2003-ban, 54 éves korában hunyt el. A Foto Mozaik címmel megjelenő havilapban Kincses Károly, a Magyar Fotográfiai Múzeum akkori igazgatója többek között ezekkel a szavakkal búcsúzott el fotós kollégájától: „Lassan kényszerképzetek kezdenek gyötörni. Engem, aki eddig azt hittem, legalább két lábbal állok a földön. Kényszerképzetek. Például, hogy én leszek, belőlem válik a magyar fotósélet hivatásos nekrológírója. Hogy én csak élek, és szépen lassan mindenki elmúlik körülöttem, egyre kevesebben olvassák, hogy már megint elment közülünk valaki. És én írom, amíg egy ember olvassa, aztán már csak róla írok, de kinek? És akkor írok még egyet, egy utolsót, azt odateszem a küszöbre, majd fogom a kalapom, és én is ballagok. Kényszerképzetek, már mondtam. Pedig valaki már megint elment. S én valóban kötelességemnek érzem, hogy írjak róla, mert bár nem volt a barátom, de kecskeméti mindennapjaim egyik társa volt, akivel több mint egy évtizedig beszéltünk, néztük egymás produkcióját, s mondtunk egymásra, egymásnak hideget-meleget. Ahogy kell. S a múlt héttől már soha többé. Egy ember halála megrázó dolog, úgy általában. De igazából rövidebb-hosszabb idő múltán mindenki túlteszi magát az első rossz érzésen, mert az élet él és élni akar. Neki már mindegy, de nekünk annyi a dolgunk - hallom, s akkor jönnek az elején említett kényszerképzetek. Mert egy halál nem csak annyi, hogy 2003. április 30-án a kecskeméti izraelita temetőben, a hite szerinti szertartás keretében elföldelték, nagyszámú ismerőse, kollégája, családtagja jelenlétében. Ez egy esemény. Történt valami. Ez egyfajta aktivitás, még akkor is, ha csak egy ember maradványainak végső nyughelyre helyezése is. Ez nem olyan szörnyű. Az igazán rossz az, hogy a szekrényben még ott vannak a kabátjai, de már többé nem veszi fel őket, hogy az ágya mostantól mindörökre üres marad, hogy a Nikonjába ő már nem fűz több filmet, s mindaz, amit alkotott, nélküle kevesebbet érő lett, szellemi termékből, lélekből tárgy. [...] Miután otthagyta Bács-Kiskun megye vezető sajtóorgánumát, már inkább csak hanglemezborítókon, kazettafedeleken, prospektusokban, könyvillusztrációkban és kiállítási installációkban találkozhattunk képeivel. Nehéz lesz egy reménybeli kutatójának összeszedni, mert még a hozzá közelieknek sem válaszolt az obligát most mit csinálsz? kérdésre. Folyton rejtőzködött, bújt, talán félt is. Aztán 1987-től több nagyobb utazást tett Japánban és Izraelben, ekkortól foglalkozott a neki addig idegen tájfényképezéssel. S hogy miképpen, azt több kiállításon, kiadványban is megmutatta. Jól. Érzékeny ember módjára. Érzékeny és rejtőzködő ember módjára. S akkor egyszer csak vége. A sokadik szívinfarktus után már csak volt érzékeny. Maradt rejtőzködő.”