáját 1897-ben vette át. Ezt követően Budapesten, a VIII. kerületi állami főgimnáziumban tanított. Ezzel párhuzamosan zeneszerzési tanulmányokat folytatott Herzfeld Viktor zeneakadémiai tanárnál. Első dalai népies hangvételben születtek. A matematika mellett zenetanításba is kezdett a Málnai-féle leánynevelő intézetben, egy itteni előadás, a növendékeknek írt Csipkerózsa keltette fel Bakonyi Károly érdeklődését, aki bemutatta őt Beöthy László színigazgatónak. Ebből a találkozásból született a János vitéz. Kacsoh Pongrác a munkát öt hónap alatt végezte el, a daljátékot 1904. november 18-án mutatta be a Király Színház. A darab óriási sikert aratott, az Ország-Világ november 27-i számában a képes hetilap kritikusa így számolt be az előadásról: „Fönnállása óta a Király szinháznak olyan hangos estéje nem volt, mint nov. 18-án. És a mit e nagyszerű, forró sikerben legelső helyen tartunk megemlitendőnek: egy lelkében, levegőjében, dalos szava minden lendülésében magyar darabbal aratta azt. Fölismerte a portékája becsességét és ugy hozta a közönség elé, művészi erőinek, a kiosztásnak és a kiállitásnak olyan fényességével, a milyet Budapesten magyar operett előadásán még nem láttunk és aratott vele olyan diadalt, a mely minden valószinűség szerint új rekordot csinál a magyar operett sikerében. [...] János vitézt Fedák Sári játszotta. Mikor a szinre lépett, kivarrott zöld szürben, rámás csizmában, sallangos dohányzacskóval az oldalán, árvalányhajas kalappal a fején, karikással a kezében, egy szempillantás alatt övé lett a közönség lelke és az is maradt végig. Bűbájosán szép belépődalát már meg kellett ismételnie és ez a dicsőség kijutott minden számának később is.”


A darab 600. előadása kapcsán Fedák Sári így vallott: „Nem lehet azt se elképzelni, se leirni, mit érez egy szinésznő – egy magyar szinésznő – mikor reggel felébred és a szive fent kezd lüktetni a nyakánál, melegen, édesen, boldogan, szinte szerelmesen arra a legelső gondolatára, hogy: ma van a János vitéz 600-ik előadása! Ez olyan szép, hogy már majdnem tulvilági. És azért olyan szép, mert olyan vég nélkül szomoru. Aligha fog még egyszer ismétlődni. Mennyi minden történt ez alatt a 600 előadás alatt! Mennyi bánat, keserüség, öröm, reménység, akarat, munka, gonoszság, ragyogó fellobbanás, keserves könnyek! – és mindebből megmaradt az a kis rongyos, tépett lobogó. De háromszinü lobogó és akármilyen tépett, ugy világit, mint egy vakitó napsugár.”

Kacsoh Pongrác 1909 májusától a kecskeméti főreáliskola igazgatója lett. Az intézmény a pár hónappal korábban elhunyt „boldog emlékű” Hanusz István megüresedett igazgatói székébe keresett utódot, ez állásra a Vallás- és Közoktatásügyi M. Kir. Minisztérium őt szemelte ki. Fogadtatását az iskola értesítőjében így írták le: „A főreáliskola, melynek élére a minisztérium bölcs kiválasztással leküldötte, páratlanul jóságos fejét gyászolta még s félve nézett, nézhetett is az elérkezendő utód elé. Aggódása helyébe, mindjárt a bemutatkozás első pillanatától fogva, a rajongás lépett. Fiatal igazgatójában a komoly tudós tipusát ismerte meg, akinek feltétlen tekintélye előtt szivesen meghódolhatott minden tanár, aki a maga hivatalos dolgát komolyan fogta fel és komolyan végezte el. Egyenesebb lelkű főnöké, pártatlanabb és objektivebb vezetője, elfogulatlanabb megitélője az iskolai munkának, végezte légyen tanár vagy tanuló, egy iskolának se volt.”

