A 20. század egyik legnagyobb magyar zeneszerzője, zenetudósa és zenepedagógusa, Kodály Zoltán szűkszavú, zárkózott ember volt, aki önmagáról alig beszélt és vallásos élményeiről hallgatott. Hite, meggyőződése, istenes gondolkozása zárt világ volt. Szinte senki sem ismerte mély, imádságos belső életét. Dr. Nádasi Alfonz bencés tanár, szerzetes (az „ignis ardens”, a „lángoló tűz” – ahogyan Kodály jellemezte) volt a kevesek egyike, aki e zárt világba betekinthetett. Rajta kívül Kodály szinte senkinek sem tárta fel Istenhez kapcsolt életét...

Alfonz atya 1909. március 21-én született. Együttműködése Kodály Zoltánnal 1937-ben kezdődött, amikor első látogatásakor felkeltette Kodály érdeklődését azzal, hogy görög-latin szakos bencés tanárként Sopronban az "Éneklő Ifjúság" mozgalmát szervezte. Kapcsolatuk 1940-től rendszeressé vált, hetente háromszor-négyszer is két-három órán át együtt olvasták a görög és a latin klasszikusokat és a Szentírást, görögül és latinul is együtt imádkoztak. Három évtizeden át szoros munkatársi, mélységes szellemi-lelki kapcsolat, lelki dialógus fűzte Kodály Zoltánhoz. Így jellemezte: „Tiszta lelkű keresztény, krisztusi ember.”

Munkatársként, gyóntató papként állt a Mester mellett: ő temette első feleségét, Emma asszonyt és Kodály Zoltánt is. Egyházi szertartást csak a sírnál végezhetett. Beszédében azonban hűen tolmácsolta Kodály üzenetét a nemzethez a hitvalló életről, a haza iránti hűségről. "Miből merített mindig vigasztalást sok évtizedes küzdelméhez? Meg kell nézni kevés pihenésének állandóan visszatérő, sokszor elolvasott könyveit: a Szentírás, Jézus élete, Krisztus követése, Szent Ágoston Vallomásai, Pázmány és Zrínyi, Rákóczi imakönyve."