1912 januárjáig irányította a főreáliskola munkáját. Mint igazgató Kecskemét legelső polgáraihoz tartozott. Sohasem utasították el, amikor valamelyik egyesületben, a kaszinóban vagy egy jótékony rendezvényen, amelyeket ő szervezett meg, felkért valakit kamaramuzsikálásra. Jelentős szerepet vállalt az 1909-ben megrendezett kecskeméti országos dalos ünnepen; újjáélesztette az Uri bandát, énekkart szervezett, vezényelt. Támogatta a zeneiskola működését, a polgári nevelést. Az Iparosotthon nagytermében Szabad Lyceum címmel zenetörténeti előadás-sorozatot szervezett. Az 1911–12-es tanévben megtartott, saját zongorajátékával illusztrált hat előadásra hivatkozott Bartók Béla 1913-as első kecskeméti fellépésének kritikájában a Kecskeméti Lapok tudósítója: „Bartók Bélát nagyon jó ismerősünkké tette már előzőleg Kacsoh Pongrác. A közönségben bizonyára nagyon sokan voltak, akiknek még eleven emlékezetükben volt az a lelkes interpretáció, amellyel annak idején Kacsoh a Bartók zeneköltői művészetét itt magyarázta, s benne és általa az uj zeneköltészet érdekében valóságos apostoli munkát végzett. Azoknak a tanulságos előadásoknak ma vettük igazi hasznát a Bartók bemutatkozásakor és hálásan kell megemlékeznünk arról, hogy azok nélkül ma nem talált volna a kiváló szerző olyan megértő közönségre, aki egészen uj, de csodálatos szép dolgokat mutatott be közönségünknek.”

1912. január 19-én ünnepi búcsúvacsorát rendeztek a tiszteletére. A Beretvásban megtartott eseményről elragadtatva számolt be másnap a Kecskeméti Lapok: „Ama bizonyos legöregebb kecskemétiek sem tudnak visszaemlékezni még egy olyan alkalomra, ha csak a politika nem hozta őket össze, amelyen Kecskemét város egész társadalmi és szellemi előkelősége olyan teljes számban gyülekezett volna össze, mint tegnap Kacsoh Pongrác tiszteletére. A város társadalma a legnagyobb tisztességet nyujtotta át Kacsohnak, amellyel polgárok polgártársukat megtisztelhetik; de megtisztelte önönmagát is, amikor ilyen gyönyörű méretekben, ilyen ünnepi hangulatban, ilyen méltó keretben rótta le a hódolatnak azt az adóját, amellyel a kivételes lángelméknek mindenki tartozik.”


Az ünnepségen Kada Elek is felszólalt. Kecskemét polgármestere a városból távozó kiválóságot így méltatta: „Kacsoh Pongrác barátom [...] zsenialitása, enciklopédikus tudásköre oly magas fokon áll, hogy nemcsak én, de Kecskemét egész társadalma nemcsak a művészt és irót, de a nagy tudású férfiút tisztelte ő benne, ki tudományát nem rejtette véka alá, hanem szorgalmasan igyekezett a nagyközönségbe átplántálni. [...] Arra kérlek végül, hogy emlékezz vissza mindannyiunkra jól és jusson eszedbe, hogy mi nemcsak a »János vitéz« elsőrangú irójától, de igazi jóbarátunktól bucsúzunk el.”

Az ünnepségen utolsóként szót kapott Kacsoh Pongrác is, ám ő nem egy szokásos búcsúbeszédet mondott, hanem a saját versét olvasta fel: „Mindenki álmélkodva hallgatta végig a pompásan gördülő, őszinte érzéstől áthatott és költő, lendülettel megirt búcsú költeményt, amelyben Kacsoh sokoldalu tehetségének még egy utolsó uj oldalát mutatta be.”

Kecskemétről való távozása után ismét Budapesten élt. Zeneügyi szakelőadóként dolgozott: szervezte a főváros iskoláiban a zeneoktatást, oktatott a középiskolai énektanárok képesítő tanfolyamán, tan- és módszertani könyveket írt, valamint megszervezte a Székesfővárosi Énekkart. Kiváló szervezőkészségét mutatja, hogy az Országos Dalosszövetség igazgatójának és az Országos Zenészszövetség elnökének is kinevezték. A világháború kitörésekor mint tartalékos tiszt azonnal jelentkezett katonai szolgálatra. Ebben az időben katonadalokat írt. A háború és mindaz, ami utána következett, megviselte a szervezetét, különösen az idegrendszerét. 1923. december 16-án hunyt el. Emlékét a hírös város több módon is őrzi. Egykori kecskeméti otthonának falán emléktáblát helyeztek el, mellszobra a vasútkertben látható, míg a városi legenda szerint Telcs Ede róla mintázta a Kossuth-szobor mellékalakját.

(Források:  * A Kecskeméti Magyar Királyi Állami Főreáliskola 1911–12. évi értesítője  *Az Ujság, 1921  *Kecskeméti Lapok, 1912; 1913 *Kecskeméti Nagy Képes Naptár, 1890  *Literatura. Beszámoló a szellemi életről, 1929  *Ország-Világ, 1904  *Tolnai Világlapja, 1904 *Vasárnapi Ujság, 1904)